Smashed - Szárazon (2012)

Sokszor kerülök vitába a drogokkal kapcsolatban, mert képtelen vagyok megérti, hogy a szesz, vagy a cigi, társadalmilag miért teljesen elfogadott, amikor a fű nem. Persze ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a mókacigi használata teljesen rendben van, de közel sem olyan káros mint a fent említett két párja. És ezzel most göröngyös talajra vetődtem, nem is szeretnék ebbe mélyebben belemenni, viszont azzal már nem lehet vitába szállni, hogy az egyik legpusztítóbb, legmérgezőbb és legkeményebb tudatmódosító szer kétségtelenül az alkohol. És bár sokak szerint a legális kábítószerek nem sorolhatóak igazán a drogok közé, a legnagyobb különbség mindössze annyi, hogy míg az egyik kulturálisan elfogadott, addig a másik nem. 

És hogy miért hoztam fel mindezt? Nos, mert a Smashed is az alkoholizmus témakörével foglalkozik, amit már ezerszer, ezerféleképpen feldolgozták (legutóbb a Flight-tal, Denzel Washington elképesztő alakításában), ezért nem is vártam túl sokat a filmtől, de mégis sikerült meglepnie. 

Az alkoholista Kate (Mary Elisabeth Winstead) nagyjából elérte a mélypontot. Már karrierjét is veszélyezteti az ital, férje, a szintén függő Charlie (Aaron Paul) pedig képtelen számára segítséget nyújtani a változásban. 

A színészek korrektül hozzák a rájuk szabott szerepeket. Aaron Paul gyakorlatilag a Breaking Bad Jesse-jeként köszön vissza. Mary Elisabeth Winstead viszont meglepően jó, Kate figuráját emberien és hitelesen formálja meg. Bár lehet kissé elfogult vagyok vele, hiszen minden tekintetben a zsánerem (kicsit talán lehetne alacsonyabb)...

Ám a legnagyobb erőssége a filmnek az teljesen új szemlélet. Míg a legtöbb hasonszőrű alkotás azt mutatja be, hogy milyen rossz alkoholistaként élni, és hogy ez mennyire tönkreteszi az emberi kapcsolatokat, valamint a használó életét, addig itt ennek éppen az ellenkezőjét láthatjuk. Eleinte a minden percben vedelő házaspár mondhatni irigylésre méltó, önfeledt boldogságát követhetjük szemmel. A dolgok pedig akkor kezdenek elromlani, amikor Kate úgy dönt, hogy leteszi a piás üveget. Ez pedig egy dicsérendő és bátor húzás volt az alkotók részéről, ami meg is hálálja magát. Persze közel sem tökéletes, úgy gondolom lett volna még lehetőség ebben a koncepcióban, amit nem aknáztak ki kellően, azért így is kiemelkedőnek tartom műfaján belül (és itt most az alkoholista tematikájú filmeket kell érteni).

Tehát senki ne várjon egy Billy Wilder klasszikusához hasonló drasztikus alkotást, a Smashed sokkal inkább tekinthető egy amolyan független, feelgood amerikai mozinak. Szerencsére a visszafogott, jobbik fajtából. 

8/10

Q - Érzékek birodalma (2011)

Laurent Bouhnik sokat vállalt, amikor úgy döntött, hogy a szoftpornót mély, lélektani drámával vegyíti. A hűség, monogámia és nemiség kérdéseit feszegetni próbáló film nem csak hogy rettentő unalmas lett, de roppant kínos és felszínes is. 

Adott egy nagyon misztikusnak és vonzónak beállítótt lány, Cecile, aki inkább csak egy egyszerű szűzk*rvának hat. A lányról, azonkívül hogy az apja meghalt, semmit nem tudunk meg. De valamiért rettentően maga alatt van, és minden szembejövő figurának felkínálkozik, hogy aztán meggondolhassa magát.

A készítők kínosan próbálkoznak valami mondanivalót tömködni a szoftpornós jelenetek közé, vajmi kevés sikerrel. Először azt gondoltam, hogy a probléma a rendezővel nemével van, mert egy férfi nem képes női szemszögből életszerűen elmesélni egy történetet. De aztán belegondoltam, hogy bizony nem egyszer volt már rá példa, hogy hitelesen és megkapóan mesél női perspektívából az erősebbik nem. Elég csak Woody Allen-re gondolnunk, aki rendszerint minden komolyabb, illetve drámaibb szerepet nőkre oszt. Ám Laurent Bouhnik sajnos képtelen túllépni a legostobább közhelyeken, így története hiteltelenné válik. Remekül mutatja ezt a vizuális ábrázolásmódja, melyben a nők, fecsegő punciként vannak jelen (nem túlzok, a barátnőket csupán deréktól lefelé látjuk a zuhanyzóban). 

A film alapvetően ugyanannyira komolyan vehetetlen, mint a pornók kerettörténete. És bár a lányok mutatósak, a képek pedig néhányszor tényleg el vannak találva, nem elegek ahhoz, hogy bárki érdeklődését fenntartsák. A Q - Érzékek Birodalma tehát két szék közé esett. A történet váza harmatgyenge egy nagyjátékfilmhez (mondhatni nincs), ám szoftpornónak is túl "szoft". Az pedig, hogy véresen komolyan próbálja magát venni csak még nevetségesebbé teszi.

4/10

10 Rövidfilm, amit látni kell!

Mint azt már egy előző bejegyzésemben megemlítettem, a rövidfilmeknek különösen nagy figyelmet szoktam szentelni. Iszonyú nehéz feladat lehet néhány percbe belesűríteni az adott mondanivalót, úgy hogy az át is jöjjön a néző számára. Hiszen míg egy nagyjátékfilm esetében a sztori kellő kibontására sokszor órák állnak a készítők rendelkezésére, addig itt ennek mindössze töredéke. Mindezek ellenére nem egyszer előfordult már, hogy a rövid verzió által inspirált egész estés film nem tudta elérni az eredetiének a színvonalát (gondoljunk csak a Guillermo del Toro nevével fémjelzett, nemrég bemutatott Mamára). 
Bár a kisfilmek ugyanannyira részei a mozis történetmesélésnek, mint a nagyfilmek, napjainkban robbanásszerű változás történik a műfajon belül. Az új technológiáknak köszönhetően szinte bárki összehozhat egy kellően igényes rövid szösszenetet, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag elözönlik a világhálót az ilyen alkotások. Ezekből próbáltam azt a tízet kiválogatni (nem volt könnyű), amit szerintem mindenkinek érdemes lenne lecsekkolnia:

1. Validation (2007)

Egy tanulságos rövidfilm a szavak erejéről, ami kétségtelenül mosolyt fog csalni mindenki arcára. Kurt Kuenne második munkájával egy megható mesét varázsolt elénk. Az ötletes tálalás mellett, tökéletes választás volt T. J. Thyne-t megtenni főszereplőnek, hiszen ugyanolyan remekül képes átadni a szerelmi bánattól sínylődő szerencsétlent, mint a különc, életvidám figurát. Egyébként szép lenne, ha a dolgok a valóságban is így működnének.

