Akárcsak a legtöbb ember aki szerencsét próbál külföldön, eleinte én is a vendéglátásban kezdtem el dolgozni. Annak ellenére, hogy elég gyengén fizet, viszonylag könnyű munkát találni és egészen egyszerű is a munka. Én közel egy évet húztam le a Starbucksnál, és bár ennyi idő bőven sok (mellette azért tanultam is), volt némi jó oldala is. Amellett, hogy néha hírességekbe futottam - mint Hannah Murray, vagy Kano -, és rengeteg jó arccal ismerkedtem meg a munkatársaim között, számtalan furcsa figurával hozott össze a sors. Össze is szedtem közülük az öt kedvencemet, akikre biztosan hosszú ideig emlékezni fogok:
5. Az apa és a fia.
A kedvenc törzsvásárlóim közé tartozott egy apa és annak a fia, akik minden alkalommal beöltöztek valaminek. Akárhányszor kávét kértek, jelmezben tették, és még arra is figyeltek, hogy egy párost alkossanak. Voltak kalóz és hajókapitány, rabló és pandúr, de még robot és professzor is. Szerencsére bohócnak sosem öltöztek be (szívbajt is kaptam volna!). Az egyetlen baj velük csak az volt, hogy havonta egynél többször sosem jelentek meg, pedig én többször is örültem volna nekik, mindig feldobták a napomat.
4. Az önjelölt barista.
Az legbosszantóbb vendégek egyike volt az az idős nőszemély, aki meg volt győződve róla, hogy mi beletettünk valamit az italába. Ő percek alatt kikiáltotta magát kávéfőző mesternek, és megpróbált bepattanni a pult mögé, hogy megcsinálhassa a maga kis kávéját. Udvariasan közöltük vele, hogy ezt nem kéne, erre teljesen felkapta a vizet, közölte hogy mindenkit beperel, ám hál'isten nem láttunk vagy hallottunk felőle többé. Mindenesetre azt az átható csendet és döbbenetet sosem felejtem, ami a távozását követte.
3. A hajléktalan.
Egyik nagy kedvencünk volt a hajléktalan fickó, aki két-három hetente mindig betért hozzánk, hogy aztán néhány nap erejéig szórakoztasson minket. Amikor először találkoztam vele, éppen zártunk, és a kinti asztalokat és székeket pakoltam össze. A fickó odajött hozzám, és elmesélte életének megrázó történetét röpke 10 percben. Ahogy egy Ausztrál kisvárosból megpróbált kitörni. Ahogy pénzzé tette mindenét, amikor úgy döntött, hogy Londonban próbál szerencsét. Végül pedig ahogy második nap ellopták mindenét, és magára maradt a nagy büdös semmivel. A fickó azt is elárulta, hogy mindössze néhány napja maradt, mivel hazatoloncolják és többé nem térhet vissza az Egyesült Királyságba. Mondanom sem kell, a szívem szakadt meg érte, szóval csórtam neki némi kaját és italt, aztán néhány perc beszélgetés után sok szerencsét kívántam neki, és elváltak útjaink. Gondolhatjátok hát, mennyire meglepődtem, mikor néhány hét múlva megint láttam a bolt előtt, ezúttal egy egészen új - ám legalább annyira megrázó - történettel etetve a munkatársamat. Ő is hasonlóan reagált, és miután elsírta nekem, hogy ezt a férfit mennyire veri sors, csak röhögtem, és csináltam neki egy kávét. Azóta persze már ismeri mindenki, és mindig nagy örömmel hallgatjuk végig a meséit, amit - ha tehetünk - kávéval, teával, vagy valami egyébbel honorálunk. Ügyesen megdolgozik az esti adagért, meg kell hagyni. Csak azt nem értem, hogy akinek ennyire jó beszélőkéje van, hogy a fenébe végzi az utcán?
2. A banya.
Flat White. Az ital, amit senki nem szeretett elkészíteni (kivéve Choi cimborámat, aki a mestere volt a kávék minden fajtájának). Erről a nedűről annyit kell tudni, hogy baromi nehéz jól megcsinálni, mert megvan a maga technikája (ez az, amikor a kávé tetejére rajzolunk valamit a habbal), amit könnyű elrontani. Miután egy nő kikérte a Flat White-ját, és az nem éppen sikerült a legtökéletesebbre, annyira felhúzta magát a dolgon, hogy neki állt csapkodni, üvöltözni és rángatózni. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő az egész helyiségben. A hisztérika persze nem csak szitkozódott, hanem elkezdett fenyegetőzni, és olyan boszorkányos nevetést produkálni amitől mindenkinek felállt a hátán a szőr. Később még vissza-vissza tért a nap folyamán, egyszer a neveinket felírogatva, egyszer meg egy kamerával, minket filmezve. Közben persze végig nyomta azt a hátborzongató banya-nevetést, amitől még most is összerezzenek, ha eszembe jut. Már majdnem kihívtuk rá a jardot, de végül eltűnt, és nem láttuk többé. Azért még pár napig minden reggel ellenőriztem a súlyomat, hogy biztos legyek benne, nem lettem megátkozva, és nem fogok elsorvadni...
1. A médium.
És akkor nézzük a személyes kedvencemet. A férfi már első ránézésre furcsának tűnt a különösen extrém ruházatával és sajátos arcberendezésével. Mint később kiderült, mindez nem véletlen, a fickó egy médium volt. Volt is nála gömb, tarot kártya meg minden. Beült a kávéjával szépen a sarokba, és a gyanútlan vendégeknek kínált fel jövendőmondást. Egy-ketten vevők is voltak rá, javarészt fiatalok (gondolom a hecc kedvéért), de amikor elfogytak az emberek nekünk is felkínálta szolgáltatásait. A többiek rögtön elzavarták, de én kíváncsi lettem, úgyhogy felajánlottam neki még egy ingyen kávét az útjára, a jövőmért cserébe. Le is terítette a kis cifrán csipkés konyharuháját, majd elkezdte magyarázni, hogy az egyetemes energiát hogyan fogja felhasználni, blablabla... Lényeg a lényeg; kevergetett, magyarázott, felfordított néhány lapot, végül pedig a szemembe nézett, összepakolt és szó nélkül elviharzott. Még a kávéját is ottfelejtette. Nem tudom, hogy poénnak szánta vagy sem, de így utólag visszagondolva tényleg vicces. :D A többiek azóta is mindig azzal csesztetnek, hogy nincsen jövőm.
Végül pedig annyit fűznék hozzá, hogy az ilyen alakok mindig emlékezetessé teszik az olyan munkákat, ahol emberekkel vagy körülvéve. A vendéglátást pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki külföldön próbál szerencsét. Általában könnyű elhelyezkedni és a munka sem bonyolult, így kezdésnek tökéletesen megfelel. Megaztán rengetegen megszeretik később és ha jól csinálja az ember, könnyen feltornázhatja magát. Én azért örülök, hogy eljöttem onnan.
Goodbye Starbucks!
