A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Daily News. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Daily News. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 29., kedd

Daily News #35 - Movieum

Nem is értem eddig hogy maradhatott ki nekem a londoni Filmmúzeum, de egy hirtelen ötlettől vezérelve, tegnap végre ellátogattunk oda is. Annak ellenére, hogy a London Eye mögött, sok más látnivaló között helyezkedik el (többek között a London Dungeon is itt található), eléggé el van dugva mindenki elől, ami magyarázat lehet arra is, miért voltak ketten rajtunk kívül az egész kiállításon. 
Az újabb blockbusterek kellékei és díszletei mellett a régi idők mozijai is ugyanakkora hangsúlyt kaptak, így rengeteg ereklyét csodálhatunk meg a poros klasszikusokból is. Furcsamód Alfred Hitchcock munkássága méltatlanul kevés szerepet kapott, azért jó volt látni egy eredeti storyboard-ot tőle, vagy akár részleteket egy forgatókönyvéből, amibe ő maga firkantott bele. Leginkább Charlie Chaplin volt kiemelve, ő volt az egyetlen aki több termet is kapott.
Különösen tetszett a horror részleg, ahol a számtalan, hírhedt gonosztevő között (pl. az eredeti Hellraiser kosztüm) ismeretlenebb gyöngyszemek is helyet kaptak. De leginkább a science fiction terem varázsolt el, ahol jól megnyomkodtam egy klingon hajójának a pilótafülkéjét. Bár egyértelműen a Star Wars franchise-t emelték ki leginkább, azért minden sci-fi rajongó megtalálhatja itt a kedvenceit (Alien, Terminator, Stargate, Doctor Who, stb.). A kiállítást végül a Csenőmanók óriás háztartási eszközei zárják, amikkel nagyon jól ellehet ütni az időt.
Legnagyobb negatívuma, hogy a Cinema Museum-hoz hasonlóan meglepően rövid. Csak míg előbbi egy szenvedélyes gyűjtő által szponzorált, önkéntesekkel dolgozó, független vállalkozás, addig filmes társa elméletileg kap elég támogatást ahhoz, hogy megfelelő reklámmal és némileg nagyobb visszhanggal kápráztassa el az odalátogatókat. Egyébként szép élményt nyújt szó se róla, egyszerűen csak többet vártam. Mindezek ellenére a filmkedvelők számára rengeteg érdekességgel szolgálhat a London Film Museum South Bank, viszont akit nem hoz túlzottan lázba a mozgókép világa, nem veszít semmit, ha kihagyja.

2013. október 10., csütörtök

Daily News #34 - A kávézó fura urai.

Akárcsak a legtöbb ember aki szerencsét próbál külföldön, eleinte én is a vendéglátásban kezdtem el dolgozni. Annak ellenére, hogy elég gyengén fizet, viszonylag könnyű munkát találni és egészen egyszerű is a munka. Én közel egy évet húztam le a Starbucksnál, és bár ennyi idő bőven sok (mellette azért tanultam is), volt némi jó oldala is. Amellett, hogy néha hírességekbe futottam - mint Hannah Murray, vagy Kano -, és rengeteg jó arccal ismerkedtem meg a munkatársaim között, számtalan furcsa figurával hozott össze a sors. Össze is szedtem közülük az öt kedvencemet, akikre biztosan hosszú ideig emlékezni fogok:

5. Az apa és a fia.
A kedvenc törzsvásárlóim közé tartozott egy apa és annak a fia, akik minden alkalommal beöltöztek valaminek. Akárhányszor kávét kértek, jelmezben tették, és még arra is figyeltek, hogy egy párost alkossanak. Voltak kalóz és hajókapitány, rabló és pandúr, de még robot és professzor is. Szerencsére bohócnak sosem öltöztek be (szívbajt is kaptam volna!). Az egyetlen baj velük csak az volt, hogy havonta egynél többször sosem jelentek meg, pedig én többször is örültem volna nekik, mindig feldobták a napomat.

4. Az önjelölt barista.
Az legbosszantóbb vendégek egyike volt az az idős nőszemély, aki meg volt győződve róla, hogy mi beletettünk valamit az italába. Ő percek alatt kikiáltotta magát kávéfőző mesternek, és megpróbált bepattanni a pult mögé, hogy megcsinálhassa a maga kis kávéját. Udvariasan közöltük vele, hogy ezt nem kéne, erre teljesen felkapta a vizet, közölte hogy mindenkit beperel, ám hál'isten nem láttunk vagy hallottunk felőle többé. Mindenesetre azt az átható csendet és döbbenetet sosem felejtem, ami a távozását követte.

3. A hajléktalan.
Egyik nagy kedvencünk volt a hajléktalan fickó, aki két-három hetente mindig betért hozzánk, hogy aztán néhány nap erejéig szórakoztasson minket. Amikor először találkoztam vele, éppen zártunk, és a kinti asztalokat és székeket pakoltam össze. A fickó odajött hozzám, és elmesélte életének megrázó történetét röpke 10 percben. Ahogy egy Ausztrál kisvárosból megpróbált kitörni. Ahogy pénzzé tette mindenét, amikor úgy döntött, hogy Londonban próbál szerencsét. Végül pedig ahogy második nap ellopták mindenét, és magára maradt a nagy büdös semmivel. A fickó azt is elárulta, hogy mindössze néhány napja maradt, mivel hazatoloncolják és többé nem térhet vissza az Egyesült Királyságba. Mondanom sem kell, a szívem szakadt meg érte, szóval csórtam neki némi kaját és italt, aztán néhány perc beszélgetés után sok szerencsét kívántam neki, és elváltak útjaink. Gondolhatjátok hát, mennyire meglepődtem, mikor néhány hét múlva megint láttam a bolt előtt, ezúttal egy egészen új - ám legalább annyira megrázó - történettel etetve a munkatársamat. Ő is hasonlóan reagált, és miután elsírta nekem, hogy ezt a férfit mennyire veri sors, csak röhögtem, és csináltam neki egy kávét. Azóta persze már ismeri mindenki, és mindig nagy örömmel hallgatjuk végig a meséit, amit - ha tehetünk - kávéval, teával, vagy valami egyébbel honorálunk. Ügyesen megdolgozik az esti adagért, meg kell hagyni. Csak azt nem értem, hogy akinek ennyire jó beszélőkéje van, hogy a fenébe végzi az utcán?