A sztori középpontjában egy parkolójegyeket érvényesítő srác áll, akinek a legnagyobb öröme az életben, ha mosolyogni láthat másokat. Ám egy nap találkozik élete szerelmével, a gond csak annyi, hogy ő semmi pénzért nem hajlandó mosolyogni...

10/10

2. Signs (2008)

Patrick Hughes harmadik rövidfilmje annyira elbűvölőre sikeredett, hogy nem sokra rá a Disney le is csapott az alapötletre, melyből aztán megszületett a legjobb animációs rövidfilm Oscar-ját is megkaparintó Paparman. A néhol csöpögős, néhol pedig naiv végeredménynek pont az lett a bája, ami a gyengesége is lehetett volna, és vált az adott év egyik legjobb rövid szösszenetévé. A Signs egy igazi könnyed, feelgood kisfilm a magányról és a reményről. 

A rendkívül egyszerű, ám annál hatásosabb alapötletben egy magányos srác mindennapjait kísérhetjük végig, aki nem is sejti, hogy a változás mennyire közel van hozzá...

10/10

3. I'm Here (2010)

A John Malkovich-menetet is dirigáló Spike Jonze munkáit mindig is egyfajta sajátos légkör lengte körül, ami nem csak szerethetővé, de egyedivé is varázsolta filmjeit. A végtelenül melankolikus I'm Here esetében is egy vérbeli Jonze produktumhoz van szerencsénk.

A félórás film egy olyan világot tár elénk, ahol bár a robotok az emberek közt élnek, másodrendű polgárokként vannak kezelve, annak ellenére, hogy ugyanúgy éreznek. A két főhőst tökéletesen formálja meg Andrew Garfield és Sienna Guillory, akik a sajátos kosztümök ellenére is tökéletesen átadják karakterük minden apró érzelem megnyilvánulását. Az egyetlen bajom az I'm Here-rel annyi, hogy túl rövid, mert a története és a világa egy egész estét filmért kiált.
10/10

4. The Beauty Inside (2012)

A Like Crazy rendezője jelenlegi művét is hasonlóan szomorkás hangnemben meséli el. Az Emmy díjas The Beauty Inside-ról annyit kell tudni, hogy egy egészen új módszerrel gazdagította az interaktív filmezés fogalmát. Az első úgynevezett "social film", ahol a nézők maguk válhattak a főszereplővé. A mű egyébként hat epizódra van osztva, ezért talán minisorozatként is aposztrofálhatnánk, ám mivel a részek összesen nem tesznek ki háromnegyed órát (37 perc), így úgy gondolom kisfilmként is megbélyegezhetjük. 

Alex minden reggel más külsővel ébred. Belül ugyanaz marad, de kívülről teljesen máshogy néz ki. Életét emiatt szigorú szabályok szerint éli, párkapcsolatai mindössze egy éjszakára szólnak. Ám egy nap összehozza a sors Leah-val, akit képtelen volna egy együtt töltött este után elengedni...

9/10

5. That's Magic! (2008)

Bár furcsának tűnhet, de férfi létemre valamiért szeretem a musicaleket (de erre majd egy másik bejegyzésben térek ki bővebben). És hogy mindezt miért említem most meg? Hát mert bizony a That's Magic egy negyedórába sűrített musical, mely kiváló dalokkal, gyönyörű képekkel és egy aranyos alapötlettel operál.

Mikor édesapja becsempészi fiát az általa annyira bálványozott bűvészhez, annak műsora után, autogram és egyéb ereklye helyett csak annyit mond az életunt művész, hogy "varázslat nem létezik". Ám egy váratlanul feltűnő, rejtélyes női alak emlékezteti hősünket, hogy márpedig igenis létezik...

9/10

6. Itt vagyok (2010)

Elérkeztünk a lista egyetlen hazai résztvevőjéhez, Szimler Bálint munkájához, amiről bár nem könnyű beszélni, úgy gondolom leginkább egy adott életérzést és hangulatot próbált átadni. Engem sikerült megfognia vele annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a hasonszőrű alkotásokat. Valamit persze valóban tudhat a produkció, hiszen nem csak engem nyert meg, nemzetközileg is szép sikereket tudhat magáénak, többek között Európa Filmdíjra is jelölték.

A történet rémegyszerű; egy különc fiú mászkál fel-alá Budapest utcáin, miközben mindenféle - javarészt hasonlóan különc - figurákkal hozza össze a sors.

9/10

7. Six Shooter (2004)

Az egycsapásra köztudatba robbanó ír származású Marin McDonagh hatalmas sikereket ért el színpadi műveivel (különösen Londonban), melyből később egyfajta szárnypróbálgatásként átevezett a filmkészítés vizeire a Six Shooter című rövidfilmjével, mely csakúgy, mint színdarabjai, rendkívüli sikereket ért el (többek között az akadémia arany szobrocskáját is hazavihette). Ennek köszönhetően születhetett meg később a hasonlóan zseniális Erőszakik (még mindig nem térek észhez a borzasztó magyar cím láttán) is. 

Nagyjátékfilmjeihez hasonlóan a Six Shootert is körüllengi a tipikusan angol, fanyar humor, ami két ember közösen eltöltött vonatútját kíséri végig.

9/10

8. New Boy (2007)

Steph Green debütáló alkotása egyértelműen egy erős kezdet (kár, hogy azóta sem hallottunk felőle), melyben egy angol iskola van párhuzamba állítva egy Ruandaival, a kilenc éves Joseph emlékein keresztül bemutatva. A már eleve remekül sikerült alkotást pedig csak még inkább feldobja a színekkel való játék és a kiváló fényképezés. A New Boy valamiért a felemás fogadtatás ellenére is lenyűgözött és elgondolkodtatott.

A Roddy Doyle novelláján alapuló kisfilm az Afrikából Angliába érkező Joseph karakterén keresztül mutatja be, milyen amikor új fiúként kell érvényesülnünk az iskolában.

