Bár sokan fanyalogva fogadták az A Day To Remember 2010-es albumát, a What Seperates Me From You-t, nekem rövid időn belül nagy kedvencemmé vált. Akárcsak az azt megelőző Homesick-et, úgy azt az albumot is szénné hallgattam, így szinte biztosra vettem, hogy az idei Common Courtesy-vel is az év egyik legjobbját adják majd ki a kezeik közül. Milyen kár, hogy ezúttal csalódnom kellett...
A hangzás maradt a régi, többségében most is vérbeli pop-punk dalokat kapunk metalcore-os fűszerezéssel. Ezzel nem is volna probléma, hiszen pont ezért rajonganak több millióan a zenekarért. Csakhogy ezúttal közel sem olyan színes az anyag, mint lenni szokott. A dalok hasonló sémákra épülnek, mindenféle sajátosságot mellőzve. Miközben hallgattam többször is olyan érzésem támadt, mintha a What Separates Me From You B-oldalas dalait hallgatnám.
A szövegek nem sokat változtak, ezúttal sem bonyolították túl a dolgokat, de ez az ADTR esetében nem is baj. A breakdown-ok többsége ötlettelen, és mintha kicsit túlzásba is vitték volna a dolgot. Persze most is akadnak felejthetetlen szerzemények (személyes kedvenceim az elsőként napvilágot látó Violence (Enough is Enough), vagy a kőkemény Sometimes You're The Hammer, Sometimes You're The Nail). Ez is jól mutatja, hogy azért még ott van bennük a lendület és az erő, nem véletlen az egyre növekvő érdeklődés a koncertjeik iránt. Az már más kérdés, hogy az élő koncerteket tekintve még mindig van hova fejlődni.
Ahogy azt már hónapokkal ezelőtt is írtam, azok okoznak idén csalódást, akiktől valami ütősre számítok (Paramore, Killswitch Engage), míg az igazán jó anyagokkal azok lepnek meg, akiktől nem várom (Bring Me The Horizon, Letlive). Valószínűleg debütalbumként többre értékelném a Common Courtesy-t, mert azért még így is hallgatható kategória, ám az előző korongok fényében ez nem több egy erős közepesnél.
Már az album megjelenése előtt az év egyik nagy reménységeként tartották számon a két évvel ezelőtt alakult Glasgow-i zenekart, hála az előzőleg megjelent Recover EP-jüknek. Én mondjuk már csak az album megjelenését követően figyeltem fel rájuk, így elvárások nélkül ültem le The Bones Of What You Believe elé.
A két indie, illetve poszt-rock múlttal rendelkező úriember, és a zenei újságíróból énekesnővé avanzsált Lauren Mayberry egy roppant színes szinti-pop lemezt dobott össze. Ritka manapság amikor ennyire könnyedén ráhúzhatunk egy stílust egy zenekarra, de a CHVRCHES esetében tényleg nem mondhatunk mást. Színtiszta szinti-pop. És mivel a műfaj a '80-as évekbeli virágzását követően eléggé pang, a zenekar létező űrt tölt be remek debütálásával.
A skót trió érdekesen lőtte be egyébként hangzását, hiszen a gitárokat teljesen mellőzve fektettek mindent az effektekre. Mindez pedig nagyon jól áll nekik, különösen jó párost alkotva Lauren aranyos énektémáival (tudom furcsán hangzik itt az aranyos jelző, de tényleg ez volt az első dolog, ami eszembe jutott a hangjáról). A hölgy nem mellesleg ügyesen lavírozik a erőteljesebb és lágyabb dallamok között, melyre jó példa a korong egyik legerősebb dala, a lépcsőzetesen építkező Lies. Zenei vonatkozást nem igazán tudnék említeni, mert tényleg egyedi hangzást képvisel a CHVRCHES. Ám ha muszáj lenne párhuzamot vonnom, talán a Depeche Mode-ot tudnám megemlíteni. A hangulat és a szövegvilág olykor őket idézheti, ám mindez ne tévesszen meg senkit, az összkép már egészen máshogy fest. És hogy mitől tartom kiemelkedő lemeznek a The Bones Of What You Believe-et? Elsősorban azért, mert elérték, hogy egy steril szinti-pop lemezt többször is elővegyek, és bármikor szívesen hallgassak meg.
Trent Reznor mindig is szerette meglepni közönségét. És itt nem csak a Nine Inch Nails lemezek sokszínűségére gondolok, hanem az egyéb zenei kirándulásaira is, hiszen a How To Destroy Angels "családi" projectje mellett a filmzeneszerzésbe is belekóstolt. És hát ő maga is sokat változott az évek során, így nyilván már egészen más értékeket tart fontosnak, mind a magánéletén, mind a zenei pályáján belül. Legújabb kiadványa is ékes bizonyítéka mindennek, hiszen egy minden eddiginél nagyobb meglepetéseket hordozó korongot adott ki a kezei közül, ami biztos vagyok benne hogy erősen megfogja osztani hallgatótáborát.
Nagy NIN rajongóként egyből felkaptam a fejem az anyagot megelőző hírekre, különösen a három kiszivárgott dalra, melyek közül az első kettő (Came Back Haunted, Copy Of A) rögtön megfogott, ám a harmadik felett értelmetlenül ültem. Az Everything című szerzeményben gyakorlatilag minden benne volt, amit Trent-től nem igazán várna az ember. Egyébként nem egy rossz szerzeményről van szó. Sőt, biztosan nagyon jól állna egy '80-as éveket idéző nosztalgikus szintipop zenekar setlist-jében, de nem egy NIN albumon. Legalábbis ekkor még így gondoltam.
Azonban teljes egészében meghallgatva a Hesitation Marks-ot közel sem szólal meg olyan rosszul a dal, sőt a hozzá hasonlóan meglepő, funky-s All Time Low is tökéletesen illeszkedik az alapvetően minimalista dalok közé. A sötét és rideg hangulat helyett ezúttal egy színesebb arculatot kapunk. Mintha csak egy, az önpusztítás (nyilván a cím is erre utal) börtönéből kitörő ember visszatalált volna önmagához és az élethez. Amit viszont hiányoltam, az a NIN anyagokra oly jellemző kerek koncepció követése, amit ezúttal nem igazán éreztem.
Mindent összevetve viszont a Hesitation Marks nem lett rossz, ám Trent Reznor korábbi munkáinak fényében számomra kisebb csalódás (persze megszokhattuk már tőle, hogy nem szereti ismételni önmagát). Viszont a már említett két dal mellett az olyan tételek, mint a Various Methods of Escape, vagy akár Running gondoskodnak róla, hogy elővegyem még jópárszor az albumot. Egyébként egyre inkább beér a lemez többszöri nekifutás után, így azt mondom érdemes neki több esélyt is adni.
