10 Rövidfilm, amit látni kell!

Mint azt már egy előző bejegyzésemben megemlítettem, a rövidfilmeknek különösen nagy figyelmet szoktam szentelni. Iszonyú nehéz feladat lehet néhány percbe belesűríteni az adott mondanivalót, úgy hogy az át is jöjjön a néző számára. Hiszen míg egy nagyjátékfilm esetében a sztori kellő kibontására sokszor órák állnak a készítők rendelkezésére, addig itt ennek mindössze töredéke. Mindezek ellenére nem egyszer előfordult már, hogy a rövid verzió által inspirált egész estés film nem tudta elérni az eredetiének a színvonalát (gondoljunk csak a Guillermo del Toro nevével fémjelzett, nemrég bemutatott Mamára). 
Bár a kisfilmek ugyanannyira részei a mozis történetmesélésnek, mint a nagyfilmek, napjainkban robbanásszerű változás történik a műfajon belül. Az új technológiáknak köszönhetően szinte bárki összehozhat egy kellően igényes rövid szösszenetet, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag elözönlik a világhálót az ilyen alkotások. Ezekből próbáltam azt a tízet kiválogatni (nem volt könnyű), amit szerintem mindenkinek érdemes lenne lecsekkolnia:

1. Validation (2007)

Egy tanulságos rövidfilm a szavak erejéről, ami kétségtelenül mosolyt fog csalni mindenki arcára. Kurt Kuenne második munkájával egy megható mesét varázsolt elénk. Az ötletes tálalás mellett, tökéletes választás volt T. J. Thyne-t megtenni főszereplőnek, hiszen ugyanolyan remekül képes átadni a szerelmi bánattól sínylődő szerencsétlent, mint a különc, életvidám figurát. Egyébként szép lenne, ha a dolgok a valóságban is így működnének.

A sztori középpontjában egy parkolójegyeket érvényesítő srác áll, akinek a legnagyobb öröme az életben, ha mosolyogni láthat másokat. Ám egy nap találkozik élete szerelmével, a gond csak annyi, hogy ő semmi pénzért nem hajlandó mosolyogni...

10/10

2. Signs (2008)

Patrick Hughes harmadik rövidfilmje annyira elbűvölőre sikeredett, hogy nem sokra rá a Disney le is csapott az alapötletre, melyből aztán megszületett a legjobb animációs rövidfilm Oscar-ját is megkaparintó Paparman. A néhol csöpögős, néhol pedig naiv végeredménynek pont az lett a bája, ami a gyengesége is lehetett volna, és vált az adott év egyik legjobb rövid szösszenetévé. A Signs egy igazi könnyed, feelgood kisfilm a magányról és a reményről. 

A rendkívül egyszerű, ám annál hatásosabb alapötletben egy magányos srác mindennapjait kísérhetjük végig, aki nem is sejti, hogy a változás mennyire közel van hozzá...

10/10

3. I'm Here (2010)

A John Malkovich-menetet is dirigáló Spike Jonze munkáit mindig is egyfajta sajátos légkör lengte körül, ami nem csak szerethetővé, de egyedivé is varázsolta filmjeit. A végtelenül melankolikus I'm Here esetében is egy vérbeli Jonze produktumhoz van szerencsénk.

A félórás film egy olyan világot tár elénk, ahol bár a robotok az emberek közt élnek, másodrendű polgárokként vannak kezelve, annak ellenére, hogy ugyanúgy éreznek. A két főhőst tökéletesen formálja meg Andrew Garfield és Sienna Guillory, akik a sajátos kosztümök ellenére is tökéletesen átadják karakterük minden apró érzelem megnyilvánulását. Az egyetlen bajom az I'm Here-rel annyi, hogy túl rövid, mert a története és a világa egy egész estét filmért kiált.
10/10

4. The Beauty Inside (2012)

A Like Crazy rendezője jelenlegi művét is hasonlóan szomorkás hangnemben meséli el. Az Emmy díjas The Beauty Inside-ról annyit kell tudni, hogy egy egészen új módszerrel gazdagította az interaktív filmezés fogalmát. Az első úgynevezett "social film", ahol a nézők maguk válhattak a főszereplővé. A mű egyébként hat epizódra van osztva, ezért talán minisorozatként is aposztrofálhatnánk, ám mivel a részek összesen nem tesznek ki háromnegyed órát (37 perc), így úgy gondolom kisfilmként is megbélyegezhetjük. 