8/10

9. Simpan (1999)

Kedvenc dél-koreai direktorom, Park Chan-wook már első kisfilmjével bizonyította rátermettségét. A részben fekete-fehér kamaradráma ügyesen vegyíti a feszültséget és a humort, miközben ferde tükröt állít az emberi kapzsiságnak. A hangulat eleinte furcsának tűnhet, de hamar hozzá lehet szokni, akiknek pedig tetszettek a rendező későbbi munkái (Bosszú trilógia, JSA, Stoker, etc.), azoknak mindenképpen ajánlanám.

A nagy adag fekete humorral átitatott mű egy hullaházban játszódik, ahol az érintett felek arról vitatkoznak, hogy ki is az elhunyt hozzátartozója. 

8/10

10. Curfew (2012)

Az idén Oscar díjjal kitüntetett Curfew-nak kétségtelenül van egyfajta sajátos bája. Ezt bizonyítja az is, hogy a rendező - és egyben főszereplő - Shawn Christensen zöld utat kapott a kisfilm egész estés változatának megrendezésére, melyben Ron Perlman, Paul Wesley és Emmy Rossum mellett a Sophiát alakító Fatima Ptacek fog (feltehetőleg) brillírozni. 

Ritchie nem ápol túl meghitt viszonyt húgával, ám testévre egy nap mégis arra kéri, hogy vigyázzon a gyerekére, Sophiára. Az időzítés persze nem a legjobb...

8/10

[Rec] Trilógia (2007-2012)

[Rec] (2007)

Mikor 1999-ben felütötte a fejét a hatalmas sikereket elérő The Blair Witch Project, senki nem hitte volna, hogy egy külön zsáner születik a horror ezen alműfajából. Találkozhattunk, azóta rengeteg hasonló alkotással, melyek közül a legkiemelkedőbb véleményem szerint a Paranormal Activity, a Lake Mungo (már ha azt ide sorolhatjuk) és a spanyol [Rec] voltak. Mindhárom mű magában hordozza a műfaj főbb jellegzetességeit; képesek olyan hatást kelteni, mintha a borzalom megtörtént volna, továbbá nem igazán derül fény a történteket körülölelő rejtélyre sem. Ezek azok az elemek, melyek miatt egy ilyen film igazán nyugtalanítóvá válhat, és pakolhatja tele zöld hasúval a készítők zsebeit.

A minimalista [Rec] nem véletlenül robbant akkorát, hiszen minden tényező adva volt a másfélórás rettegéshez - nyomasztó, klausztrofób helyszín, fertőzött emberekkel körülvéve és egy kisebb csapat, melynek tagjai csak túl szeretnék élni az egész tébolyt. 

A feszültség magas végig, hisz fogalmunk sincs, mi-miért történik, és mint tudjuk, a legnagyobb cidrifaktor, mindig az ismeretlentől való félelem. Mindezt pedig annyira jól sikerül kiaknáznia a filmnek, hogy természetesen az amerikai remake sem maradhatott el.

8/10

[Rec] 2 (2009)

A második rész ugyanott folytatódik ahol az előző véget ért. Négy kommandós hatol be a külvilágtól elzárt épületbe, egy orvos kíséretében. A doki vérmintát szeretne begyűjteni egy fertőzöttől, később aztán érdekes dolgok derülnek ki, mind az orvosról, mind az épületben terjengő vírusról. Majd szép lassan választ is kapunk mindenre…

És pont ez itt a baj. A [Rec] 2-vel az a legnagyobb gond, hogy megpróbál választ adni mindenre, amit az első részben láthattunk és emiatt elveszíti varázsát. Mindemellett eléggé nagy zagyvaságot is találnak elénk (már negyedóra elteltével fogtam a fejem, és ez nálam semmi jót nem jelent). A játékidő előrehaladtával egyre kevésbé képes a néző komolyan venni a látottakat, így a mű majdnem hogy teljesen elveszti az előző résszel kiérdemelt feszült légkörét. Amitől mégis nézhető tud maradni, az nem más, mint a technikai megoldások. Szerintem – akárcsak az első rész -, a [Rec] 2 is iszonyatosan jól meg van csinálva, és ez külön öröm, lévén hogy nem egy hollywoodi produkcióról van szó.

A film tartalmaz jó ötleteket (sisak-kamera, Chris Cunningham szerű képi világ, végkifejlet), de ezekből sajnos nem kapunk annyit, hogy képesek legyenek megmenteni a film önmaga paródiájává fordulását. Tudom, sokaknak nem jön be ez a fajta kamera-ráncigálós megoldás, ezért megértem, ha valakinek egy ilyen jellegű alkotás nem nyeri el tetszését. Viszont a [Rec] 2 esetében azt mondom: még a műfaj szerelmesei is jobban teszik, ha inkább mást választanak, mert ennél azért jóval igényesebb produkciókkal is találkozhatunk.

4/10

[Rec] 3 - Génesis (2012)

A [Rec] harmadik epizódja ötletesen szór el néhány utalást az előző részekre - és ezzel minden pozitívumát meg is említettem. Még talán a sminkre és maszkokra lehet némi jó szavunk, bár már az sem annyira ütős, mint előzőleg volt. Lényegében minden más sz@r. De komolyan;

A gyakorlatilag beleerőltetett "humor" teljesen megölte még azt a maradék feszültséget is, ami a filmben lehetett volna. Történet gyakorlatilag nincs... tudom, az előző részek esetében sem volt ez túlzottan hangsúly, na de most aztán még annyira se. A főszereplők közti románc egyszerűen nevetséges, leginkább a kora délután elcsíphető szappanoperák színvonalát hozza. És ha mindez nem volna elég, még a [Rec] filmek egyik védjegye a "found footage feeling" sincs már jelen.

Ez a film minden tekintetben értékelhetetlen. Pusztán a jó szívemnek, és a fent írt néhány soromnak köszönhetően kap tőlem kettest, de ez is inkább egy egyes.
2/10

Mindhárom rész végeztével azt tudom mondani, hogy teljesen felesleges végig menni rajtuk. Az első részt látni kell, mert tényleg minden tekintetben erős alkotás, ám az azt követő folytatások totál hiteltelenek, így leülni is felesleges eléjük. A Quarantine címen futó remake-ről pedig nem tudok nyilatkozni, mivel nem láttam, bár erősen kétlem, hogy a 2007-es film nyomába érne.

Race To Witch Mountain - A Boszorkány-Hegy (2009)

Egy újabb remake, melyet ezúttal a Walt Disney-nek köszönhetünk. Az Alexander Key regénye alapján készült művet többször is vászonra adaptálta már az egeres cég. Először 1975-ben dolgozták fel Escape To Witch Mountain címmel, majd 1995-ben érkezett a következő bőrlehúzás, ám ekkor már csupán TV film formájában.