Miután Brian "Head" Welch több mint 10 évet követően kivált a nu metal vezetőzenekarából, a KoRn már nem tudott visszatalálni a sajátos hangzásához. És akárcsak Jonathan Davis-ék korongjai, Head szólóalbuma, a Save Me From Myelf is csak egy félnek tűnt, mintha az egész megalkotásához mindketten szükségesek volnának. Aztán Love and Death néven megjelentette az anyabandához hangulatában eddig talán legközelebb álló korongot, a Between Here & Lost-ot, nagy űrt töltve be ezzel a modern metal műfajában.
Az album remekül nyit a The Abandoning-gal, ami a zenekar igazi koncert himnuszává nőheti ki magát. Talán túl erős is, lévén később kicsit leül a korong. Persze rengeteg remek nóta akad még itt, ilyen többek között a szintén megklipesített Meltdown is. Láthatólag nagyon jót tett a végeredménynek, hogy Head ezúttal nem csak egymaga dobta össze a dalokat, hanem az egész zenekar kivette a részét a dalok megírásában.
Az összkép kissé hullámzó, néhol teljesen magával ragad, mint a KoRn legjobb pillanatait idéző I W8 4 U, ám néhol csak lóg a levegőbe, mint a lassacskán csörgedező By The Way esetében. Az ének viszont kétségtelenül sokat fejlődött. Míg a Save Me From Myself-en Head semmilyen hangja zavart a leginkább, itt már egyáltalán nem volt vele semmi gondom (bár még mindig nem egy Jonathan Davis).
Nem állítom, hogy a Between Here & Lost az idei év legjobb lemeze volna, de végre kaptunk valamit, ami a régi KoRn világát idézi. Az anyagot hallgatva nem egyszer volt olyan érzésem, mintha az Issues B-oldalas nótáit hallgatnám. Másrészről viszont hiányérzetem maradt utána, nem volt meg benne az a fajta plusz, ami a KoRn-t azzá tette, ami. Kíváncsian várom, mit hoznak ki az anyazenekarból, most hogy Head visszatért.
Már pedzegettem egy ideje, hogy kap egy bejegyzést az amerikai The Neighbourhood debütáló albuma, de sikerült egy annyira ellentmondásos anyagot letenniük az asztalra, hogy gondoltam hagyom ülepedni néhány hónapot, és bátran kijelenthetem, hogy az I Love You kiállta az idő próbáját, és még mindig nem tudtam ráunni erre a 11 alternatív dalcsokorra.
A két éve létező formáció ugyan megjelentetett már két EP-t, de most értek meg a dalaik annyira, hogy akár egy teljes stúdió albumot kitölthessenek. A hangzásukhoz legközelebbi kapaszkodóként egyértelműen Lana Del Rey fog mindenkinek eszébe jutni, ami nem meglepő a közös produceri alapokat tekintve. Ugyan a Jesse Rutherford vezette zenekar nem robbant akkorát, mint női társa, de legalább olyan fogós témákat tudhat magáénak egy, a műfajhoz tökéletesen passzoló hangszereléssel, és egy csipetnyivel sötétebb tónussal.
Egyetlen kifogásolnivalóként a szövegeket tudnám felhozni, amik sok esetben üresnek és sekélyesnek hatnak - persze az album teljes egészére ez nem igaz -, tucatszor hallott klisékkel teletömve. Ám szerencsére mindez nem annyira zavaró. Sőt, ha engedjük magunkat beszippantani a dalokat övező kellemes atmoszférába, könnyedén szemet hunyhatunk felette. Az olyan darabok pedig, mint a How, Afraid, Flawless, vagy akár a klipért kiáltó Staying Up nem engedik, hogy egy hamar feledésbe merüljön a The Neighbourhood első nagylemeze.
A vegyes kritikai fogadtatás ellenére is egy erős kezdésnek tartom az I Love You-t, ami ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy feltegye a srácokat a térképre, és megmutassa, hogy tehetséges arcokkal van dolgunk, akik a megfelelő menedzsmenttel a hátuk mögött hamar ki is nőhetik magukat.
Hat évet kellett várni az új QOTSA lemezre, ami kisebb tagcserékkel és egy rakás vendégzenész közreműködésével születhetett meg. Érdekes album ez egyébként, engem legalábbis rettentően meglepett. Aki az előző korongokra jellemző lazaságot várná, az biza' csalódni fog! Igaz, a csalódni nem a megfelelő kifejezés, inkább csak meg fog lepődni, hiszen a ...Like Clockwork a szokatlan megszólalás ellenére is egy nagyon jó album.
Bár hangszerelésében egyértelműen az előző anyagon megkezdett vonalat viszi tovább, azért hangulatában és a szövegek tekintetében sötétebb, mint eddig bármikor. Persze senki ne gondoljon itt egy önmaga könnyeiben fuldokló korongra. Josh Homme egy egészen szokatlan oldalról közelítve enged bepillantást mániás depressziójának zavaros világába, mely egy remekbe szabott koncepció keretein belül válik igazán erőssé.
A már fent említett vendégelőadók között olyan neveket köszönthetünk, mint Trent Reznor, Elton John, Alex Turner, és még sorolhatnám. Bár ők inkább csak másodhegedűsként vannak most jelen, a főszerep végig a Queens Of The Stone Age-é. További érdekessége még a lemeznek, hogy készült mellé egy negyedórás kisfilm is, mely remekül adja át ezt egyszerre mély és súlyos atmoszférát a maga minimalista ábrázolásmódjával.
Első hallásra egyébként nem igazán győztek meg a dalok, többszöri nekifutásra viszont nagyon beértek. Persze egyáltalán nem véletlen, hogy mennyire nehezen befogadható a lemez, hiszen Josh Homme talán még sosem írt ennyire őszinte dalokat. De azért a Kalopsia, az If I Had a Tail és a My God Is The Sun egyből megfogtak. Mindenesetre úgy gondolom ez az erősen melankolikus anyagot többszöri hallgatás után lehet csak igazán magunkévá tenni. Persze nálam még így sem ér fel a Rated R-Songs For The Deaf-Lullabies To Paralyze hármasához.
Megmondom őszintén, ezidáig nem voltam túlzottan elragadtatva a Letlive munkásságától. A 2005-ös debütáló albumuk egyáltalán nem tetszett, ám az azt követő Fake History-val már egészen máshogy voltam. Igaz, azt sem emelném a kedvenceim közé, viszont a fejlődés látványos volt. Pont jó volt arra, hogy tudjam, oda kell még figyelni erre a zenekarra, arról nem is beszélve, hogy az olyan himnuszok, mint a Muther, vagy a Day 54 megunhatatlanul erős dalok. Aztán azóta egy koncertre is sikerült eljutnom, ahol Jason Aalon Butler tökéletesen definiálta a frontember és showman fogalmát. Ezek után pedig - annak ellenére, hogy igazán sosem rajongtam értük - az év egyik legjobban várt lemeze lett a The Blackest Beautiful, amibe nem hogy csalódnom nem kellett, de annyira jól sikerült, hogy nálam a Sempiternal mellett eddig messze az év legjobb korongja.