2. A banya.
Flat White. Az ital, amit senki nem szeretett elkészíteni (kivéve Choi cimborámat, aki a mestere volt a kávék minden fajtájának). Erről a nedűről annyit kell tudni, hogy baromi nehéz jól megcsinálni, mert megvan a maga technikája (ez az, amikor a kávé tetejére rajzolunk valamit a habbal), amit könnyű elrontani. Miután egy nő kikérte a Flat White-ját, és az nem éppen sikerült a legtökéletesebbre, annyira felhúzta magát a dolgon, hogy neki állt csapkodni, üvöltözni és rángatózni. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő az egész helyiségben. A hisztérika persze nem csak szitkozódott, hanem elkezdett fenyegetőzni, és olyan boszorkányos nevetést produkálni amitől mindenkinek felállt a hátán a szőr. Később még vissza-vissza tért a nap folyamán, egyszer a neveinket felírogatva, egyszer meg egy kamerával, minket filmezve. Közben persze végig nyomta azt a hátborzongató banya-nevetést, amitől még most is összerezzenek, ha eszembe jut. Már majdnem kihívtuk rá a jardot, de végül eltűnt, és nem láttuk többé. Azért még pár napig minden reggel ellenőriztem a súlyomat, hogy biztos legyek benne, nem lettem megátkozva, és nem fogok elsorvadni...

1. A médium.
És akkor nézzük a személyes kedvencemet. A férfi már első ránézésre furcsának tűnt a különösen extrém ruházatával és sajátos arcberendezésével. Mint később kiderült, mindez nem véletlen, a fickó egy médium volt. Volt is nála gömb, tarot kártya meg minden. Beült a kávéjával szépen a sarokba, és a gyanútlan vendégeknek kínált fel jövendőmondást. Egy-ketten vevők is voltak rá, javarészt fiatalok (gondolom a hecc kedvéért), de amikor elfogytak az emberek nekünk is felkínálta szolgáltatásait. A többiek rögtön elzavarták, de én kíváncsi lettem, úgyhogy felajánlottam neki még egy ingyen kávét az útjára, a jövőmért cserébe. Le is terítette a kis cifrán csipkés konyharuháját, majd elkezdte magyarázni, hogy az egyetemes energiát hogyan fogja felhasználni, blablabla... Lényeg a lényeg; kevergetett, magyarázott, felfordított néhány lapot, végül pedig a szemembe nézett, összepakolt és szó nélkül elviharzott. Még a kávéját is ottfelejtette. Nem tudom, hogy poénnak szánta vagy sem, de így utólag visszagondolva tényleg vicces. :D A többiek azóta is mindig azzal csesztetnek, hogy nincsen jövőm. 
Végül pedig annyit fűznék hozzá, hogy az ilyen alakok mindig emlékezetessé teszik az olyan munkákat, ahol emberekkel vagy körülvéve. A vendéglátást pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki külföldön próbál szerencsét. Általában könnyű elhelyezkedni és a munka sem bonyolult, így kezdésnek tökéletesen megfelel. Megaztán rengetegen megszeretik később és ha jól csinálja az ember, könnyen feltornázhatja magát. Én azért örülök, hogy eljöttem onnan.
Goodbye Starbucks!

2013. október 7., hétfő

Daily News #33 - Tate Britain: Turner & Constable

Az egyik legjobb dolog Londonban, hogy szinte az összes múzeum és művészeti galéria ingyenesen látogatható. Ezeket egyébként érdemes lecsekkolni, ha az ember itt jár, mert a többségük (Natural History Museum, British Museum, National Gallery, stb.) kellemes meglepetéseket tartogat. Jómagam például soha nem éreztem késztetést arra, hogy kiállításokat bámuljak, ám néhány éve felfedeztem ennek is a szépségét. Így a modern művészet nemzeti galériája után végre ellátogattam a XIX. század végén alapított Tate Britain-be is. 
Azt, hogy mennyire iskolázatlan vagyok e téren, jól mutatja, hogy eleinte azt sem tudtam, hogy a Tate Modern és a Tate Britain két különböző dolog. A hozzám hasonló tudatlanoknak: míg az előbbi a modern művészetekre fókuszál, addig az eredeti galéria inkább a klasszikusokra. 
Őszintén bevallom, hogy ez közel sem nyűgözött le annyira, mint a modernebb társa. Persze itt is akadnak azért remek darabok, amiket érdemes megnézni. 
A főszerepet idén Matisse, Mondrian és Turner munkái kapták, melyek közül ezutóbbi festményei varázsoltak el leginkább. Sajnos inkább csak az utolsó éveiben alkotott munkái kaptak helyet, pedig én kíváncsi lettem volna a többire is. Mindenesetre a képei ámulatba ejtően mutatják be a természet erőit. 
Hasonlóan monumentális képeivel vált új kedvencemmé John Constable. Az ő festményeivel itt találkoztam először, és Turner-höz hasonlóan kiemelkedő tájképeket készített, bár ő jóval sötétebben látta a világot. Minden képe valami baljós hangulatot áraszt, melyeket úgy gondolom leginkább a sötétebb színhasználatának köszönhet.
Na de nem is jártatnám többet a számat, látogasson csak el ide mindenki, akinek alkalma adódik, mert nem fogja megbánni!

2013. szeptember 16., hétfő

Daily News #32 - Regent's Park Open Air Theatre: The Sound of Music

A londoni királyi parkok egyik legnépszerűbbikeként rengeteg szórakozási és pihenési lehetőséget kínál a - hajdanán Marylebone Parkként ismert - Regent's Park. A tizenkilencedik század elején, John Nash által megálmodott arculata a parknak, a különleges rózsakert (melyben 30 ezer tő, 400 fajta rózsa sorakozik) mellett színpadokkal, kávézókkal, állatkerttel és egy sportközponttal (The Hub) várja az odalátogatókat. Ide egyébként mindenképpen érdemes eljönni annak, aki Londonban jár, hiszen a rengeteg szabadidős lehetőség mellett, kétségtelenül a legszebb látnivalók egyike a tóval és szökőkúttal is felvértezett Regent's Park

A park közepén elterülő, díjnyertes szabadtéri színház 1240 ülőhellyel bír, ám mégis egyfajta családias hangulata van az egésznek. Minket legalábbis már belépéskor elvarázsolt a hely. Az elrendezés kifogástalan; az ülések vannak annyira meredekek, hogy véletlenül se lógjon az előtted ülő feje a képbe. Persze a remek élményhez az is sokat hozzáadott, hogy pazar helyünk volt, hiszen gyakorlatilag a nézőtér közepének a közepének a közepén dobtuk le a hátsónkat. 