Mivel a Disneyt tartják a leginkább gyermek központú stúdiónak Hollywoodban, így keveset kockáztathatnak. Nyilván mellőzniük kell az erőszakot műveikből, még ha az alapanyag sokszor azt is kívánja. A Boszorkány-hegy esetében is valami ilyesmiről beszélhetünk, mely a családi mozik már megszokott paneljeiből épül fel;

Jack Bruno (Dwayne „The Rock” Johnson), a keménykötésű Las Vegasi taxis, egy nap furcsa idegenekre lesz figyelmes autója hátsó ülésén. Sara (AnnaSophia Robb) és Seth (Alexander Ludwig) a taxisofőr segítségét kérik, hogy juttassa el őket a Boszorkány-hegyhez. Mint később kiderül, a két fiatal földönkívüli, és az űrhajójukhoz kéne elszállítani őket, különben a Föld sorsa komoly veszélybe kerülhet. A taxisnak gyorsan kell cselekednie, hisz egy rakat kormány-ügynök és néhány rosszarcú gengszter mellett, egy csillagközi fejvadász is üldözőbe veszi őket...

A 2009-es remake nem ragaszkodik eredetiéhez, sőt eléggé rugalmas ilyen tekintetben. A régivel ellentétben az új mű sokkal pergősebb és lendületesebb lett, ami rendben is van, de mellette elfelejtették az alkotók kibontani a karaktereket, és jól kidolgozni a sztorit. Nincs figura a filmben, akit igazán megkedvelnénk, ezért nagyon izgulni sem tudunk értük. Ám hiányosságai sajnos itt még nem merülnek ki. Eleinte engem kifejezetten zavart, hogy a sok akció és lövöldözés közepette senki nem sérül meg, persze egy idő után hozzászokott a szervezetem a dologhoz. Igazából nem tudom, mit is vártam, hisz mint tudjuk, egy Disney moziról van szó. De ami a ’70-es években működött, az nem biztos, hogy ma is működőképes. Biztos vagyok benne, hogy még a gyerekek számára is felejthető lesz az eredeti gondolatokat és ötleteket erősen mellőző mozi. 

A színészekkel nagy gond nincs. A megfelelő személyt megtalálták a főszerepre Dwayne Johnson személyében, aki régi önmagával ellentétben, végre megtalálja helyét a kamera előtt (plusz ki ne imádná, a meme-mé vált arckifejezését). Igaz, ezt már bizonyította a Csak lazán!-ban is.

Végeredményben a Boszorkány-hegy nem olyan vészes; izgalmas kalandfilm, látványos speciális effektusokkal megfűszerezve. Sőt, aki egy könnyed családi szórakozásra vágyik, annak egynek meg is teszi. Ugyan a film, létező űrt tölt be - hisz barátságos idegeneknek mostanában híján vagyunk - de még mindig jobban jár mindenki, ha inkább újra előveszi a megunhatatlan E.T. a földönkívülit.

5/10

The Boat That Rocked - Rockhajó (2009)

Richard Curtis a Négy esküvő és egy temetés, valamint a Sztárom a Párom forgatókönyve után örökre beírta magát a romkomok nagyjai közé. Aztán 2003-ban rendezésre adta a fejét, és megalkotta minden idők egyik legjobb romantikus filmjét, az Igazából Szerelem-et. Hat évet kellett várni a következő munkájáig, ami ugyan elődje szintjét nem éri el - inkább csak olyan ujjgyakorlatnak félének tűnik - mégis szórakoztató kis mozi. 

A film 1966-ba repít minket vissza, mikor a BBC mindössze 2 órányi muzsikát iktathatott be műsorába, ám egy kalózrádió egész álló nap lökte a rockot, pótolva az emberek fülében keletkezett hatalmas űrt. A rádiót a brit lakosságnak több mint a fele hallgatta, így óriási volt a népszerűsége. Vezetőjük, a Báró (Philip Seymour Hoffman), hűséges segédeivel elégítették ki nap mint nap a zene szerelmeseinek hallójáratait. Persze, mint mindig, most is akadtak olyanok, akiknek nem volt ínyükre ez a lázadó életstílus. Dormandy miniszternek (Kenneth Brannagh) egyetlen célja, és feladata az, hogy eltörölje a kalózrádiót a föld színéről. Ám nincs könnyű feladata, hisz mind tudjuk; a rock örök, és elpusztíthatatlan...

Nem semmi érzés lehetett akkoriban, (a TV, a net, valamint a letöltés nyújtotta kényelem előtt) elcsípni a rádióban az egyik kedvenc zenekarod új dalát. Ezt a fajta érzést azt hiszem, mi, a fiatal generáció zajos képviselői, nem igazán tudjuk átérezni. Ehhez a ’60-as, illetve a ’70-es évekbe kellett beleszületni. Ez a fajta nosztalgikus érzés, ami átlengi az egész filmet, rettentő szerethetővé teszi.

Leginkább a Jó reggelt, Vietnam!-ot juttatta eszembe, ám jóval lazábban közelít a témához. Az író-rendező hihetetlenül sokszínű figurákat teremtett meg, ami kimondottan színessé teszi a végeredményt. A színészekre nem lehet panaszunk, csupa nagy ágyú köpi a poénokat az arcunkba. Igaz, ilyen jól megirt szövegekkel, nincs olyan nehéz dolguk.

A Rockhajó egy nagyon jól eső film, ami rámutat a zene határtalan szeretetére és fontosságára, valamint arra, hogy élni nélküle nem lehet!

7,5/10

10 Szerelmi Történet, amit látni kell!

Egy jóbarátom a minap megkért, hogy mondjak neki néhány romantikus filmet, de lehetőleg újabbakat. Így összeválogattam a kedvenceimet az új évezredből, melyet most veletek is megosztok. Tudom, nehéz love story-k terén újat mutatni, hiszen az egyik legnézettebb műfaj, de ki tudja, lehet hogy valaki éppen itt talál rá élete filmjére... :D

1. (500) Days Of Summer (2009)

Ahogy azt a film elején a narrátortól megtudjuk; ez nem egy romantikus történet. Legalábbis nem a megszokott értelemben véve az; Tom Hansen (Joseph Gordon-Levitt) üdvözlőkártya író fiú sorsát követhetjük nyomon, ahogy rátalál Summer-re (Zooey Deschanel), a különc lányra. A film kettejük kapcsolatának 500 napját mutatja be.