Alex minden reggel más külsővel ébred. Belül ugyanaz marad, de kívülről teljesen máshogy néz ki. Életét emiatt szigorú szabályok szerint éli, párkapcsolatai mindössze egy éjszakára szólnak. Ám egy nap összehozza a sors Leah-val, akit képtelen volna egy együtt töltött este után elengedni...

9/10

5. That's Magic! (2008)

Bár furcsának tűnhet, de férfi létemre valamiért szeretem a musicaleket (de erre majd egy másik bejegyzésben térek ki bővebben). És hogy mindezt miért említem most meg? Hát mert bizony a That's Magic egy negyedórába sűrített musical, mely kiváló dalokkal, gyönyörű képekkel és egy aranyos alapötlettel operál.

Mikor édesapja becsempészi fiát az általa annyira bálványozott bűvészhez, annak műsora után, autogram és egyéb ereklye helyett csak annyit mond az életunt művész, hogy "varázslat nem létezik". Ám egy váratlanul feltűnő, rejtélyes női alak emlékezteti hősünket, hogy márpedig igenis létezik...

9/10

6. Itt vagyok (2010)

Elérkeztünk a lista egyetlen hazai résztvevőjéhez, Szimler Bálint munkájához, amiről bár nem könnyű beszélni, úgy gondolom leginkább egy adott életérzést és hangulatot próbált átadni. Engem sikerült megfognia vele annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a hasonszőrű alkotásokat. Valamit persze valóban tudhat a produkció, hiszen nem csak engem nyert meg, nemzetközileg is szép sikereket tudhat magáénak, többek között Európa Filmdíjra is jelölték.

A történet rémegyszerű; egy különc fiú mászkál fel-alá Budapest utcáin, miközben mindenféle - javarészt hasonlóan különc - figurákkal hozza össze a sors.

9/10

7. Six Shooter (2004)

Az egycsapásra köztudatba robbanó ír származású Marin McDonagh hatalmas sikereket ért el színpadi műveivel (különösen Londonban), melyből később egyfajta szárnypróbálgatásként átevezett a filmkészítés vizeire a Six Shooter című rövidfilmjével, mely csakúgy, mint színdarabjai, rendkívüli sikereket ért el (többek között az akadémia arany szobrocskáját is hazavihette). Ennek köszönhetően születhetett meg később a hasonlóan zseniális Erőszakik (még mindig nem térek észhez a borzasztó magyar cím láttán) is. 

Nagyjátékfilmjeihez hasonlóan a Six Shootert is körüllengi a tipikusan angol, fanyar humor, ami két ember közösen eltöltött vonatútját kíséri végig.

9/10

8. New Boy (2007)

Steph Green debütáló alkotása egyértelműen egy erős kezdet (kár, hogy azóta sem hallottunk felőle), melyben egy angol iskola van párhuzamba állítva egy Ruandaival, a kilenc éves Joseph emlékein keresztül bemutatva. A már eleve remekül sikerült alkotást pedig csak még inkább feldobja a színekkel való játék és a kiváló fényképezés. A New Boy valamiért a felemás fogadtatás ellenére is lenyűgözött és elgondolkodtatott.

A Roddy Doyle novelláján alapuló kisfilm az Afrikából Angliába érkező Joseph karakterén keresztül mutatja be, milyen amikor új fiúként kell érvényesülnünk az iskolában.

8/10

9. Simpan (1999)

Kedvenc dél-koreai direktorom, Park Chan-wook már első kisfilmjével bizonyította rátermettségét. A részben fekete-fehér kamaradráma ügyesen vegyíti a feszültséget és a humort, miközben ferde tükröt állít az emberi kapzsiságnak. A hangulat eleinte furcsának tűnhet, de hamar hozzá lehet szokni, akiknek pedig tetszettek a rendező későbbi munkái (Bosszú trilógia, JSA, Stoker, etc.), azoknak mindenképpen ajánlanám.

A nagy adag fekete humorral átitatott mű egy hullaházban játszódik, ahol az érintett felek arról vitatkoznak, hogy ki is az elhunyt hozzátartozója. 

8/10

10. Curfew (2012)

Az idén Oscar díjjal kitüntetett Curfew-nak kétségtelenül van egyfajta sajátos bája. Ezt bizonyítja az is, hogy a rendező - és egyben főszereplő - Shawn Christensen zöld utat kapott a kisfilm egész estés változatának megrendezésére, melyben Ron Perlman, Paul Wesley és Emmy Rossum mellett a Sophiát alakító Fatima Ptacek fog (feltehetőleg) brillírozni. 