A Muzsika Hangja egyike a kedvenc musicaljeimnek, de még a nagy elvárásaimat is sikeresen felülteljesítették a kiváló színészek. Mert itt bizony mindenki remekelt. Továbbá a díszletek és a jelmezek is pofásak voltak. 
Egyetlen negatívumként csak a hideget tudnám megemlíteni (régen esett már ilyen jól a forró tea) és az előző napi esőtől még nedves üléseket. De akármennyire is fázós az ember, az igazság az, hogy mindez csak méginkább hozzásegíti a helyet az egyedülállóan otthonos atmoszférához.

Mivel az előadások évente cserélődnek, a The Sound of Music sajnos már nem lesz látható, de aggodalomra semmi ok, hiszen a következő szezon darabja a To Kill a Mockingbird lesz, ami szintén kihagyhatatlan kedvenc. Én tuti ott leszek.

2013. augusztus 27., kedd

Reading Festival 2013

Természetesen idén sem hiányozhattam Reading-ből tekintve a megint rettentő erősre sikeredett line-up-ot. Úgy gondoltam ezúttal egy nap is elég lesz nekem, és mivel az pénteki program fogott meg leginkább, nem is volt kérdés melyikre megyek. 
A vasútállomáson persze pont akkor volt bombariadó, amikor beléptem, így kicsit késve érkeztem meg a fesztivál helyszínére. A villámgyors lesátrazás után egyből a nagyszínpadhoz vettem az irányt, ahol az első zenekar - mintha csak rám várt volna - pont akkor kezdett neki, amikor megérkeztem.

A fesztivált ezúttal a While She Sleeps nyitotta, akikre kiváncsi voltam attól függetlenül, hogy nem mélyedtem el a munkásságában. Különösen az Our Courage, Our Cancer című szerzeményük miatt, ami a tavalyi kedvenceim közt is helyet kapott. Ugyan nem igazán vártam semmit, azért azt nem hittem, hogy ennyire gyengén nyomják majd. Még szerencse, hogy az őket követő Skindred-ben nem kellett csalódnom. Persze lehetett volna hosszabb is a show, de ami belefért ebbe a röpke háromnegyed órába, az mind tökéletesen a helyén volt. Ez volt eddig a harmadik koncertjük, amin voltam, és nagyon úgy fest, hogy a Benji Webbe vezette zenekar, azok közé tartozik, akikben sosem kell csalódni. 

A New Found Glory-ba csak belenéztem ugyan, de borzasztó volt, így inkább elmentem falni egyet. Akkor tűnt fel az egyik legnagyobb változás a korábbi Reading-ekhez képest; az árak. Végre nem könnyezve kellett leolvasnom az árcédulákat. A Grindstore például egy meglepően olcsó standdal vonult ki, de megemlíthetném akár a 3 fontos Domino's pizzákat is (igen, az egész pizza került ennyibe!).

Na de vissza a nagyszínpadhoz. Innentől már befészkeltem magam a nap végéig, hiszen sorban jó előadók érkeztek. A Bring Me The Horizon volt az egyik nyomós ok, amiért egyáltalán megvettem a jegyet. A nemrég kijött Sempiternal albumuk olyannyira jól sikerült, hogy muszáj volt hallanom a dalokat élőben is, és bár kicsit féltem tőle (lássuk be a tiszta ének nem éppen erőssége Oli Sykes-nak), remek bulit csináltak, ahol még a régebbi szerzemények is kiválóan szólaltak meg. A Chelsea Smile például most lett nagy kedvencem. Igaz, azt és a Blessed With a Curse-öt leszámítva az egész koncert az új korong dalaira épült. 
Az őket követő Frank Turner sem volt rossz ugyan, de valahogy ugyanúgy voltam velük, mint az albumaikat hallgatva; hiányérzetem maradt. Az a bizonyos plusz nincs meg benne, legalábbis én mindig nagyon hiányoltam. Mindenesetre nem volt rossz az ő koncertjük sem.

Végül elérkeztünk az este három fő nevéhez. A Deftones talán még jobb volt, mint két éve. Rettentően élvezték amit csinálnak, és ez átragadt a közönségre is (vagy fordítva...). Így vagy úgy, de a gyengébb setlist sem engedte, hogy ne őrüljön meg mindenki, akihez kicsit is közel állnak a dalaik. 

Őket követte a System Of A Down, akiket már nagyon régóta megszerettem volna nézni élőben. Plusz ők voltak aznap az egyetlenek, akiknek a koncertjéhez még nem volt eddig szerencsém. Mondanom sem kell, hatalmas vigyorral a képemen tomboltam végig az egykori kedvenceimnek a dalait. A számokat mintha csak én válogattam volna össze, minden számomra jelentősebb dal felcsendült. Az összes klipes nóta mellett gyakorlatilag az egész Toxicity-t előadták. Egyetlen negatívumként Daron Malakian-t tudnám megemlíteni, aki úgy tolta végig a koncertet, mint aki karót nyelt. Persze meg is említette, hogy nem ez a legjobb napja, de akkor is megerőltethette volna kicsit magát (különösen a Lonely Day szólójánál...). A többiek azért megmentették a bulit, és egy veszettül jó koncertet csinált a SOAD.

A napot végül a Green Day zárta, akiken pusztán azért maradtam, mert gondoltam, ha már ott vagyok úgyis, akkor megnézem. Meg is lepett a kaliforniai punk trió, mert elképesztően jó hangulatot csináltak. A közönség által előadott Boulevard Of Broken Dreams pedig a nap egyik fénypontja lett. Persze kicsit ironikusan hatott több ezer ember szájából hallani egy dalt ami a magányról szól...
Őket követően még belenéztem a Skrillex buliba, de nagyon nem tetszett. Pedig néhány éve VOLT-on egész jó volt, most viszont már öt perc után menekültem.

Összességében ezúttal sem kellett csalódnom a No. 1 fesztiválomban. Plusz idén az idő is remek volt, hétágra sütött a nap, szóval nem lehet okom panaszra, minden penny-t megért a belépő. Jövőre ugyanitt. :D

A nap legjobbja: Skindred, Bring Me The Horizon, Deftones, System Of A Down, Green Day
A nap legnagyobb csalódása: While She Sleeps, Skrillex
Ami kár, hogy kimaradt: Chvrches, Sub Focus, Bastille, Kate Nash

2013. augusztus 15., csütörtök

Daily News #31 - Believe it or Not!