Tudom a sztori sablonosnak és lerágottnak tűnhet első olvasatra, de korántsem az. A (500) Days Of Summer egy olyan film, amire huzamosabb idő elteltével is szívesen gondol az ember vissza, idézi fel bizonyos mondatait, jeleneteit. Ritkán látunk példát a zene és látvány ennyire zseniális ötvözetére. Az elsőfilmes Marc Webb, aki ezelőtt kliprendezőként tevékenykedett, remekül kamatoztatja szakmai múltját. A műben felcsendülő dallamok jól illeszkednek az adott jelenetekhez, tökéletesen vannak időzítve és a hangulatot is csak fokozzák. Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel párosa pedig feledhetetlen.

10/10

2. Kimssi Pyoryugi - Számkivetett a Holdon (2009)

A jó alapsztori, a pazar fényképezés, valamint a remek színészek mellett egy tökéletes filmzenével megkomponált mű a Kimssi Pyoryugi, mely a maga erős szimbolikájával a tökéletesség határát súrolja. Alig mertem pislogni alatta, mert féltem, hogy lemaradok valamiről. Nagyon ritkán találkozok olyan alkotásokkal, amit fülig érő mosollyal nézek végig, de a Castaway on the Moon pont ilyen!

Kim (Jeong Jae-yeong) élete romokban hever; nem elég, hogy barátnője elhagyta, még teljesen el is adósodott. Kiutat nem látva a helyzetből a Han-folyóba veti magát, ám balszerencséjére még az öngyilkosság sem jön össze neki. Reggel a folyó közepén lévő lakatlan szigeten ébred, és mivel úszni nem tud, ott is ragad. Miközben hősünk szép lassan hozzászokik újdonsült, nomád életéhez, egy magányos lány figyel fel a furcsa férfira...

10/10

3. Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain - Amélie csodálatos élete (2001)

Valamiért az Amélie csodálatos élete kimaradt nekem, és mindössze néhány éve néztem csak meg, amit persze egyáltalán nem bántam meg; Amélie (Audrey Tautou) egy Párizsi étteremben felszolgáló. Magányos napjai egyhangúan és szürkén telnek. Ám egy nap váratlan fordulat történik: lakásának egy rejtett zugában egy kis dobozra lel, mely az előző lakó gyermekkori emléktárgyait rejti. Elhatározza, hogy visszajuttatja a dobozt egykori tulajdonosának. Ettől kezdve az élete gyökeresen megváltozik, rájön hogy képes környezetét boldogabbá tenni...

Audrey Tautou játéka hihetetlen élettel tölti meg Amélie karakterét, ami aztán a nézőre is kihat; akárhányszor nézem meg (azóta már jópárszor kedvet kaptam hozzá), mindig jobb kedvem lesz tőle, egyfajta terápiaként hat rám. Az Amélie csodálatos élete pontosan az a film, amiben minden klappol; a zene, a karakterek, a sztori, a hangulat... minden!

10/10

4. Yeopgijeogin Geunyeo (2001)

A Yeopgijeogin Geunyeo (a magyar címben nem vagyok biztos, mert több verzióval is találkoztam már...) kétségtelenül az egyik legjobb romantikus film, amit valaha láttam! Persze annak, aki mindössze néhány keleti mozit látott csak, lehet kissé furcsának fog hatni a film humora és felépítése, viszont mindenképpen érdemes neki ülni, mert a koreai pár története nem olyan, amit egy hamar elfelejt a néző.

A főiskolás Kyun-Woo-t (Cha Tae-hyun) egy nap összehozza a sors egy részeg lánnyal a metrón, mely esemény végül teljesen felborítja addigi életét.

10/10

5. Love Actually - Igazából szerelem (2003)

A film lényegében néhány történetet emel ki a tömegből, melyekben egy dolog közös, a szerelem. Bár nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom Richard Curtis remekművét, ám akinek esetleg kimaradt, sürgősen pótolja, mert a műfaj egyik alapköve.

A több szálon futó filmekben általában mindig akad egy-egy gyengébb darab, ami lehúzza az összképet, ám a Love Actually talán az egyetlen számomra, ahol minden egyes epizód a helyén van, és válik az egésznek szerves részévé. Mindemellett az arányok is tökéletesen el vannak találva; épp annyira humoros, amennyire szomorkás, úgy hogy közben a ló túloldalára sem esik át, és válik olcsó giccsparádévá (gondoljunk csak Mark és Juliet keserédes történetére). Ez a mozi bizony bármikor jól tud esni!

10/10

6. Eternal Sunshine Of The Spotless Mind - Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Mindenidők egyik legjobb szerelemről szóló filmje az Egy makulátlan elme örök ragyogása, ami Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) történetét tárja elénk; Miután a férfi tudomást szerez arról, hogy a szakítást követően Clementine kitöröltette minden emlékét kettejükről, dühében ő is hasonlóan cselekszik. Ám a folyamat közepén Joel ráébred, hogy ezek az emlékek képezik életének egyik legfontosabb időszakát, és mennyire sokat jelentenek neki...

A hihetetlenül kreatív vizuális megoldások (mely a rendező, Michael Gondry védjegyének is tekinthető) és a pazarul összekevert idő és cselekmény még színesebbé varázsolják a már eleve ötletes és fogós alapsztorit, melyet Kate Winslet koronáz meg karrierje egyik legjobb alakításával.

10/10

7. Before Sunset - Mielőtt lemegy a Nap (2004)

Mivel a 2000-es évektől gyűjtöttem össze a kedvenceimet, így a zseniális, 1995-ös első rész, a Mielőtt felkel a Nap nem fért be a sorba, ám a hasonlóan jól sikerült folytatásnak minden kétséget kizárólag itt a helye. Viszont ha valaki kedvet kap hozzá, mindenképpen nézze meg előbb az előzményt is, mert csak úgy nyújt teljes élményt a Mielőtt lemegy a Nap. 

Alapvetően ritka amikor egy folytatás felér az elődjéhez (különösen ebben a műfajban), de Richard Linklater remekül folytatta az amúgy kerek egésznek tekinthető első részt. 

Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) első találkozása óta kilenc év telt el, ám a sors újra összehozza őket Párizsban, ahol ismét együtt tölthetnek néhány órát. 

Richard Linklater mesterműve pedig idén trilógiává bővül, hiszen érkezik a harmadik rész, a Before Midnight.

10/10

8. Like Crazy - Őrülten hiányzol (2011)

Kevés film mutatja be ennyire hitelesen és megindítóan a "se veled-se nélküled" típusú párkapcsolatokat. Lehet, hogy kissé felértékeltem a filmet, mert nagyon beleláttam magam, de engem eléggé földhöz vágott. 