Az új és az azt megelőző anyag között legalább akkora fejlődés tapasztalható, mint anno a Fake History és a Speak Like You Talk között volt. Végre rátalált a zenekar a végleges zenei irányra, ami Jason remek énektémái mellett, végtelenül kreatív dalszerkezeteket és szövegeket mutat. Mindemellett a lemez végig pörög, úgy, hogy azért jóval több lassabb tételt kapunk. Már a klipes Bunshee utáni nótákban feltűnhet, hogy bizony az erőteljes tempóváltások jellemzik a The Blackest Beautiful javát. Nekem néhol egyébként a 36 Crazyfists szintúgy remek Snow Capped Romance-ét, meg némi Glassjaw-t juttatott eszembe, de ezt is inkább hangulat szempontjából, mintsem stílusilag.
A másik nagyon nagy pozitívuma a lemeznek a hangzás, ami jóval teltebb az előzőekhez képest. Mindez különösen jót tett egy ilyen színes és változatos dalcsokornak, mint amit itt kapunk. Most mondanám, hogy kiemelt kedvencem ez meg az a nóta, de felesleges lenne, mert tényleg minden egyes darab kiemelkedő valamiért. Egyetlen hibájaként talán csak azt tudnám felróni, hogy rövid. Legalábbis én még hallgattam volna tovább...
Mindenesetre ritka az ennyire jól működő album, ahol üresjáratok nélkül fogja meg a hallgatót minden egyes dal.
Bár a slágeres california-punk műfaját sosem éreztem túl közel magamhoz (a Blink 182-t anno szerettem, aztán ennyi), egyszer odatévedtem egy All Time Low koncertre, ahol a srácok a közönség minden arcára mosolyt húztak. Ezért is ugrottam neki legutóbbi albumuknak a Don't Panic-nek, amibe ugyan már tavaly év végén is belehallgattam, igazán csak a jó idő megérkeztével éreztem úgy, hogy elő kéne vennem. Szóval ahogy megérkezett némi napsütés, bele is merültem;
Rögtön az első dallal, a The Reckless and The Brave-vel elkezdenek egy nagyon erős tempót diktálni, ami a korong végéig megmarad. Ötletes témák és egyszerű szövegek váltják egymást, és az egyszerűt ezúttal nem negatív értelemben kell érteni. Nagyon jól áll Alex Gaskarth-éknak ez az életvidám, laza stílus. Nem igazán vagyok egyébként járatos az előző dolgaikban, de a Don't Panic valószínűleg nem az utolsó All Time Low anyag, amit hallani fogok.
A tavaly kijött albumok között igazi felüdülést jelent a Don't Panic, hiszen az alapvetően vidám dallamok mindegyike van annyira fogós és slágeres, hogy azonnal dúdolni kezdjük. A hangulat végig remek, egy darab gyengébb dalt sem tudnék kihúzni az anyag tizenkét számából. Engem mindig felpörget, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy futás mellé mostanában mindig ezt rakom be.
A néhány éve hatalmas sikerként a köztudatba robbanó Modestep egy csapásra vált garázszenekarból, teltházas koncerteket adó bandává. Tavaly egyébként volt szerencsém élőben is megtekinteni a zenekart a Fishing On Orfű nagyszínpadán, és ha nem is volt életem legnagyobb koncertje, azért remekül adta vissza slágereit a brit négyes. Egy nagyobb csend után pedig végre újra hallatott magáról a zenekar és végre megjelentette debütlemezét Evolution Theory címmel.
Már a koncerten is megfogott a Show Me A Sign című szerzeményük, mely egy remek klippel volt hivatott beharangozni jelen korongjukat. Ez egyébként az album egyik legerősebb szerzeménye, mondhatni tökéletes a korong nyitódalának. Majd megint csak egy ismerős nótával találkozhatunk, az electro beütésű Another Day remekül viszi tovább az első dallal megkezdett hangulatot. Még az Evolution Theory sem lenne rossz, bár inkább tekinthető a zenekar legismertebb nótájának, a Sunlight-nak a felvezetőjének. Ezt követően számomra kicsit összefolyt az anyag, bár kétségtelenül akadnak ötletes megoldások, ilyen például a szaggatottan előre törtető Freedom. De alapvetően az itt következő dalok túl érdektelenek és unalmasak, még a címüket sem érdemes megemlíteni. Végül az album kilencedik dala, a megint csak ismerős To The Stars rántja vissza az éppen elszundikálni készülő hallgatót. Ezek után megint néhány perc semmi következik (talán a Take It All-t tudnám kiemelni egyedül), hogy aztán a régi kedvencek megint mosolyt húzzanak az arcunkra. A három utolsó tétel még elég jó, de azért annyira nem, hogy megmentsék ezt a felemás korongot.
Igazából az egész albumot áthatja ez a minőségbeli ingadozás; a remek indítást összességében gyenge dalok követik, amiket néhol megakaszt egy-egy kiváló nóta. Nem lehetnek valami termékenyek egyébként a srácok, mivel az összes előző szerzeményük helyet kapott az albumon, persze ezt most nem is rónám fel hibaként, mert ezek alkotják az album erősebbik oldalát. A két évvel ezelőtti Feel Good, Sunlight, To The Stars, Slow Hand, vagy akár a nagy kedvenc Bite The Hands nélkül bizony kimondottan gyenge lenne az Evolution Theory. Az album egyébként 17 számot tartalmaz, míg a Deluxe verzió 24-et, ám a bónusz remixek totál felejthetőek, és csak még jobban elnyújtják a már amúgy is túl hosszú lemezt.
Stílusilag nem igazán tudnám behatárolni a korongot. Könnyű lenne ráhúzni, hogy dubstep, de azért a Modestep nagy mértékben nélkülözi a műfajra jellemző monotonitást, így annak is érdemes meghallgatnia, akit esetleg emiatt nem esett volna még neki. Bár az összképet tekintve nekem annyira nem jött be, azért a jó dalok tényleg barmi jók, helyet is kaptak a futós playlistemben, de az albumot biztosan nem fogom rongyosra hallgatni. Viszont ha azt nézem, debütalbumnak ez egyáltalán nem rossz.
Az 1998-ban, a két Leto testvér közreműködésével családi projectként megalakított 30 Seconds To Mars mára már korunk egyik lejelentősebb mainstream rockzenekarává nőtte ki magát. Az érdekes névválasztás egy professzor cikke kapcsán született meg, ami a tudomány gyorsuló fejlődésére utal. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a név maga tökéletesen passzol hozzájuk, hiszen kevesen használják ki ily módon az internet adta lehetőségeket.
A Jared Leto vezette csapat pontosan azon a vonalon halad tovább, amit a 2009-es This Is War-ral már megkezdett. Ám míg az egy élvezetes dalcsokrot volt képes felmutatni - a csordultig tömött klisék ellenére is -, addig a Love Lust Faith + Dreams esetében már csak a hatásvadászat maradt. Persze itt is akadnak azért jó dalok, de egységében nézve már közel sem olyan maradandó mint elődje(i), sőt kimondottan felejthetőre sikeredett.