London szívének egyik legfurcsább és legbizarrabb kiállítása a Robert Ripley felfedezéseit felvonultató interaktív túra, a Believe it or Not. A valódi Indiana Jones-ról annyit kell tudni, hogy az 1920-as-'30-as években bejárta a világot, hogy összegyűjthesse a világ legmeghökkentőbb furcsaságait, hogy aztán az általa készített képregényekben számolhasson be róluk elsőként. A rajzok rendkívüli sikereket tudhattak maguknak felkeltve a világ érdeklődését. És bár Ripley 1949-ben meghalt, gyűjteménye fennmaradt a háború után is. Szellemiségét azóta közel 30 múzeum őrzi a világ minden táján, többek között Londonban is.
A néhol modern freakshow-ra hajazó múzeum rengeteg érdekességgel várja az odalátogatókat. A több szintes épület legtetejéről indul a bizarr utazás, melyben a kínzóeszközökkel teli szobáktól, a különféle torzszülötteken át, egészen a gyomorforgató törzsi szertartásokig, rengeteg mindennel találkozhatunk. A falakon pedig folyamatosan a képregények egyes oldalai köszönnek vissza számtalan érdekességgel. A több órás kiállítást végül egy tükörlabirintus és egy forgó szoba zárja, amik számomra abszolút a Ripley Museum legizgibb pontjait jelentették.
Bár néhol már kicsit elnyújtottnak éreztem a dolgot, azért megéri megnézni, mert tényleg elképesztően sok hihetetlen dolgot lát az ember. A Mirror Maze-ért pedig külön piros pont jár!

2013. július 30., kedd

Daily News #30 - Sisha

Ma kedvet kaptam vízipipázni. Persze nem tudtam, hiszen a régi szobámban porosodik a "kicsikém", ami közel kétezer kilométerre van tőlem. Venni meg nem vennék, mivel úgyis tök ritkán használnám csak.
De volt idő, amikor sokszor elővettem, és nagyon jól esett beleszippantani. Akár egyedül otthon, valami jó film társaságában, akár csak összeülni néhányan a megfelelő Hookah playlistre (mert természetesen anélkül nem az igazi...), és hesszelni. 
Bírtam a különös ízesítésű dohányokat is, arról nem is beszélve, hogy a mentát talán egyedül vízipipán keresztül szeretem. 
És hogy miért merengek most ezen? Megint adtam egy esélyt a mentás teának. De nem. Határozottan nem. :D

2013. július 29., hétfő

Daily News #29 - Hyper Japan (2013)

Tegnap ellátogattunk a Hyper Japan expóra, amiről azt kell tudni, hogy az Egyesült Királyságban a legnagyobb Japánnal és annak kultúrájával foglalkozó rendezvény. Az összesen három napos banzáj alatt szó szerint mindennel összefuthatott az ember, ami a keleti szigetországgal kapcsolatos. A tradicionális zene, harcművészetek és ételek mellett kiemelkedő szerephez jutottak a geek-programok, amik alatt javarészt a mangákat, animéket, filmeket és videojátékokat értem. Persze mindez különösen jót tett magának a rendezvénynek, hiszen csordultig volt a hely a kedvenceiknek beöltöző rajongókkal (Naruto, Death Note, Pokemon, stb.), némi Comic-Con ízt adva ezzel a expónak. 
A korai érkezésünknek hála az elsők közt juthattunk be, aminek különösen örültünk, lévén amikor hátranéztünk nem lehetett ellátni a sor végéig. Az első dolog ami szemet szúrt nekünk, az a Karaoke stand volt. Sosem értettem egyébként mit élveznek a japánok annyira benne, amikor többségük borzasztóan énekel. 
Réka rövid dalolászását követően aztán elkezdtük bejárni az óriási helyet. Az éppen forgalomba kerülő videojátékok tesztelése mellett régi arcade klasszikusokon is meglehetett mérkőzni (többek között az első Mortal Kombat és Street Fighter is helyet kapott), amik számomra különösen nagy örömet okoztak. Még a gyerekkorom egyik nagy kedvencével, a Cadillacs & Dinosaurs-féle remekekkel is találkozhattunk.
Később, Réka ruha próbálgatásai mellett a Japán gasztrónak is nekiestünk. Ettünk többek között Taiyaki-t, ami az egyik legnevesebb, hal alakú desszertjük, plusz valami gombócba préselt polipot, aminek a japán nevére már nem emlékszem, de nagyon finom volt. Az alkoholos sort kihagytuk, mert 15 fontunkba fájt volna, plusz nem is izgatott minket annyira.
A későbbiekben még belenéztünk néhány híres Sensei Kenjutsu párbajába és valami nagyon elvont színdarabba (már ha azt annak lehetett nevezni). És a különböző standokat jártuk végig. Szinte leírhatatlan az a rengeteg ereklye, amiket meglehetett venni; a dedikált mangáktól, az anime járgányokon át, egészen a hatalmas fegyverarzenálokig (pl. egy bazi nagy Final Fantasy kard, vagy egy, a Kill Bill-ben is használt szamuráj kard, David Carradine aláírásával...) mindent megtalált az ember.
Szóval nagyon megérte elmenni, mert tényleg rendkívül szórakoztató volt. És a legjobb az egészben, hogy Londonban gyakorlatilag hemzsegnek az ehhez hasonlatos kiállítások, illetve rendezvények, így aki erre jár, mindenképp nézzen ki magának egyet, mert nagyon nagy fun!

2013. július 10., szerda

Daily News #28 - Listography

Szeretek listákat készíteni. Furcsa, hiszen ez általában a különösen precíz emberek sajátja, én pedig sosem tartoztam közéjük. Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, mindenből toplistákat készítettem. Emlékszem, az általános iskola alsó tagozatában már egy füzetem is volt, amiben számon tartottam a Top 10 filmjeim, dalaim, klipjeim, képregényeim stb... Nem is olyan rég hazautaztam, és a régi szobámban felfedezvén a régi kedvenceket jót mosolyogtam. Mindenesetre tanulságos volt látni az akkori énemet és annak érdeklődési körét (egyébként olyan sokat nem is változtam azóta, nem vagyok biztos benne, hogy most ez jó, vagy rossz dolog...).
Aztán felsőben már az egyik legjobb barátomat is sikerült bevonnom a beteges listázós mániámba. Mivel másnap iskola volt és még nem maradhattunk fent sokáig, beállítottuk a videot, és felvettük az éjszaka műsorra tűzött Zúzda, vagy Megawatt leadott klipjeit, melyeket aztán másnap egy tízes skálán pontoztunk, átlagoltunk és emeltük ki a legjobbakat. Néha aztán az osztály üzenőfalára is kiaggattunk az aktuális zenei, filmes vagy egyéb toplistákat. 
Jesszus, mennyire nem volt semmi dolgunk... :D 