Felicity Jones-ról pedig nem értem eddig hogyan nem hallottam, amikor már pusztán az ő személye is képes lenne elvinni a hátán az egész filmet, annyira emlékezetes alakítást nyújt Anna szerepében. Anton Yelchin sem rossz, bár ő inkább csak a kötelező minimumot hozza. A hangulat és a rendezés viszont páratlan. Nálam ez bizony egy örök kedvenc.

Egy angol lány (Felicity Jones) Los Angeles-be megy tanulni, és beleszeret egy amerikai fiúba (Anton Yelchin). Minden szépen és jól alakul, mígnem a lánynak lejár a vízuma, és kitoloncolják az országból...

10/10

9. Flipped - Változó szerelem (2006)

Ahogy azt már korábban is írtam a filmről: "A film nagyon jól építkezik a romantika, a humor és a dráma elemeiből, mindenbe csak bele-bele kóstolva, mely aztán egy olyan elegyet alkot, aminek köszönhetően a Változó Szerelem odatapaszt maga elé. Pedig közel sem tökéletes, ám mégis annyira bájos, hogy azonnal elfelejtjük minden hibáját. 
A zene, és a gyönyörű képek, mind-mind kifogástalanok, ahogy az alakítások is nagyon erősek, különösen Madeline Carroll brillírozik szerepében (igaz, az ő karaktere is messze a legizgalmasabb)."

Amikor a mindössze másodikos Juli Baker (Madeline Carroll) először megismerkedik Bryce Loskival (Callan McAuliffe), rögtön beleszeret a fiúba. Bryce azonban nem viszonozza a lány érzelmeit, sőt, mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa magától a lányt. Persze a talpraesett Julit ez az apróság nem tudja eltántorítani céljától…

9/10

10. The Notebook - Szerelmünk lapjai (2004)

A film, ami Ryan Gosling-ot férfiszexszimbólummá és A-listás sztárrá emelte kicsit kilóg a listámból, hiszen a fentiektől némileg eltérően, ezúttal egy klasszikus értelemben vett szerelmi történetről beszélünk. És bár itt-ott talán giccsesnek hat, van benne valami plusz, ami miatt túljutok ezen, és minden zavaró tényezőn, mert a Szerelmünk Lapjai bizony egy különösen élvezetes filmélményt nyújt.

Allie (Rachel McAdams) és Noah (Ryan Gosling) tizenévesek voltak, amikor először találkoztak. A kettejük közt kialakult szenvedélyes kapcsolat viszont hamar megszakadt, mivel a lány befolyásos szülei ellenezték a dolgot. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, Allie-nek választania kell a társadalmi rangja és a férfi között...

9/10

Scarface - A Sebhelyesarcú (1983)

Szívesen lettem volna a nyolcvanas években Al Pacino, hisz volt producer, aki több projectet is kizárólag az ő számára készített elő. Akárcsak Marty Bregman, akit igen foglalkoztatott egy gengsztermozi a főhős felemelkedéséről és annak bukásáról. Épp nem akadt semmi ötlete, így egy nagy kedvence, a Howard Hawks alkotta 1932-es Sebhelyesarcú újragondolása mellett döntött. Miután megmutatta a tervet Pacinónak, a színész rögtön részt akart venni a munkálatokban. A forgatókönyv írásához egy régi cimborája, Oliver Stone csatlakozott. Sidney Lumet-et pedig a rendezői posztra szánták, de ő visszadobta a lehetőséget, mivel túl erőszakosnak találta. Brian De Palma viszont hamar rábólintott, ragaszkodva hozzá, hogy a láncfűrészes jelenet a film elején legyen, így a nézők már felkészülhetnek az azt követő erőszak-orgiára.

Tony Montana (Al Pacino), a börtönviselt kubai frissen érkezik az Egyesült Államokba, barátjával Mannyvel. Elégedetlenek az ottani körülményekkel, és a mosogató fiú szerepével, így beszállnak a drog-bizniszbe. Tony rámenősségének köszönhetően, hamarosan a helyi drogbáró, Frank legfontosabb embereként találja magát. Majd szép lassacskán megkezdi átvenni az üzletet, és a főnök barátnőjét. Mikor Frank besokall, megpróbálja Tonyt eltávolítani, de ekkor már nem is olyan könnyű ejteni az újfiút a szakmából...

Mivel a film egy gengszter felemelkedését és bukását mutatja be, leginkább a harmincas években felállított gengszterfilmes szabályokhoz ragaszkodik, mégis merőben eltér ’32-es elődjétől, önálló filmként is megállja a helyét. A mozi híres jelenetei és szövegei olyan alkotásokban köszönnek vissza, mint a New Jack City, vagy akár az Amerikai Gengszter.

A gyártási költséget és az akkori viszonyokat tekintve, kasszasikernek tudható be a Sebhelyesarcú a maga 45 milkós bevételével. Meglepő, de ahhoz képest, hogy mekkora kultusz övezi ezt a remekművet, bemutatásakor kétes, fanyalgó kritikák fogatták. Márpedig kétségtelenül az egyik legnagyobb gengszter-movie, ami valaha született.

10/10

Iron Man trilogy - Vasember trilógia (2008-2013)

Iron Man - Vasember (2008)

Először is leszögezném, hogy bár mindig is vonzottak a képregények, Tony Stark kalandjaiba sosem ástam igazán bele magam. Ugyan olvasgattam itt-ott néhány részt, meg más hősök oldalán összeakadtam vele, de a saját sztorijai valahogy kimaradtak, egészen a 2008-es első filmig, ami azóta az egyik kedvenc Marvel mozimmá vált. Igaz a képregények 1963 óta az egyik legsikeresebb darabjai a zsánernek szerte Amerikában, azonban kis hazánkban érthető módon csak 1990-ben látott napvilágot, és azt is a Pókember egyik különszámában tette, ahogy sok más igazságosztó is (lsd. Megtorló).

A sztori középpontjában a milliárdos feltaláló Tony Stark (Robert Downey Jr.) áll, aki a Stark művek tulajdonosaként tökéletes célpontot nyújt néhány terroristának. Ám hősünk nem adja magát olyan könnyen, és egy erős páncélzatnak köszönhetően megszökik fogvatartóitól. Így születik meg Vasember, Amerika legyőzhetetlen páncélos védelmezője.

A film legnagyobb ereje abszolút a modernkori Leonardo da Vinci-ként is nézhető Tony Stark figurája. A kezdeti képregényekkel ellentétben a film egy egoista, arrogáns és cinikus képet mutat hősünkről, akit egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Robert Downey Jr. lubickol a szerepben, remekül megragadta a karakter adta lehetőségeket, melyeket maximálisan ki is használ. Minden tekintetben tökéletes választásnak bizonyult, akárcsak az őt körülvevő szereplőgárda, melyek közül még Jeff Bridges-t emelném ki.