Ritchie nem ápol túl meghitt viszonyt húgával, ám testévre egy nap mégis arra kéri, hogy vigyázzon a gyerekére, Sophiára. Az időzítés persze nem a legjobb...

8/10

Daily News #32 - Regent's Park Open Air Theatre: The Sound of Music

A londoni királyi parkok egyik legnépszerűbbikeként rengeteg szórakozási és pihenési lehetőséget kínál a - hajdanán Marylebone Parkként ismert - Regent's Park. A tizenkilencedik század elején, John Nash által megálmodott arculata a parknak, a különleges rózsakert (melyben 30 ezer tő, 400 fajta rózsa sorakozik) mellett színpadokkal, kávézókkal, állatkerttel és egy sportközponttal (The Hub) várja az odalátogatókat. Ide egyébként mindenképpen érdemes eljönni annak, aki Londonban jár, hiszen a rengeteg szabadidős lehetőség mellett, kétségtelenül a legszebb látnivalók egyike a tóval és szökőkúttal is felvértezett Regent's Park. 

A park közepén elterülő, díjnyertes szabadtéri színház 1240 ülőhellyel bír, ám mégis egyfajta családias hangulata van az egésznek. Minket legalábbis már belépéskor elvarázsolt a hely. Az elrendezés kifogástalan; az ülések vannak annyira meredekek, hogy véletlenül se lógjon az előtted ülő feje a képbe. Persze a remek élményhez az is sokat hozzáadott, hogy pazar helyünk volt, hiszen gyakorlatilag a nézőtér közepének a közepének a közepén dobtuk le a hátsónkat. 

A Muzsika Hangja egyike a kedvenc musicaljeimnek, de még a nagy elvárásaimat is sikeresen felülteljesítették a kiváló színészek. Mert itt bizony mindenki remekelt. Továbbá a díszletek és a jelmezek is pofásak voltak. 

Egyetlen negatívumként csak a hideget tudnám megemlíteni (régen esett már ilyen jól a forró tea) és az előző napi esőtől még nedves üléseket. De akármennyire is fázós az ember, az igazság az, hogy mindez csak méginkább hozzásegíti a helyet az egyedülállóan otthonos atmoszférához.

Mivel az előadások évente cserélődnek, a The Sound of Music sajnos már nem lesz látható, de aggodalomra semmi ok, hiszen a következő szezon darabja a To Kill a Mockingbird lesz, ami szintén kihagyhatatlan kedvenc. Én tuti ott leszek.

The Last Of Us (2013)

Az új generációs konzolok megjelenése előtt az egyik utolsó nagyagyújaként robbantott kasszát, és kritikai sikert a poszt-apokaliptikus hangvételű The Last of Us, ami amellett, hogy talán a leghangulatosabb játék amivel valaha játszottam, bizony van annyira jó, hogy csak miatta beruházzon az ember egy Playstation 3-ra. 

A nem túl távoli jövőben egy pusztító járvány következtében az emberiség java elpusztult. Egy különös gombafaj spórái - mely érdekes módon nem csak hogy valóban létezik, de hasonló tulajdonságokkal is bír -, néhány óra alatt visszafordíthatatlanul megtámadják az emberi agyat, átvéve felette az uralmat.

A hadsereg katonái agresszív fellépésükkel minden egészséges embert a nagyvárosokban kialakított karantén zónákba hurcolnak. Itt találkozunk Joel-lel, a tapasztalt túlélővel, akit a sors összehoz a 14 éves Ellie-vel. A fiatal lány nagy valószínűséggel ezidáig az egyetlen ember, aki immunis a gombák által terjesztett kórra. A páros egyre jobban összecsiszolódik, miközben megpróbálnak eljutni a Fireflies nevű csoport főhadiszállására egy szebb jövő reményében...

A Naughty Dog égisze alatt született meg Joel és Ellie története, ami stílusában szorosan kapcsolódik a szintén általuk fejlesztett Uncharted sorozathoz. Már Nathan Drake harmadik kalandjánál is erőteljesen a "film-élmény" került középpontba, amit a The Last of Us méginkább előtérbe helyez. Az egyik nagy kedvencemhez, a Heavy Rain-hez hasonlóan egyfajta interaktív filmként is tekinthető a játék. És szerintem ez adja a legnagyobb erejét; A karakterek jellemei elképesztően jól kidolgozottak. Mindenki motivációi és cselekedetei tökéletesen érthetők, a reakcióik pedig emberiek. Meglepő módon még a mellékalakok is rettentő jól ki vannak munkálva (bár ezzel már az Uncharted esetében sem volt gond). 