Gimitől kezdve már nem foglalkoztam ezzel túlzottan, bár fejben mindig összeszedtem az aktuális Top 5-öket, vagy Top 10-eket. Aztán neki álltam ennek a blogolás dolognak, amit meglepően élvezek, attól függetlenül, hogy túl sok értelme nincsen. Legalábbis ezt hittem, amikor összeírtam a számomra legjobb animék, drogfilmek, vagy akár a szerelmi történetek listáját. Majd jöttek a pozitív visszajelzések, hogy milyen jól jön egyeseknek, amikor valami esti nézni való után kajtatnak, és ez jól esett (esik).
Ettől függetlenül még mindig nem látom túl sok értelmét a dolognak, ahogy az sem teljesen tiszta, hogy miért írom le mindezt, de ha már ennyire belejöttem ebbe a blogolás dologba, miért is ne! :D

2013. június 4., kedd

Daily News #27 - Tate Modern: Lichtenstein Retrospective & Ellen Gallagher AxME

Tavaly már volt szerencsém ellátogatni a modern művészet nemzeti galériájába, mely nem is olyan régen nyílt meg egy használaton kívüli erőműben, aminek gyárkéménye azóta London egyik jelképévé vált. A jelenleg rekordlátogatottsággal büszkélkedhető Tate Modern-ben mindenki megtalálhatja a maga stílusát, hiszen Dalí-tól kezdve, Picasso-n át, Warhol-ig az 1900-as évektől tényleg minden jelentős művész helyett kapott. Engem egy nagyon kedves barátom vett rá, hogy látogassunk el ide, mert nagy rajongója a képzőművészetnek. Mivel totál inkompetens voltam (vagyok) a témában, így kissé félve, de belementem a dologba. Nem is bántam meg, hiszen amellett, hogy rengeteg érdekes művel ismertetett meg, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a modern művészetek iránt. Arról nem is beszélve, hogy meglepően élveztem a kiállítás különböző állomásait; még ha nem is nagyon tudtam hova tenni bizonyos alkotásokat (pl. Vanessa Bell "mesterműve"), akkor is sikerült mosolyra húzniuk a számat.
Ekkor ismerkedtem meg Roy Lichtenstein stílusával, akinek direkt színhasználata, erős kontúrjai és képregényszerű képei rögtön magával ragadtak. Valahogy kiemelkedtek a munkái a tömegből, úgy éreztem tele vannak élettel. Így amikor a már említett csodaszép hölgy felhívta a figyelmemet, hogy Londonban éppen kiállítás lesz munkásságából, egyértelmű volt, hogy ott a helyem.
Az amerikai festő mellett két művész munkáit lehetett még megcsodálni; az első Saloua Raouda Choucair absztrakt kiállítása volt, a másik pedig Ellen Gallagher sötét és elborult utazása. Előbbiről nem igazán tudok mit nyilatkozni, mert egy gyors összefoglaló áttekintését követően a második mellett tettem le a voksom, bár nem volt könnyű a választás, mert őszintén szólva mindkettő különösen érdekesnek és rettentő egyedinek nézett ki. 

Lichtenstein: A Retrospective
Miután megvettem az egyébként pofátlanul olcsó belépőket, neki is lódultam Lichtenstein pop art birodalmának. A kiállítást nem éreztem sem túl rövidnek, sem túl elnyújtottnak. Közel egy óra pont elég volt, hogy végigjárjam az egészet. a több, mint 100 festmény, szobor és rajz 13 szobára, illetve korszakra volt bontva:

Az első terem a Brushstrokes nevet viselte, amiben az '50-es évek Amerikáját uraló absztrakt expresszionizmus paródiája vezette fel a festő korai korszakát, vagyis a második termet. Itt már rögtön szemet szúrt első műve, a 1961-es Look Mickey a megannyi kezdeti képe között. Majd a Black and White névre hallgató harmadik szobában meglepően érdekes dolgok tárultak elém, ahol az olyan darabokon, mint a Portable Radio, vagy a Desk Calendar, illetve annak eseményein órákig eltudtam volna mélázni. 

Aztán a negyedik teremben (War and Romance) már végre "személyesen" is találkozhattam a leghíresebb munkáival, mint például a a Whaam! vagy a M-Maybe. Hihetetlen hogy ennyire "kevés" elemből is mennyi érzelmet képes átadni. A legtöbb kép egy erős érzelmi pillanatot ragad meg, amikbe ahogy egyre inkább belemélyedsz, érzed át igazán és kapcsolsz hozzá egy egész kerettörténetet. A női vonalak vászonra vitelében pedig mindig is egyedülálló volt az amerikai festő. Kétségtelenül e két témakör tette híressé Lichtenstein-t, és vált a pop art egyik legmeghatározóbb alakjává. Ma már persze megmosolyogtató, hogy valaha ezek a képek provokatívnak és polgárpukkasztónak hatottak.

Ezt követően egy addig ismeretlen gyöngyszemmel futhattam össze a tájképek között, ez pedig a Seascape volt. Az optikai hatásokkal kísérletező festmény olyan érzetet keltett, mintha valóban az állandóan hullámzó vizet bámulnád. Ha három kedvencet ki kéne emelnem, ez biztosan közte lenne.

Az Art About Art terem remekül figurázta ki Picasso-t, Cézanne-t, vagy éppen Matisse-t, ami egyfajta tiszteletnyilvánítás volt Lichtenstein részéről. Mivel sajnos erősen alultáplált vagyok e téren, számomra nagyon sok utalás nem esett le, aki otthon van a témában nyilvánvalóan jobban élezte volna. Ezután bepillantást nyertem a környezetbe, ahol ezek a remekművek életre keltek, és megismerhettem a kevésbé ismert kísérletezősebb arculatát is a tükrökkel való szobrain, képein, valamint a kínai tájképek "popartosított" verzióin keresztül. 

A kiállítás vége felé járva a legkiemelkedőbb számomra a 11. terem (Late Nudes) volt, mely a minden művész számára oly sokat jelentő meztelen női testet állította a középpontba. A '90-es évek közepén Lichtenstein egy új és provokatívabb megközelítésből mutatta be a női vonalakat, aminek eredményeképp megszületett az egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Sunlight-Moonlight kettőse, mely a nő két tökéletesen letisztult arcát tárja fel a művész sajátos stílusában. Elképesztő, hogy ugyanaz az arc mennyire más üzenetet tud hordozni...