A kinézetükben kiadványonként óriási változásokon átmenő zenekar már a korongot megelőző Up In The Air című szerzeményükkel kellően rám ijesztett, hiszen a világűrt is megjáró dalból gyakorlatilag minden hiányzott, amiért a 30 Seonds To Mars-ot igazán szeretni tudtam. Való igaz, nekem már a This Is War is kicsit sok volt, de itt aztán már tényleg csak az olcsó hatásvadászatra építettek mindent. Persze aki ezért szerette meg a zenekart az most sem fog csalódni. Sőt, igazság szerint még most is akadnak jó dalok; A nyitó (kissé Muse hatású) Conquistador, vagy a minden ripacskodás ellenére mégis jól működő End Of All Days mindenképp kiemelkedő pontjai a lemeznek. Ám a Pyres Of Varanasi-hoz hasonló üres pátoszok nem engedik, hogy igazán emlékezetes maradjon a végeredmény.
A korong négy részre bontása amúgy egy jó ötlet lenne, hiszen a címadó négy szócska mind-mind egy olyan dolog, amihez mindenkit fűznek személyes élmények, vonatkozások vagy emlékek. Ám Jared-ék ezt sem igazán használták ki, mert sem tartalmi, sem stílusbeli különbséget nem igazán érzek a négy felvonás között. És bár a Love Lust Faith + Dreams-et nem valószínű hogy valaha is megint előfogom venni (esetleg néhány dalt róla) azért sz@rnak sem mondanám. Ha valaki képes túl jutni azon, hogy gyakorlatilag minden perce tömény giccs és hatásvadászat, akkor akár szerethető is lehet (vagy lehet valakinek pont emiatt fog bejönni). Mindezek ellenére azt még mindig példaértékűnek tartom, ahogy a zenekar a rajongókhoz viszonyul és amennyi zsetont képesek beleölni egy-egy koncertbe. Így a sok negatívum ellenére is egy közepes nálam az új 30 Seconds To Mars korong.
Chi Cheng halála kapcsán úgy gondoltam mindenképp megérdemel egy bejegyzést az utolsó Deftones anyag, amin az egykori basszeros pengeti a négyhúrost. Valahogy mindig mélyen érint, mikor egy régi nagy kedvenc (legyen akár zenész, színész, rendező, író, vagy akárki) távozik a Földi síkról. Hiába nem ismerem személyesen, valahogy mégis közel érzem őket magamhoz. A Deftones munkássága pedig mindig különleges szerepet töltött be az életemben. Gyakorlatilag akármelyik albumukat hozzá tudnám kapcsolni az életem bizonyos fejezeteihez. Persze ez nem csak rájuk igaz, hiszen sok zenész nyújtott már menedéket, ha úgy adódott, de a Deftones mindig azon kevesek közé tartozott (illetve tartozik a mai napig), akiknek dalaival bármikor, bármilyen hangulatban szívesen kényeztetem hallójárataimat, és mindez legfőképp a vitathatatlanul egyedi atmoszférájuknak köszönhető. Chi Cheng halála pedig nem csak engem és az egész metal-szinteret, de magát az underground szférát is mélyen érintette. Nyugodjék békében.
És akkor nézzük, mit rejt a zenekar ötödik stúdióalbuma, ami talán az eddigi legnehezebben emészthető anyaguk. Emlékszem amikor kijött anno az album és nekiestem, kissé értetlenül ültem felette. Később viszont nagyobb odafigyeléssel már rendkívül elvarázsolt a nagyjából 50 perces utazás és igazi kedvenccé nőtte ki magát. Vérbeli Deftones mesterművel állunk szemben, változatos felépítéssel, elszállós énektémákkal, remek gitárszaggatásokkal, Abe Cunningham jellegzetes dobtémáival, valamint mély és elvont szövegekkel. Pont ahogy azt a zenekartól már megszokhattuk.
Nagyon erősen nyit az album a Hole In The Earth slágerével, ami mára már a zenekar egyik himnuszává nőtte ki magát. Majd a lágy dallamokat a Rapture őrülete veszi át, mondhatni az előző dal ellenpólusaként, hogy aztán a kissé pszichedelikus Beware és Cherry Waves ránthassa magával a gyanútlan hallgatót.
Ezt követően a kimondottan koncertre íródott Mein vehemensebb tempói ráznak fel minket álomvilágunkból, melyben Serj Tankian is tiszteletét teszi. Az instrumentális átvezetőn szárnyalva jutunk el végül az egyik kedvenc szerzeményemhez az albumról, a Xerces-hez. Gyakorlatilag már csak emiatt az egy nóta miatt megérte elkészíteniük a Saturday Night Wrist-et. Az a fajta dal, amit legszívesebben azonnal újrahallgatnál, ám legbelül érzed hogy nem szabad megszakítani a sort, ami tökéletesen folytatódik a karcos Rats!Rats!Rats!-vel.
Az Annie Hardy-val felvett trip-hop beütésű Pink Cellphone bizarr és zavarbaejtő szövege és dallamai pedig megkezdik az anyag lezárását, mely az energikusabb Combat, a szívszorító Kimdracula és az egész zenei utazásra pontot feltevő Riviére-vel ér véget.
Úgy vélem a White Pony magasságáig azóta sem tudott eljutni a zenekar (bár a legutóbbi Koi No Yokan-nal már nagyon közel jártak), ám a Saturday Night Wrist is egy kész remekmű lett, akárcsak az összes többi anyaguk. Persze butaság is lenne összehasonlítani a korongjaikat, hiszen mindegyik más-más szempontból kiemelkedő, mégis végig megőrizve a hamisítatlan Deftones-ízt. Igazából így újrahallgatva még jobbnak találom az albumot. Lehet egy év múlva már a tízest is kiérdemelné nálam. És én még mindig reménykedem, hogy a Chi-vel összehozott utolsó anyag, az Eros dalai is napvilágot látnak egyszer...
Kezdeném azzal, hogy sosem szerettem igazán a Bring Me The Horizon muzsikáját, csupán néhány számukat (Blessed With The Curse, It Never Ends), de valamiért már a megjelenés előtt felkeltette a Sempiternal az érdeklődésemet. Majd kijött az album előhuszára, a Shadow Moses és végérvényesen a legjobban várt korongok közé került nálam. Ám Oli Sykes-ék még így is meg tudtak lepni, hiszen ezzel a 11 dallal minden várakozásomat felülmúlták.
Ahogy a nyitótétel Can You Feel My Heart? felcsendült, egyből leesett államat után kotorászhattam a padlón, akárcsak az ezt követő The House Of Wolves esetében, ami elemi erővel robbantotta át a dobhártyáimat. Meg is ijedtem, hogy a lemez elején már ellövik az összes puskaporukat, de ezek után megint csak egy remek szerzemény következik Empire (Let Them Sing) címmel. És innentől már kezdtem kapizsgálni, hogy bizony a Sempiternal tele van olyan slágerekkel, amik hetekig is képesek beférkőzni a hallójárataidba. Gyakorlatilag az album összes dalára készülhetne egy klip, annyira jól működnek külön-külön is. Minden perce a helyén van. Nem is lehet egy kedvencet kiválasztani az albumról, annyira erős az egész anyag.