A másik dolog ami nagyban hozzásegítette a The Last of Us-t, hogy kiemelkedjen a jelenlegi játékfelhozatalból, az a látvány. A különböző évszakok mindegyike rettentő szépen ki van dolgozva (hiszen a történet egy teljes évet mesél el), ahogy a tájnak minden apró részletére odafigyeltek a fejlesztők. A szinkronhangok telitalálatok (különösen az Ellie-t megformáló Ashley Johnson), akárcsak a közel tizenhat órás játékidőt övező búskomor zenei betétek. A finálé pedig nagyon nagy meglepetést okozott nekem, de azt hiszem ennél jobb befejezést nem is kaphatott volna.

Az apróbb hibák ellenére is emlékezetes név marad a The Last of Us sok év elteltével is akár, melyet leginkább páratlan hangulatának köszönhet. Kétségtelenül az utóbbi idők legjobban eltalált játéka, amire okos döntés lenne a későbbiekben építkezni, hiszen nagy potenciál rejlik a remekül kidolgozott világában. Ha jól tudom, egy előzmény képregény már napvilágot látott, de azért egy könyvnek még különösen tudnék örülni.

10/10

Letlive. - The Blackest Beautiful (2013)

Megmondom őszintén, ezidáig nem voltam túlzottan elragadtatva a Letlive munkásságától. A 2005-ös debütáló albumuk egyáltalán nem tetszett, ám az azt követő Fake History-val már egészen máshogy voltam. Igaz, azt sem emelném a kedvenceim közé, viszont a fejlődés látványos volt. Pont jó volt arra, hogy tudjam, oda kell még figyelni erre a zenekarra, arról nem is beszélve, hogy az olyan himnuszok, mint a Muther, vagy a Day 54 megunhatatlanul erős dalok. Aztán azóta egy koncertre is sikerült eljutnom, ahol Jason Aalon Butler tökéletesen definiálta a frontember és showman fogalmát. Ezek után pedig - annak ellenére, hogy igazán sosem rajongtam értük - az év egyik legjobban várt lemeze lett a The Blackest Beautiful, amibe nem hogy csalódnom nem kellett, de annyira jól sikerült, hogy nálam a Sempiternal mellett eddig messze az év legjobb korongja.

Az új és az azt megelőző anyag között legalább akkora fejlődés tapasztalható, mint anno a Fake History és a Speak Like You Talk között volt. Végre rátalált a zenekar a végleges zenei irányra, ami Jason remek énektémái mellett, végtelenül kreatív dalszerkezeteket és szövegeket mutat. Mindemellett a lemez végig pörög, úgy, hogy azért jóval több lassabb tételt kapunk. Már a klipes Bunshee utáni nótákban feltűnhet, hogy bizony az erőteljes tempóváltások jellemzik a The Blackest Beautiful javát. Nekem néhol egyébként a 36 Crazyfists szintúgy remek Snow Capped Romance-ét, meg némi Glassjaw-t juttatott eszembe, de ezt is inkább hangulat szempontjából, mintsem stílusilag.

A másik nagyon nagy pozitívuma a lemeznek a hangzás, ami jóval teltebb az előzőekhez képest. Mindez különösen jót tett egy ilyen színes és változatos dalcsokornak, mint amit itt kapunk. Most mondanám, hogy kiemelt kedvencem ez meg az a nóta, de felesleges lenne, mert tényleg minden egyes darab kiemelkedő valamiért. Egyetlen hibájaként talán csak azt tudnám felróni, hogy rövid. Legalábbis én még hallgattam volna tovább...

Mindenesetre ritka az ennyire jól működő album, ahol üresjáratok nélkül fogja meg a hallgatót minden egyes dal. 

10/10

Uncharted Trilogy (2007-2011)

a 2006-os E3-on PS3 exkluzívként bejelentett Uncharted mára már a konzol egyik legsikeresebb szériájává vált. A sorozat leginkább az Indiana Jones, illetve Tomb Raider kalandokhoz lehetne hasonlítani. A középpontban itt is mindig egy megtalálásra váró történelmi ereklye van, aminek megszerzéséhez, az úgyszintén a kincs(ek)re pályázó konkurenciát is le kell gyűrni. És persze a csipetnyi misztikum sem maradhat ki a dologból;

Uncharted: Drake's Fortune (2007)

Az első epizód stílusosan az El Dorado felkutatása köré épül. Főhősünknek, Nathan Drake-nek persze segítői is akadnak a feladat teljesítésében. Állandó társa, Victor Sullivan mellett, a kötelező női karaktert Elena Fisher újságírónő tölti be.