Ellen Gallegher: AxME 
Majd Lichtenstein képeit követően a már fent említett amerikai művésznő kiállítására tévedtem, ahol az előzőhöz hasonlóan nagyjából egy órát töltethettem el. A Retrospective hatására fel voltam dobódva, így tele energiával ugorhattam neki Ellen Gallagher számomra addig még teljesen ismeretlen munkásságának.

Hát nem tartott sokáig a jókedvem, mert a 11 teremből álló tárlat elképesztően lehangoló és elborult volt. A művésznő érdekesen dolgozik egyébként. Alapvetően fotókat (általában régebbi, fekete-fehér darabokat) vesz alapul, melyekre aztán fest, ragaszt, kivág belőlük, illetve hozzájuk ad. Tudom, furcsán hangzik... hát furcsa is. :D
Mégis volt egyfajta sötét varázsa az egésznek. Plusz az érdekes képek mellett egy nagyon beteg rövidfilmmel is készült a művésznő, ami végleg megölt aznapra. Most nem mennék bele ebbe is részletesen, épp elég volt egyszer átélni. Ám mindettől függetlenül Ellen Gallagher kiállítása is tetszett, bár nem hagyott olyan maradandó élményt bennem, mint az azt megelőző Retrospective. Összességében viszont minden penny-t megért ez a közel két órás túra. Őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Meg is fogadtam, hogy ezek után többet járok majd a Tate-be, mert tuti egy csomó hasonlóan remek tárlat vár még ott rám, amit nem szabad kihagynom!
Ja, és köszi Maya hogy szóltál! :D

2013. május 28., kedd

Daily News #26 - Comic-Con

A hétvégén volt Comic-Con és bár sajnos a vizsgáim miatt nem tudtam elmenni, jövőre ha esik, ha szakad, én ott leszek! Már csak azért is, mert nagyon jó volt látni útban Canary Wharf felé azt a rengeteg maszkos igazságosztót, akik elözönlötték az utcákat. Többek között két Pókemberrel, egy Deadpoollal, de még egy Songokuval is összefutottam. Bár rengeteg számomra ismeretlen figurát is láttam... (javarészt Pokémonokra vagy Manga hősökre tippeltem volna)
Az októberi Star Trek event mellett ezt bánom eddig a legjobban, hogy kihagytam. Na de majd jövőre! :)

2013. május 13., hétfő

Daily News #25 - Páratlan páros.

Most először felejtettem el hétvégén lecsekkolni, hogy nem munkálkodnak-e az Overground pályáján. Mivel általában ezt hétvégén teszik (különösen vasárnapokon) érdemes előtte egy gyors pillantást vetni rá a neten, ám ez valamiért tegnap kimaradt. Természetesen most először az én útvonalamon kellett dolgozniuk, szóval vonatpótló busszal mehettem a reggeli órámra, ahova közel egy óra késéssel sikerült csak berobbannom. Sam, az oktatóm meg is jegyezte, hogy már hívni akart, hátha valami gáz van, mert sosem kések... 
Na de nem ez az érdekessége a sztorinak (csak gondoltam megemlítem, hogy Murphy-törvényei sosem csalnak), hanem az, hogy odafelé és visszafelé is láttam egy elhagyott cipőt a buszmegállóban. A kérdésem pedig a következő volna: Miért mindig csak egy párt hagynak el az emberek? Hová tűnik a másik? Így visszagondolva bizony rengetegszer akadtam már magányosan pihiző lábbelikre, de mindig csak egyre, sosem kettőre. Ugyanez vonatkozik a kesztyűkre is. Látott már valaki kettőt eldobva az utcán? Mindig csak egy van. Miért? Ki viszi el a párjukat? És miért csak az egyik kell neki? Vagy aki elhagyja, miért mindig csak az egyiket hagyja el? Minek akkor már a másik neki? Vagy egy titkos társaság gyűjtené be őket? Esetleg egy ismeretlen dimenzió nyeli el a hiányzó darabokat? Hová tűnnek?!?! :0

2013. április 21., vasárnap

Daily News #24 - London Dungeon

A London Dungeon nemrég megújult (legalábbis a plakát szerint...) és beköltözött a London Eye mellé, így egy hirtelen ötlettől vezérelve, mi is tiszteletünket tettük a a város egykori rémei előtt. A következőkben pedig megpróbálok egy rövid, spoiler mentes összefoglalót írni a helyről, mert csordultig van meglepetésekkel, melyeket nem szeretnék előre lelőni.

Már a sorban állást is izgalmassá varázsolták a díszletek, a maszkok, a hangok illetve a szagok. A rövid "előjátékot" követően a jegyeket is megkaptuk, melyek mindegyikén különböző bűntettek szerepeltek. Mivel én szerettem volna lenni a tolvaj, és Shit az összeesküvő, egy gyors cserét és egy rövid fotózkodást követően be is léptünk a London Dungeon kapuin.

Lényegében a egész egy remekül megszervezett előadás volt, melynek a néző is könnyedén a részesévé válhatott. Mindegyik terem különböző korszakokkal és emberekkel foglalkozik, melyeket minden egyes szakaszon más és más mutat be. Találkozhattunk Sweeney Todd-al, Guy Fawkes-al, de még a pestis járványának egyes áldozataival is. Személyes kedvencünk volt például Hasfelmetsző Jack "birodalma", ahol két örömlány kalauzolt minket körbe Whitechapel labirintus szerű sikátorain (el is tévedtünk picit), ám rövidesen egy kocsmában leltünk menedéket, ahol természetesen a frászt hozták mindenkire...

Egy szó, mint száz, mindegyik állomás nagyon ötletes és hangulatos volt. Ügyesen teremtették meg az ember körül a középkori valóságot. Sokszor tényleg olyan érzésem volt, mintha időt utaztam volna. A finálé pedig garantáltan megdobja mindenki pulzusát! Sajnos fotókkal nem tudom illusztrálni a látottakat, mivel tilos volt fényképezőt, vagy kamerát használni, bár amilyen sötét volt a legtöbb esetben, talán ez nem is baj. 

Alapvetően azt kaptam amit vártam, így nincs okom panaszkodni. De azért mégis kíváncsi lettem volna a régi, bővebb változatra is (mert ott állítólag volt hajókázás és lövöldözés is). Egyszer viszont érdemes pénzt váltani rá.