Zseniális húzás volt bevenni Jordan Fish billentyűst a csapatba, mert rengeteget ad hozzá a számokhoz. Nem használják ész nélkül az elektronikát, inkább csak kicsinosítják vele a már eleve mesterire csiszolt dalokat. Továbbá Oli Sykes személye is rengeteget emel a színvonalon, bár az még kérdőjel, hogy élőben is képes-e ennyire jól hozni a nótákat. Hiszen a régi anyagjaikkal szemben, jóval hangsúlyosabb lett az érthető, tisztább ének.
Azt hiszem a 2013-as év a meglepetések éve lesz, hiszen amíg a régi kedvenceim sorban csalódást okoznak - ahogy tette azt a Killswitch Engage, 30 Seconds To Mars vagy éppen a Paramore - , addig pont azok lepnek meg a legjobban, akiktől nem várnám. Kíváncsi leszek, hogy merre halad tovább a zenekar, hiszen nagy lehetőségek rejlenek a Sempiternal-lal elindított, egyszerre manstreamebb, ám ugyanakkor mégis undergroundosabb hangzásvilágukkal (igen, ezt a mondatomat én sem igazán értem...). Az biztos, hogy engem totál megvettek ezzel az albummal. Gyakorlatilag mióta kijött képtelen vagyok megunni, pedig még álmomban is ezek a dalok szólnak. És bár már láttam őket élőben, a mostani koncertjüket - a Sempiternal dalaival felvértezve -, úgy várom, mint a messiást!
Mikor 2010-ben bejelentette a zenekar, hogy a két alapító és fő dalszerző tag, Josh és Zac Farro külön utakon folytatja tovább a zenélést, már sejtettem, hogy a Paramore-nak befellegzett. De aztán napvilágot látott két új szerzemény is, a Renegade és a Monster, amik ha nem is kerültek be a legjobb szerzeményeik közé, teljesen rendben voltak és ez némi reményre adott okot. Idén pedig az immár trióként működő banda megjelentette önmagukról elkeresztelt albumukat, de bár ne tették volna!
Látszik, hogy új utakat kerestek ezzel a koronggal, de pont emiatt esik szét darabjaira. Nulla kohézió; a dalok többsége összecsapott és esetlen. Ahogy a dalszövegek is irgalmatlanul rosszak a legtöbb esetben. Persze e téren régen sem váltották meg a világot, de azért szerethetőek és ötletesek tudtak maradni (lsd. Ignorance). Továbbá azt is nagyon szomorú látni, hogy Hayley Williams, aki eddig inkább előre vitte a zenekart, most kimondottan lehúzza (bár nélküle is borzasztó, szóval ez már igazán nem oszt, nem szoroz...); A Still Into You-féle affektálva éneklésétől és ripacskodásától sokszor a hajamat téptem, és sajnos ez nem csak ebben az egy dalban van jelen.
A basszus és gitártémák ezúttal is semmitmondóak, de hát nem is a virtuóz játékuk miatt szerettük a zenekart, szóval ezt most nem rónám fel negatívumként. De így hirtelen nem is nagyon tudnék jó dolgokat felsorolni az album mellett, leszámítva azt a vajmi kevés ötletes megoldást, illetve a korong post-rock hatású zárótételét, a Future-t.
Összességében kijelenthetjük, hogy a Paramore ezzel az albummal a rajongók többségének csalódást okozott - legalábbis az eddigi kritikák többsége ezt mutatja. Én már legbelül sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dolog vége, de ennyire rosszra talán én sem számítottam.
Vannak albumok, amik bár nagy kedvencek voltak régen, újra elővéve elcsodálkozik az ember, hogy "most komolyan ezt hallgattam?" Aztán vannak, amiket a nosztalgia szépít meg, ahogy azt már egy régebbi bejegyzésemben meg is írtam. És vannak azok, amiket régen is imádtál, és tudod, hogy ha ma lenne az első találkozásotok, akkor is ugyanúgy beleszeretnél. Hát a Killswitch Engage első anyaga nálam abszolút a harmadik csoportba tartozik. Nem hittem volna, hogy ma is ennyire be tud szippantani, de ahogy jó tíz évvel ezelőtt, úgy most is könnyedén sikerült neki.
Egyébként nem vagyok a műfaj nagy rajongója. Kevés igazán kiemelkedő produktummal találkoztam eddig a metalcore berkein belül, de az Alive or Just Breathing egy örök kedvenc marad már, ez kétségtelen. Ezért is vártam az új korongjukat úgy, akár a messiást, hiszen ismét Jesse Leach tölti be a frontemberi posztot. Ám sajnos nem sikerült a csapatnak beváltania a hozzá fűzött reményeimet. Legújabb anyaguk, a Disarm The Descent nem lett több egy átlagos (de azért még mindig tökös) metalcore szösszenetnél. Ezért is vettem elő a zenekar korábbi klasszikusát.
Akárcsak a teljes korongot hallgatva, úgy már a nyitó Numbered Days-nél teljesen megadjuk magunkat a sebesen előre törtető tempóknak, a súlyos breakdown-oknak és a berobbanó, fülbemászó énektémáknak. Az ezt követő Self Revolution-t és Fixation on the Darkness-t hallgatva pedig csak reménykedünk, hogy a színvonal megmarad, majd a "himnuszukat", a My Last Serenade-t hallva ráébredünk, hogy bizony nem lőtte el összes puskaporát a zenekar. Az ezt követő dalok egytől egyig minden tekintetben hibátlanok, ahol a katarzis a címadó Just Barely Breathing-ben teljesedik ki igazán. Nem véletlen tehát, hogy az ezredforduló elején a KSE is egy lett azon kevés zenekaroknak, akik tejesen átformálták az akkori metal színteret.
Howard Jones is egy remek énekes egyébként, de azt az erőt és lendületet, amit Jesse Leach nyújt az album minden dalában, egyszerűen képtelen volt a későbbiekben visszaadni. Megjegyezném, még magának Jesse-nek sem sikerült az új koronggal. Talán mégis csak egy egyszeri, megismételhetetlen remekmű az Alive or Just Breathing?
Érdekes, hogy az Amerikában - és mondhatni világszerte - oly ismert és sikeres Thrice miért számít annyira idegen névnek kis hazánkban. Mindenesetre annak, aki még nem hallott volna a kaliforniai négyesről, ajánlom figyelmébe, mert a Dustin Kensure vezette csapat elképesztően változatos muzsikájából biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja a magához illőt.
A folyton megújuló zenekar pontosan azon az ösvényen haladt tovább jelen albumukkal, amit már a 2005-ös, kísérletezős Vheissu után kitaposott magának. A srácok egy négy, tematikus szonettből álló dupla koronggal lepték meg a rajongókat, melyben a négy őselem mindegyike négyszer hat remek dalon keresztül tárul elénk.