A forgatókönyv is jó egyébként, bár sok meglepetést nem tartogat. Viszont az mindenképp dicséretes, hogy nincsen tele felesleges CGI-orgiákkal, az akcióknak szerepük van, előrébb viszik a cselekményt. A Vasember minden tekintetben a kor egyik legütősebb képregény adaptációja, amit vétek kihagyni!

9/10

Iron Man 2 - Vasember 2 (2010)

Bár nekem az előző rész sokkal jobban tetszett, azért a folytatás is egy élvezetes mozira sikeredett; A film ugyanazokkal a mondatokkal indít, amikkel az előző rész véget ért. Tony Stark bejelenti a nyilvánosság előtt, hogy ő a titokzatos fémpáncélba bújt szuperhős, Vasember. A kormány és a sajtó hajthatatlanul támadja Starkot, hogy ossza meg szuper-technológiáját a hadsereggel, de ódzkodik a dologtól, félve hogy esetleg a páncél illetéktelen kezekbe kerül. Továbbá megjelenik egy rivális fegyvergyártó Justin Hammer (Sam Rockwell) személyében, aki ahol csak tud keresztbe tesz Starknak, ennek érdekében még Ivan Vanko (Mickey Rourke) orosz fizikussal is szövetkezik, aki veszélyesebb ellenfél hősünk számára, mint azt bárki gondolná...

A film rengeteg szálat indít el, ugyanakkor a Pókember harmadik részével ellentétben képes is kézben tartani őket. Nincs szétesve és nem próbálja meg komolyan venni magát, ami nagy előnye sok társával szemben. A színészek ismét egytől-egyig remekelnek, Scarlett Johansson még sosem nézett ki ilyen jól, Mickey Rourke pedig végre rátalált azokra a  szerepekre, amik jól állnak a fizimiskájához. A zenék az előző részhez hasonlóan, most is nagyon cool-ak (Tom Morello, AC/DC), de azért ezúttal sem kell semmi maradandóra számítani. 

Véleményem szerint a film egy ilyen monumentális képregény és egy ennyire erősre sikeredett első rész után többet is kihozhatott volna magából. Az alkotók egyértelmű célt tűztek ki maguk elé; látványosabb, nagyobb, keményebb; egyszóval legyen mindenből egy picit több. Ugyan a Batman esetében ez bejött, de a Transformers-nél már nagyon nem. A Vasember ilyen szempontból valahol a kettő között mozog. Ahogy mondani szokták, „a kevesebb néha több” - ez ebben az esetben nagyon igaz. És bár nem éreztem azt, amit az első rész nézésekor, azért még a folytatás és erősen megállja a helyét a jelenlegi képregény adaptációk között.

8/10

Iron Man 3 - Vasember 3 (2013)

A trilógia végeztével felemás érzéseim voltak. Jó ötlet volt ezúttal Tony Stark-ot megfosztani fegyverarzenáljától, hiszen a film érdemi részében a páncélja nélkül kénytelen boldogulni, a karakterén azonban elég sok változás ment végbe. Persze ebben a New York-ot elözönlő idegen hadseregnek is szerepe lehet, mindenesetre az apróbb hibák ellenére is élvezetes zárást kapott a három film.

Ahogy az a legtöbb trilógia esetében lenni szokott, úgy a Vasember sztorija is visszakanyarodik a kezdetekhez (pontosabban még annál is előrébb), de nem kavarják meg túlzottan a szálakat, ami nem baj, hiszen egy ilyen nem is állna túl jól a filmnek. 

Azt pedig, amit Mandarin karakterével meg mertek tenni egyszerre kockázatos és szellemes, hiszen egyfelől a nagy Vasember rajongók valószínűleg fogcsikorgatva nézik majd a vásznat. Másfelől viszont a forgatókönyvbe tökéletesen passzolt a fordulat, nekem még tetszett is, így én nem rónám fel hibaként a dolgot. De többet nem is árulnék el, ha lehet kerülöm a spoilereket.

A muzsikák kevésbé lazák, mint az előző filmekben, de azért a színészek kárpótolnak bennünket; Robert Downey Jr. mellett Ben Kingsley is hozza amit kell, akárcsak a sokak szerint ripacskodó, ám szerintem ismét remek Guy Pearce. 

Az előző részekhez hasonlóan a Vasember 3 is hagy apró utalásokat a többi Marvel ikonra, ezúttal is egy végefőcím utáni bónusz jelenettel téve fel az i-re a pontot. 

7,5/10

Én személy szerint elégedett vagyok a végeredménnyel. Élvezetes és szórakoztató trilógiát kapott a páncélba bújt hős, amit nyilvánvalóan még jópár rész követ majd, az Avenger-filmekről nem is beszélve. És még ha egy hangyányit esett is a színvonal mindegyik résszel, azért mindhárom elég ütős ahhoz, hogy a közeljövőben újranézzem őket - ám ezúttal egyben, mindhárom részt.

8/10

Moon - Hold (2009)

Szigorúnak kell lenni a sci-fi műfajánál, de értékelni kell mindent, ami eredeti, még akkor is, ha a közelítés nem a legmegfelelőbb, mert egy sebezhető műfaj, ami időnként törvényszerűen elkurvul. Hál'isten, a Hold egy szerethető, eredeti és remekül felépített film, ami után azt kívánjuk; bárcsak több hasonszőrű alkotás kerülne a mozikba!

Sam Bell (Sam Rockwell) asztronauta egyedül dolgozik a Holdon, egyetlen társa egy számítógép, GERTY (Kevin Spacey), akinek segítségével az ott kitermelt erőforrást küldi tovább a Földre. Sam, aki eddig úgy hitte, egyedül van a Holdon, hároméves megbízatásának vége felé közeledve egy másik asztronautára bukkan a felszínen. Hősünk nem mással találkozik, mint saját magával, ez pedig rengeteg kérdést vet föl...

Bár hihetetlennek tűnhet, de bizony a Hold egy angol független film. A mozit mindössze 5 millió dollárból gyúrták össze úgy, hogy Hollywoodban sem lehetett volna ennél jobban elkészíteni, bár ott valószínűleg a gyártási költség ennek a tízszeresére rúgott volna. Igazából inkább tűnik egy referenciamunkának az amerikai álomgyár felé, mintsem Duncan Jones élete munkájának.