2013. április 18., csütörtök

Daily News #23 - Stonehenge

Mivel Shit és Barni a hétvégén hazautaznak, gondoltuk még összeröffenünk néhányszor a hét folyamán. Először a Stonehenge-t mentünk el megnézni, amit már régóta meg szerettem volna látni. Persze, ahogy az várható volt, annyira nem nagy szám a dolog. De azért jó, hogy ezt is láttam... mégiscsak a világörökség része a maga rejtélyes történelmével, hiszen máig nem tudja senki biztosra, hogy mi célt is szolgáltak a körkörösen elrendezett kőtömbök (a legelterjedtebb teória, hogy egyfajta óraként funkcionált).
Visszaérvén Londonba még őrültködtünk kicsit, hogy aztán újult erővel vághassunk neki Greenwich-nek, ami London egyik legszebb környéke, ajánlom mindenki figyelmébe, aki esetleg a szigetországba tévedne! 

2013. április 13., szombat

Deaf Havana @ Union Chapel, London

Amikor néhány éve a Skindred előtt játszott a Deaf Havana egy rövid turné erejéig és Budapest is az állomások egyike volt (Skindred koncertet pedig csak akkor hagyok ki, ha tényleg nagyon muszáj), akkor volt szerencsém megismerni a zenekart. Mindössze egy-két számukat ismertem előtte, de sosem fogtak meg annyira, hogy jobban beleássam magam a munkásságukba. Miután a koncerten valami egészen elsöprően szólaltak meg a dalaik, nem sokra  rá, rá is kattantam legutóbbi albumukra, a Fools and Worthless Liars-re. A korongot különösen megszerettem, így amikor szemet szúrt egy Deaf Havana akusztikus koncert plakátja az utcán, tudtam hogy ott a helyem. 
Egyrészt szerettem volna élőben hallani a dalaikat úgy is, hogy már ismerem is őket, másrészről pedig még sosem voltam igazi unplugged bulin, így második londoni koncertemen végre ezt is kihúzhattam a bakancslistámról. 

A gig egy templomban kapott helyet, ami kellően harmonikus atmoszférát teremtett a zenekar dalainak letisztult átdolgozásaihoz. Kicsit késve érkeztem meg, így alig volt időm megcsodálni a helyet, az előzenekar már bele is csapott a lecsóba. A Big Sixes indította a műsort és bár nem mondanám túl változatosnak a dalaikat, remek hangulatot teremtettek, végig lekötve az ember figyelmét. Utánuk volt némi szünet, szóval körbe pásztázhattam a terepet, és kereshettem magamnak némi kortyolni valót. 

A legszembetűnőbb felfedezésem az alkohol hiánya volt, ugyanis semmilyen szeszes italt nem szabadott fogyasztani a templom területén. 
Egyébként maga a színpad is nagyon otthonosan volt berendezve, szobalámpákkal, virágokkal és gyertyákkal körberakva. Mondhatni az egész este nagyon családias hangulatban telt. 

A koncert javarészt a legutóbbi Fools and Worthless Liars album dalaira épült, aminek én külön örültem, hiszen messze ez a legjobb anyaguk. De biztos vagyok benne, hogy az sem csalódott, aki a régebbi dolgaikat szereti inkább, hiszen a két felvonásból álló több, mint két órás show-ba simán belefért a zenekar összes slágere. 
A Past Six Years tökéletes választás volt nyitánynak, melyet olyan remekek követtek, mint a Leeches, Little White Lies, I Will Try, vagy éppen a Fifty Four. A dalok többsége nagyon ötletesen szólalt meg akusztikusan, rengeteg hangszert szerepeltetve bennük; volt itt kérem zongora, mandolin, bendzsó, citera, bongók, csörgők, csak hogy néhányat említsek. Plusz még egy Counting Crows feldolgozás is helyet kapott a setlist-ben, ami talán még jobban is szólalt meg, mint az eredeti. A Hunstanton Pier-féle zárás pedig egy tökéletes sing-along-al zárult feltéve az i-re a pontot. 
A kimeríthetetlen hangszerarzenál mellett az este másik érdekessége az ingyen italok voltak. Mivel fűtés nem nagyon volt a templomban, így néhány csinos hölgy mászkált körbe teával, kávéval, illetve forrócsokival kínálva meg a közönséget. A családias hangulatot csak még tovább fokozta, hogy a meleg italokat hatalmas "nagymami bögrékben" szolgálták fel, mellette házi készítésű (vagy legalábbis annak látszó) süteményekkel. Ez utóbbiakért már fizetni is kellett sajnos. 
De hogy valami negatívumot is említsek (a hideg mellett), a hangosítást én nem éreztem az igazinak. A basszus kicsit mintha minden felett szólt volna, holott ezt pont egy unplugged koncerten nem várná az ember. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, ettől függetlenül is egy kiváló koncertet hozott össze a Deaf Havana. Eddig mindkét koncert, amin itt Londonban voltam elképesztően jó volt és remélem nem törik meg a széria a soron következő Bring Me The Horizon-nal sem.

2013. március 28., csütörtök

Finch @ Brixton O2 Academy, London

Végre sikerült egy remek koncertre eljutnom Londonban, hiszen a napokban járt erre a Finch, hogy megturnéztassa a nem is oly régen jubiláló What It Is To Burn című albumát. Az esemény a brixtoni O2 Academy-ben kapott helyet, ami nagy valószínűséggel színházként funkcionálhatott azelőtt. A rendkívül hangulatos helyet még tovább fokozta a színpad köré épített "szabadtéri feeling", ami csak még tágabbá varázsolta az amúgy sem kis clubot (közel 5000 férőhely), ami egyébként már érkezésemkor csordultig tele volt. Igaz, én késve robbantam be, mert - ahogy az nálam lenni szokott - elnéztem az időt, így az első, 16-17 évesekből összeverbuválódott Cytota ki is maradt. Viszont az őket követő rövid, de velős koncertet adó Mallory Knox eléggé meglepett. Most hallottam a nevüket egyébként először, de a kicsit Young Guns-ra hajazó zenekar mondhatni tökéletes felvezetője lett a Finch-nek.

Nem is kellett hát sokat várni, hamarosan felcsendült a What It Is To Burn nyitóslágere, a New Beginnings, és ahogy az albumon, úgy a koncert kezdőakkordjaként is tökéletesen szólt. És bár a második korongjuk közelebb áll hozzám, és sokkal kiforrottabbnak tartom, azért az első is sokat jelent nekem. Akkoriban kaptam rá pont a zenekar munkásságára, amikor Hollandiában dolgoztam néhány hónapot, és valahogy mindig eszembe jut az az időszak, rengeteg jó emléket kapcsolva a WIITB-höz. 
Na de visszatérve a koncerthez, remek show-t csináltak a srácok. Nate elképesztően jól énekelt, mondhatni jobban visszaadta a dalokat, mint az albumon, ez már az első néhány perc alatt átjött. Már a nyitótételt követő kissé pop-punk ízű Letter To You, vagy akár a hamisítatlan Finch hangzást ígérő Post Script elég volt arra, hogy elégedetten konstatáljam; a kissé húzós jegyár minden penny-t megért! 