Elsőként a tűz és víz ellenpárosával foglalkozó korong jelent meg 2007-ben, mely remekül indít a Firebreather húzós riffjével, amit aztán a Messenger tökéletesen visz tovább. Már első hallásra nagyon megfogott mindkét tétel, bár a harmadik nótától kissé leül. Túl hamar füstté válik, nem hagyják kellő ideig égni a lángot, amit pont eme korong esetében nem várnánk. Ide kellett volna összpontosítani a The Alchemy Index legtöbb erejét. Persze többszöri hallgatás után nagyon meghálálja magát, és még így, a négy elem leggyengébbjeként is kiváló.
8/10
The Alchemy Index Vol. II. (Water)
A koncepciózus négyes második darabja, a víz, ugyanúgy hat dallal kápráztat el minket, akár csak a többi három elem. Érdekes módon sokan ezt tartják a legfelejthetőbb résznek, ám én ezzel közel sem tudok egyetérteni. Számomra már első hallásra szerelem szövődött köztem és a második elem lágyan hullámzó tónusai között.
Már a nyitó Digital Sea-ben érezhetjük, hogy bizony - akárcsak a két elem esetében - a dalok dinamikája és hangszerelése is szöges ellentétben áll egymással. Míg az első epizód egy gitárcentrikus és húzós képet próbált kialakítani, addig a második rész egy jóval letisztultabb és lágyabb hangzásra törekszik, amit puritán elektronikával fejel meg a zenekar és teszi felejthetetlenné. Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, mikor igazán feldúlva leültök a tenger-, tó-, vagy éppen folyópartra, és pusztán azzal, hogy nézitek a vizet átjárja a testeteket egyfajta nyugalom, és teljesen lehiggadtok. Na, a víz korongja, a tűzet követően pont ezt a hatást éri el. A végtelen víz tükrén visszaverődő Open Water, a reményteljes Lost Continent, a mély és súlyos Night Diving, vagy a minden kételyt elmosó The Whaler mind-mind tökéletesen megkomponált dalok, melyek végül a csendes és békés Kings Upon The Main hullámai közt vállnak teljes egésszé.
Perfection.
10/10
The Alchemy Index Vol. III. (Air)
2008-ban landolt e különleges project második fele, mely bár jóval kiegyensúlyozottabban járja körbe a levegő és a föld témakörét, minőségében ugyanazt a szintet hozza, amit már a The Alchemy Index Vol. I. & II. esetében is kaptunk. Ezalatt azt értem, hogy míg a tűz és víz között érezhetőbben nagy szakadék állt - mind minőségét, mind hangzását tekintve -, addig a levegő és a föld párosa már sokkal inkább együtt van.
A grandiózus mű harmadik darabja lett a legkönnyebben befogadhatóbb, mely mondhatni "ember közelibb", mint a többi társa. Nagyon ügyesen megfogták a levegő atmoszféráját ezzel a kicsit mélabús, kicsit álmodozós hangvétellel, ahol Dustin rendesen kitesz magáért. Tudniillik, míg a tűz gitárközpontú, a víz kicsit elektronikusobb volt, addig a levegő leginkább a fogós énektémákra épít. Nem sokkal az album megjelenését követően volt szerencsém őket élőben látni, ahol javarészt a tűz mellett a levegő tételei kaptak helyet a tracklist-ben, és mondhatom ez egy remek választás volt. Hiszen a Broken Lungs és a Daedalus-féle dalok képesek igazán megemelni és magukkal röpíteni a hallgatókat.
9/10
The Alchemy Index Vol. IV. (Earth)
A folk és blues alapokon nyugvó záró felvonás okozza talán a legnagyobb meglepetést - legalábbis azoknak mindenképpen, akik jóban vannak a zenekar korábbi munkásságaival. A földdel válik igazán érthetővé, hogy a srácok a hangzás és hangszerelés mellett arra is odafigyeltek, hogy mindegyik elem más-más műfajban szólaljon meg, persze a Thrice-os, utánozhatatlan ízt végig megőrizve.
Az akusztikus hangszerelés dominál végig a negyedik fejezetben, mely már a nyitó, Moving Mountains-t hallgatva világossá válik. Itt egyébként mindegyik dal nagyon a helyén van. Nem tudnék kiemelni egy-egy kedvencet, sikerült olyannyira összhangban tartani ezt a hatos dalcsokrot. A poros és bánatos Digging My Own Grave, a megrendíthetetlen The Earth Isn't Humming, vagy akár a The Lion and The Wolf épp úgy beleillik ebbe az elképesztően igényes és kiváló négyrészes csodába, akár csak a többi elem. Mondhatni tökéletes zárást kapott a The Alchemy Index.
9/10
Összességében azt mondhatom, hogy mindegyik elem külön-külön is megállja a helyét, és remek időtöltést nyújt, bármikor, bármilyen hangulatban. Bár eleinte nem igazán tudtam hova tenni, azért gyorsan beért a két lemez 4x6 dala. Sőt, továbbmegyek, azóta egyre inkább jobbnak találom. Lehet, ha egy évvel később írtam volna róla még egy 10-es is belefért volna. Mindenesetre a The Alchemy Index egy hihetetlen utazás, amit mindig végig lehet járni, és hangulathoz illően választhatod ki magadnak a megfelelő hatost a négy őselem közül (bár teljesen egészében az igazi).
A '90-es évek elején Deftones tribute zenekarként megalakult kaliforniai ötös 2010-es feloszlásuk óta újra hallatott magáról, amikor bejelentették, hogy ismét összeállnak... hacsak egy turné erejéig is. Mivel régi nagy kedvencem a banda, ezért azonnal lecsaptam egy jegyre, a Londoni O2 Academy-ba. Sajnos a koncert teljes egészében a 2002-es What It Is To Burn dalaira fog épülni, ami persze nem baj, mert az is egy teljesen jó korong. Csak egyszerűen én sokkal inkább kedvelem az örök kedvenc Say Hello To Sunshine, vagy a rövid, de velős Finch EP dalait.
Nem véletlenül nagy kedvencem a 2005-ös korongjuk, hiszen itt érzem igazán, hogy kialakult valami sajátos hangzása a zenekarnak, amit aztán szépen tovább is vittek a három évvel később megjelent self-titled anyagukon. Míg a What It Is To Burn egy korrekt punk, pop, alternatív és poszt-hc elemeket vegyítő anyag volt, addig a Say Hello To Sunshine már képes volt valami Finch-es ízt vinni a 14 dalába.