A film remek főszereplővel dolgozik Sam Rockwell személyében, aki abszolút kihasználja, és uralja a teljes vásznat. És attól függetlenül, hogy kissé kiszámítható, profin le van vezényelve, ami minden kétséget kizárólag egy nagyon elégedett mosolyt csal a műfaj szerelmeseinek (én nekem) az arcára.

7,5/10

The Kids Are All Right - A gyerekek jól vannak (2010)

Mióta az Oscar gálán tíz alkotás van versenyben a legjobb film díjáért, olyan művek is helyet kapnak a legjobbak között, amiknek nem igazán lenne ott helyük. A The Kids Are All Right is pont ilyen. Persze ettől függetlenül még egy jó film, egyszerűen csak nem említhető egy lapon az olyan nagyágyúkkal, mint például a Black Swan.

A sztori röviden: Jules (Julianne Moore) és Nic (Anette Bening) leszbikus pár, két olyan gyermekkel, akiket egy azon spermadonortól szültek. Joni (Mia Wasikowska) úgy dönt, segít öccsének, Lasernek (Josh Hutcherson) amikor arra kéri, asszisztáljon neki biológiai apjuk megtalálásában. Miután rábukkannak Paul-ra (Mark Ruffalo), vérszerinti apjukra, különös kapcsolat alakul ki a férfi és a család között, ami meglehetősen felkavarja mindenki addigi, nyugodt életét.

A történet már alapjaiban elég szokatlan, főleg ha azt vesszük, mennyire kevés film készül homoszexuális házaspárokról. Nyilván ez adhatta meg a kellő löketet a Golden Globe, és az Oscar jelölésekig. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy az alapkoncepció egyedi és kifejezetten érdekes.

A remekül megírt párbeszédek pedig csak fokozzák az összképet. Mégis a legnagyobb erőssége a műnek a karakterek kidolgozottsága. Minden figura nagyon emberi, és emiatt a színészek is a legjobbat hozzák ki magukból minden egyes jelenetnél. Mert bizony ebben a műben mindenki a legjobb formáját hozza, így a szereplők jelölése kétségtelen, sőt megkockáztatom, Anette Bening talán még sosem volt ennyire jó.

Továbbá nagyon megvettek az alkotók azzal, hogy nem húzták el a játékidőt, és ami belefért, az tökéletesen kitölti az egészet; míg a film első fele kimondottan laza lett, tökéletes könnyedséggel csap át drámába a későbbiekben, egyensúlyban tartva mindvégig a művet. A rendezőnő, Lisa Cholodenko ura minden jelenetnek, remélhetőleg fogunk még hallani felőle.

A zene bár felejthető, passzol az összképhez.

Ahogy a filmben is, úgy bennem is keserédes érzések vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom újra elővenni a filmet, de egynek tökéletesen megfelel, és nagyon szórakoztató tud lenni. Egy egyedi, néhol vidám, néhol melankolikus dráma ez, ami ha nem is lesz többszörnézős, egynek tényleg jó.

7/10

Taxi Driver - Taxisofőr (1976)

Az 1973-as Aljas Utcák után három évvel Martin Scorsese örökre beírta nevét a nagy filmlexikonokba. Megalkotta karrierje egyik legmaradandóbb művét, a Taxisofőrt. Scorsese mozija nem kis botrányt kavart akkoriban;

Travis Brickle (Robert De Niro) kóros álmatlanságban szenved, mióta leszerelt. Kamatoztatva alvászavarát, a huszonhat éves férfi taxisofőrnek jelentkezve vállalja a legveszélyesebb környékeket, és az azzal járó kockázatot. A műszak elteltével, Travis pornó mozikban üti el az idejét. Egyre magányosabbá válik, és egyre inkább kezd elszakadni a társadalmi normáktól. Fokozatosan elmerülve a város mocskában, Travis úgy dönt, cselekednie kell...

Nézzük meg egy kicsit a mű hátterét, hisz ahogy az lenni szokott a legtöbb kultuszfilm esetében, a Taxisofőr is rögös utat járt be, míg eljutott a mozikba.

Paul Schradert miután felesége elhagyta, pirulákon élve járt pornómoziról pornómozira. Életének mélypontján mégis sikerült valami maradandót összehoznia (a későbbi Dühöngő Bika mellett). Megalkotta a hetvenes évek egyik legnyersebb és legdurvább forgatókönyvét, a Taxisofőrt. A kérdés csak az volt, hogy ki fogja filmre vinni Travis ámokfutását. Bár sokan szerettek volna a rendezői székben ülni, végül Brian De Palma volt az, aki nem tágított a film megvalósítása mellől. Beajánlotta a szkriptet Michael és Julia Phillips producereknek, akiknek nagyon tetszett az anyag, de nem találtak olyan kiadót hozzá, amelyik szívesen kihozta volna ezt a szokatlanul durva és kegyetlenül őszinte filmet. A terv már majdnem meghiúsult, mikor az Aljas Utcák megtekintése után a Philips házaspár „megvilágosodott”. Számunkra már nem is volt kérdéses, Scorsesenek kell rendezni a filmet. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy Robert De Niro játszhassa a főszerepet, aki szerencsére rögtön rá is bólintott az anyagra, belevetve magát a New York-i taxisok életébe.

A film erőteljesen megosztotta az akkori közönséget. Hiszen ne feledjük, Scorsese ekkor még pályája elején volt. No meg hol voltak akkor még az olyan filmek, mint a Sebhelyesarcú, vagy a Kutyaszorítóban. Akkor még az erőszakos jeleneteket tekintve teljesen más volt a mérce. A Taxisofőrt szinte minden oldalról érte támadás; a feministák, a republikánusok, vagy épp a feketék jogaiért harcoló szervezetek kritizálták erősen a filmben látottakat. Majd egy évtizeddel később újabb botrány érte. Egy John Hickley nevű pszichopata merényletet követett el az akkori elnök, Ronald Reagan ellen, mondván ő csak Jodie Foster figyelmét szerette volna magára vonni, Travisről példát véve. Ugyan a támadás nem járt sikerrel, egy nyugtalanító kérdést hátrahagyott. Mennyire veszélyes a filmbéli erőszak a való világra nézve?

Na de kanyarodjunk vissza ehhez a remekműhöz. A filmet 4 Oscarra jelölték, ám ezek közül sajnos egyet sem sikerült díjra váltania. De tény, hogy nem véletlenül vált kultfilmmé a Taxisofőr. Az olyan elemek, mint Robert De Niro tükör előtti arcoskodása, a gőzölgő kanálisok, a vörös neonfények, Herrman kiábrándult Jazz-akkordjai vagy a végtelen brutalitás feledhetetlenné tette ezt a kiváló filmet.

10/10