A setlist amúgy nem sok meglepetést ígért, hiszen egy az egyben a What It Is To Burn dalait játszották el, az album szerinti sorrendben. Felejthetetlen élmény volt a slágeres Perfection Through Silence-t, a post hardcore közeli Grey Matter-t, vagy akár az album legkülönösebb és a többitől talán leginkább elütő dalát, a Project Mayhem-et élőben hallani. Egyedül a koncert zárása, illetve utolsó néhány nótája ült le kissé. Az albumba tökéletesen illeszkedő, és amúgy remek Ender itt inkább megszakította a kezdettől tartó lendületet, ami aztán meghalni látszott az azt követő négy meglepetés dal mellett. Persze örültem, hogy az eredeti setlist mellé kaptunk némi pluszt, de jobb lett volna, ha ezeket a későbbi anyagokról válogatják össze, mert a négy nóta közül kettő a Falling Into Place EP-ről (Waiting, New Kid) érkezett, ami az egyetlen Finch anyag, ami sosem volt a szívem csücske. A Nate által előadott akusztikus Once Upon My Nightstand pedig túl unalmas és semmitmondó volt. Még szerencse, hogy a negyedik meglepi dal a Worms Of The Earth volt, aminek viszont már nagyon tudtam örülni. Ahogy a címadó zárótétel is tökéletes befejezést kanyarított az estének. 
Ahogy 10 évvel ezelőtt a Finch képes volt új életet lehelni a pop-punk színtérbe (akárcsak később A Day To Remember, igaz ők egészen más oldalról közelítették meg a dolgot...), és valami egészen zseniálisat alkotni a What It Is To Burn-nel, úgy idén bebizonyították, hogy ezek a slágerek, még ma is remekül szólnak. Ezt pedig tökéletesen prezentálta az, hogy gyakorlatilag az összes dalnál túlüvöltötte a tömeg a zenekart. És bár jó lett volna hallani egy két dalt a Say Hello To Sunshine-ról, azért így is egy nagyon jó élménnyel gazdagított a Finch. És azért én még mindig reménykedek, hogy újra összeállnak, ám ezúttal nem csak egy turné erejéig...

2013. március 8., péntek

Daily News #22 - "Éjjel, a sötétben vadászik a mi fajtánk..."

Aki járt már Londonban, az tudja, hogy mennyire elözönlik a várost a rókák éjszakánként. A környéken, ahol lakom (Dulwich környéke) különösen nagy számban szaporodtak el a ravaszdik. Persze nem mintha különösebb gondom lenne velük. Mármint tök aranyosak, és általában távolról elkerülik az embereket. Igaz, az utóbbi időben több rémhír is szárnyra kelt, miszerint a szerencsétlen állatok egyre közelebb merészkednek az simabőrűekhez, mivel éheznek és a lakónegyedek körül több élelmet találnak. A legutóbbi számítások szerint az angliai nagyvárosok környékén négyzetkilóméterenként húsz róka is lehet. Sajnálom is őket nagyon, mert tényleg tünemények, de néhány napja rám is a frászt hozták;
Épp kint edzettem az udvaron, ahol szoktam, annyi különbséggel, hogy későn értem haza munkából és ezért éjszaka kellett nekiállnom. Ez volt az első alkalom, hogy 11 körül merészkedtem ki megmozgatni magam, és néhány percen belül a rókák a tudtomra is adták, hogy ez nekik nem tetszik. Eleinte azt gondoltam, hogy macskák köröznek körülöttem, de amikor a lámpafény alatt villantak át, láttam, hogy bizony rókák. Persze ekkor sem aggasztott még a dolog, mivel mint mondtam aranyosak, és tartották a tisztes távolságot. Ám nagyjából negyedóra elteltével nekiláttak irtó durva hangon üvöltözni, és egyre közelebb merészkedtek hozzám. Olyan érzésem volt, mintha csak egy friss falat lennék, amit a cápák közé dobtak be éppen... Szóval muszáj volt visszaosonnom a házba, mert eléggé elmérgesedett kint a helyzet. 
Na persze nem azt mondom, hogy irtani kéne őket félreértés ne essék, mert tényleg sajnálnám őket (munkából hazajövet sokszor még enni is adok nekik, bár úgy látszik ezt elfelejtették...), csakhát ez így elég para, na. :D

2013. március 7., csütörtök

Daily News #21 - The Road So Far.

Már több, mint fél éve annak, hogy kiköltöztem ide a nagy Londonba. Hihetetlen, hogy mennyire repül az idő...



2013. március 6., szerda

Daily News #20 - Fun. Danger. Rapture.

Végre ismét egy újabb dolgot húzhattam ki a bakancslistámról! Mivel közeleg az anyák napja, tele lett aggatva az üzlet lufikkal. És a legjobb az egészben, hogy a héliumos tartály pedig ott pihen az irodában... régóta szerettem volna már héliumot szívva beszélni, és mondhatom, nagyobb móka, mint azt az ember hinné! :D

Első nap mondjuk annyira rákattantam, hogy kicsit már beszédültem, meg rosszul lettem tőle, de megérte; héliumos hanggal szolgáltam ki a vendégeket, beszélgettem a munkatársakkal, illetve vásároltam. Remélem még jó ideig tudom élvezni a dolgot...

Ja, és mielőtt elfelejteném... Ma még egy tolvajt is majdnem megállítottam! Teletömködte a gazfickó a zsebeit paninikkel, meg üdítőkkel, én pedig pont rajta kaptam a dolgon, ám mikor ráeszmélt, hogy lebukott, nekem hajított egy paninit, és elszaladt... A főnök meg üvöltözött, hogy ne csak álljak és röhögjek, hanem fussak már utána! Chö, na persze. Majd néhány szenyó miatt pont utána fogok futkosni. :P Szóval, inkább jelentettük a rendőrségnek, hadd kergessék azok! 

Most pedig indulok, mert egy pazarnak ígérkező össznépi dobolás lesz este az egyik közeli focipályán, és ezt úgy érzem nem hagyhatom ki! :)