A albumot nyitó Insomniac Meat rögtön magával ragadja az embert, és az egészen elmebeteg Dreams of Psylocibin utolsó hangjáig nem is enged. Az első perctől az utolsóig magas fordulatszámon pörög, és mindamellett van olyan kreatív és fogós a leültetős énektémáival, elvont dalszövegeivel, a "matekos" dobtémáival, tökéletesen együtt mozgó gitárjaival és remek dalszerkezeteivel, hogy minden perce egy kincs. Nehéz egy kedvencet kiemelni az albumról, én magam nem is tudnék, annyira egyben van az egész. Nem érzem rövidnek sem, ugyanakkor nincsen elnyújtva sem. A Say Hello To Sunshine-ról én mindig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. És bár jóval nehezebben emészthető előző társánál, többszöri hallgatás után különösen meghálálja magát
Sajnálom ugyan, hogy ezen korong dalait nem fogom hallani a koncerten, de azért az, hogy végre láthatom őket élőben így is egy felejthetetlen élménynek ígérkezik. És már csak egy hónapot kell várnom...
A Young Guns legutóbbi, Bones címre keresztelt lemeze nem véletlenül lett az utóbbi időben leginkább szénné hallgatott album a lejátszómban. A felemás debüt-anyag után ezúttal egy rettentően erős koronggal rukkolt elő a brit ötös.
A 2010-es Reading Festival nagyszínpadán már volt szerencsém élőben is meghallgatnom a srácokat, de a jó koncert ellenére valahogy sosem éreztem különösebb késztetést mélyebben beleásni magam a zenekar munkásságába. Majd tavaly év végén összeakadtam a Bones című dalukkal (ami kétségtelenül a tavalyi év egyik legnagyobb slágere), ami aztán úgy belefészkelte magát a hallójárataimba, hogy muszáj volt az egész albumba is belekóstolnom.
A SikTh egykori gitárosával, Dan Weller közreműködésével felvett 12 nóta legnagyobb ereje a rádióbarát hangzásban és a szomorkásabb hangulatban rejlik. A Bones minden dala remekül fel van építve és pontosan úgy szólal meg, ahogyan az adott műfaj megigényli; a pattogósabb témákat felváltották a középtempós tételek, a gitárok méginkább együtt vannak, és mindemellett egy jóval szerényebb, alternatívabb vonal felé indult el a Gustav Wood vezette csapat. És akkor már érdemes megemlíteni, hogy nagyon jót tettek a melankolikusabb énektémák a daloknak. A frontembernek sokkal inkább fekszenek ezek, mint az előző korongot átfedő könnyed lazaság. Összességében nagyon jól áll a srácoknak ez az új irány. A Young Guns viszonylag hamar rátalált a saját hangzására, amit mi sem bizonyít jobban, mint a megunhatatlan címadó tétel, a poszt-rock szerű Interlude-Highlights kettőse, vagy a zenekar eddigi legnagyobb slágere, a I Was Born, I Have Lived, I Will Surely Die.
Már
terveztem egy ideje, hogy összegyűjtöm egy csokorba azt a 10 albumot, amik
talán a legmeghatározóbb szerepet töltötték be az életemben. És itt most
nem feltétlenül az örök kedvenceimre gondolok – bár nyilván akad olyan is
közöttük -, hiszen több lemezt is inkább a nosztalgia szépít meg. Sokkal inkább azt a tíz korongot mutatom be, amelyek különösen nagy szerepet töltöttek be zenei ízlésem (és valamennyire a személyiségem) formálódásában;
1. KoRn - Issues (1999)
A bakersfieldi ötös, kétségtelenül a modern metal egyik
legmegosztóbb és egyik legmeghatározóbb zenei formációja mind a mai napig. Való
igaz, Head távozása óta, már én sem rajongok értük úgy, mint azelőtt. De az
első 6 kiadványukat máig nagyon szívesen hallgatom. Nehéz közülük egyet
kiemelni, hiszen mindegyiket másért szeretem, de az Issues mindenképpen
privilégiumokat élvez a többiekkel szemben, ha másért nem, már csak azért is, mert
ezzel az albummal ismertem meg a zenekart.
Az 1999-ben megjelent anyag a zenekar második legsikeresebb
kiadványa az ezt megelőző Follow The Leader-t követően. Leginkább a röfögő
basszus, a súlyos szólamok és a tört dobtémák jellemzik. Az olyan
dalok, mint a Falling Away From Me, Make Me Bad, vagy a No Way feledhetetlenné
teszik minden percét, amiben még az számok közti átkötések is
a helyükön vannak a kiválóan egymásra illeszkedő dalok között. Egy remekül „megkomponált” gyöngyszem.
10/10
2. Deftones - White Pony (2000)
A Deftones megint bebizonyította, hogy hiába az évekkel ezelőtti tragédia, Koi No Yokan névre keresztelt albumukkal talán a 2012-es év legjobb anyagát hozták tető alá. Nem véletlen hát, hogy pont a Tempest végzett nálam az első helyen a 2012-es év legjobb dalai között. És akkor nézzük a zenekar harmadik stúdiólemezét, mellyel örökre beírták magukat a zenetörténelembe. Az akkori új tagnak, Frank Delgado-nak hála a White Pony merte elsőként az beemelni a triphop, illetve new wave elemeket az akkor éppen virágkorát élő nu metal műfajába. Az album persze nem csak az ezredforduló, hanem mindenidők egyik legjobb lemeze is nálam, ami bármilyen hangulatban képes magával rántani, mindig valami újat, valami pluszt csempészve a már jól ismert dallamokba.
10/10
3. Marilyn Manson - Holy Wood (In The Shadow Of The Valley Of Death) (1999)
Nehéz eldönteni, hogy nem csak a nosztalgia teszi-e széppé
ezt az albumot számomra, hiszen ma már nem igazán hallgatok Manson-t, de tény,
hogy általános iskolás és gimis éveimben sok helyre elkísért ez az album.
Az „Antikrisztus trilógia” záró, illetve kezdő darabja
(hiszen a történet fordítva halad – Holy Wood, Mechanical Animals, Antichrist
Superstar) volna ez a koncept album, mely Adam történetét meséli el. Sok
mindent üzen ez a 19 szám, de leginkább a bánat és a reménytelenség járja át őket.
Persze érthető, miért ez sikerült messze a legsötétebb és legdepisebb Manson
anyagra, hiszen az ezredfordulón kapta fel leginkább a média a zenekart, amiben erősen
közrejátszott a Columbine-féle negatív kampány is.
Bár a közvélemény a Holy Wood-ot tartja a banda egyik leggyengébb
albumának, ezzel én nem tudok egyetérteni. Az emberbe fészkelődő hihetetlen
atmoszféra, és az olyan szerzemények, mint a The Nobodies, Love Song, Burning
Flag, vagy az A Place In The Dirt feledhetetlenné teszik számomra ezt a
korongot, kiemelve a többi Marylin Manson produktum közül.
8/10
4. Limp Bizkit - Chocolate Starfish and The Hot Dog Flavored Water (2000)
A Limp Bizkit harmadik és egyben legsikeresebb anyaga egy
amolyan igazi „fuck off!” album. Úgy gondolom a zenekarnak mindig is az ilyen
laza, szarjunk a világra típusú szerzemények álltak legjobban. Elég csak a
Hot Dog című nótára gondolnunk, melyben a fuck szócska 48-szor hangzik
el, és mára a zenekar egyik legnagyobb koncert himnuszává nőtte ki magát,
anélkül, hogy klipesítették volna. A Chocolate Starfish and The Hot Dog Flavored Water legnagyobb erőssége, hogy hemzseg az
ilyen nótáktól, az erőtől és az energiától, így emelkedve a kor Nu Metal
anyagjai fölé.
9/10
5. Linkin Park - Hybrid Theory (2000)
A generációm albuma. – mondhatnám. És talán nem is járnék messze a valóságtól. Az én korosztályomnak ez az album kikerülhetetlen, nem hinném, hogy
lenne, aki fejcsóválva kérdezné, hogy „mi az a Hybrid Theory?”
A banda debütanyaga egyébként remekül sikerült. Persze az
itt felsorolt albumoknál nehéz eldöntenem, hogy a nosztalgia érzése nélkül is
ugyanannyira jók-e, de az kétségtelen, hogy a Los Angeles-i hatos remekül eltalálta az
arányokat, a rádióbarát zene és az underground, valamint a rap és a metal
között. Megérdemelten vívta ki a kult-státuszt a lemez és vált a zenetörténelem részéve, hiszen rengeteg embert terelt úgymond a keményebb muzsikák útjára, és nőt fel egy generáció mellette.
Objektívan nézve az album rövid, de velős. Színes és pörgős.
Plusz csordultig van fülbemászó, slágeres dallamokkal, amiket aztán lazán
dúdolgathatunk a zuhany alatt... :D
8,5/10
6. Slipknot - Slipknot (1999)
Az ezredforduló derekán köztudatba robbanó Slipknot, első lemezével egy oly friss, oly eredeti és oly energikus albumot tett le az asztalra, amely az egész addigi modern metál arculat mellett, az olyan nagy öregeknek is új irányt adott, mint például a Slayer. Az egyedi felállás mellett (3 ütős) a dalok szerkezete és hangzása is újat tudott mutatni az olyan remek nótákkal, mint a Spit It Out, Eyeless, Me Inside, vagy éppen a Wait and Bleed. Ez utóbbi dal esetében például, emlékszem beszippantott úgymond az örvény, és újra meg újra meg kellett hallgatnom, annyira jól eltalált darab lett (mai napig a zenekar egyik legütősebb slágere), pedig akkor még kazettán hallgattam, szóval folyamatosan vissza kellett tekernem...:D Corey Taylor énektémái és váltásai zseniálisak, bár úgy gondolom ezt a két albummal későbbi Subliminal Verses-ben fejlesztette tökélyre. És bár nem az első anyaguk a kedvencem tőlük, kétségtelenül a korszak egyik legjobbika.
8,5/10
7. A Perfect Circle - Thirtheenth Step (2003) Mikor ráleltem A Perfect Circle második anyagára, csak annyit tudtam, hogy a Tool-ból már nagy kedvencé vált Maynard James Keenan tölti be az énekes posztot, és a Marilyn Manson egykori bőgőse, Twiggy Ramirez pengeti a négyhúrost. Szóval az elvárásaim nagyok voltak, de amit ez a mestermű nyújtott, az minden várakozást felülmúlt. A korong minden dala elvarázsolja a hallgatót, Maynard oly módon képes bánni a hangjával, ahogy nagyon kevesen. Minden dal erősen basszus és dob központú, a gitár ezúttal inkább egyfajta kísérő hangszerként van jelen, legalábbis az előző anyagukhoz viszonyítva kétségtelenül. Még a szirupos és kissé nosztalgikus hangulatú The Nurse Who Loved Me is tökéletesen illeszkedik a dalok közé, egy tökéletes kört alkotva az album 12 dalával. A Thirteenth Step és köztem első hallásra örök szerelem szövődött, nem csoda hát, hogy máig előveszem újra és újra. Kevés ennyire kiváló albumot ismerek (talán ha ötöt...), amit egyszerűen képtelen vagyok megunni. Hibátlan minden perce.
10/10
8. Incubus - Make Yourself (1999) Az Incubus, harmadik nagylemezén egy teljesen új irányt vett, mely mind a lemezeladásokat, mind a kritikai visszhangot tekintve elnyerte a nagyérdemű elismerését. Az olyan dalok, mint a Drive, Privilege, The Warmth, vagy a Pardon Me rövid időn belül hatalmas slágerekké váltak, amiknek nagyságához azóta sem tudott felnőni a zenekar (bár a legutóbbi albumuktól, az If Not Now, When?-től eltekintve mindegyik korongjukat jónak tartom). Mikor először hallottam a Make Yourself számait, jó ideig nem tudtam leakadni róla, melyek azóta sem veszítettek igazán értékükből. A Miss You pedig kétségtelenül mindenidők egyik legszebb dala.
8,5/10
9. Muse - Absolution (2003) Ma már biztosan nem kell senkinek bemutatni a zenekart, de mikor én megvettem magamnak az akkor még friss Absolution-t (a New Born miatt, amiről aztán kiderült, hogy nem is ezen az albumon van) közel sem volt ennyire nagy név a Muse. Persze a korong tökéletes felépítése azonnal megfogott, és mai napig jól esik olykor-olykor elővennem ezt a megunhatatlan albumot. A tökéletesen indító Apocalypse Please-zel Matthew Bellamy-ék rögtön megteremtik a világvége hangulatot, ami aztán egészen az utolsó dalig megmarad. Egyszerre felemelő és földbedöngölő az Absolution, ami - bár első hallásra is teljesen magával ragadó - többszöri nekifutásra ér be igazán. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, műfaján belül talán messze az egyik legjobb albumot rakta le a Muse 2003-ban.
10/10
10. Tool - Lateralus (2001) Nem könnyű szavakba önteni mindazt, amit a Tool muzsikája képvisel. A progresszív metal műfajának legkiemelkedőbb albuma számomra mindig is a Lateralus lesz (egyedül a többi Tool anyag mérhető annak nagyságához). Ezt a korongot mindenkinek hallania kellene egyszer! Egyszerre elképesztő és felfoghatatlan, hogyan képes a Maynard James Keenan vezette négyes ennyire odafigyelni minden apró részletére a zenének (ami ezesetben talán már több mint zene). Nagyon jó példa erre például a címadó dal, ahol az első néhány percben Maynard énektémáinak szótagszámai mind a Fibonacci-számsorozat tagjai. Ajánlom mindenki figyelmébe az anyaghoz készült videók lecsekkolását is, mert tökéletesen fedik a dalokat, egyfajta plusz adva a már amúgy is hibátlan mesterműhöz. Minden tekintetben remek albumnak tartom a Lateralus-t, nem véletlenül zsebelte be vele a zenekar a második Grammy-jét, nyitott vele a Billboard első helyén és lett gyakorlatilag mindenhol az év lemeze. Kötelező darab.
10/10
és ezennel túlléptem a századik bejegyzésemen is... :)