Hál'isten az Uncharted nem esik abba a hibába, hogy mindent az akcióra építene fel. A remek történet mellett, meglepően kidolgozott és szerethető karakterek várnak a játékosra, melyeket a folyamatosan utunkba álló logikai feladványok tesznek még színesebbé. Persze az akcióra sem lehet panasz, akad belőle bőven. De ne gondoljunk itt egy Max Payne-féle esztelen mészárlásra. Egyszerre csak két fegyverünk lehet, melyekhez igen kevés muníció társul, így kénytelenek vagyunk sokszor csendben lopakodni fedezékből fedezékbe, hogy túléljük az adott pályát. 

A grafika kifogástalan, akárcsak az irányítás. Negatívumként talán egyedül a pályák kissé monoton egyhangúságát tudnám felróni. Igaz, ez is csak a folytatások ismeretében tűnik annak, hiszen amíg játszottam vele, nem igazán zavart. De tény, hogy a folytatások már erősebben teljesítenek minden téren.

9/10

Uncharted 2: Among Thieves (2009)

Egyáltalán nem véletlen, hogy az Uncharted folytatását a világsajtó mindenidők egyik legjobb PS játékaként emlegeti. Az előző rész hatalmas sikerét követően nem is volt kérdés, hogy érkezik a folytatás. 

A történet szerint 1292-ben Marco Polo a kínai Kublai Kán palotájából tizennégy arannyal megrakott hajóval indult vissza Európába, az út során azonban egy hajó kivételével az egész flotta megsemmisült. Polo sosem beszélt róla, hogy mi lett a többi tengerjáró sorsa. Nate és Sully pedig az elveszett hajók nyomába erednek...

A helyszínekre ezúttal semmi panaszunk nem lehet, hiszen a kalandok rengeteg színes helyre vezetnek el minket. A történet és a karakterek ezúttal is rendben vannak (még a főellenség motivációi is érthetőek minden kliséje ellenére). Ezúttal a remek, filmbeillő zenei aláfestést is megemlíteném az Uncharted megannyi pozitívuma mellett. Igazából nem is jut eszembe rossz pontja a játéknak. Az utóbbi idők egyik legjobbja, ami a kezembe került.

10/10

Uncharted 3: Drake's Deception (2011)

Nathan Drake kalandjainak harmadik felvonásával nem volt könnyű dolguk a fejlesztőknek, különösen a minden tekintetben remekre csiszolt második rész után, de kellően állták a sarat. 
Ezúttal egy rejtélyes ereklye nyomába erednek hőseink, aminek Drake első részből megismert gyűrűje a kulcsa...

A főbb szereplők még nagyobb hangsúlyt kapnak, különösen Nate és Sully kapcsolata. A történetről és a karakterekről egyébként ezúttal is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, csakúgy, mint a grafikáról, ami bár szinte lehetetlen, de még szebbre sikeredett.

Két főbb újítás ment végbe a harmadik részben; elsőként a bunyót jegyezném meg. A közelharc rengeteget fejlődött, én speciel annyira élveztem a játéknak ezt a vonalát, hogy amikor csak lehetett eltettem a fegyvereket és szépen, egyesével ütöttem ki az ellenfeleimet. Arról nem is beszélve, hogy itt már a környezetünket is felhasználhatjuk bunyó közben, de még akár a felénk hajított gránátot is visszadobhatjuk, ha időben észrevesszük. A másik nagy újítás a multiplayer mód, nyilván ez is közrejátszott a remek harc szcénák kidolgozottságában. 

9/10

Az Uncharted sorozat a tökéletes példa arra, hogy hogyan kéne kinézni egy több részes játéknak. És bár a harmadik rész nem hozta azt a döbbenetes fejlődést, amit az első és a második rész között tapasztalhattunk, azért még mindig méltó az év egyik kihagyhatatlan játéka címére, tökéletesen illeszkedve ezzel egy remek trilógiába. Remélem nem kell majd sokáig várnom a negyedik részre!

9/10

Fringe - A Rejtély (2008-2013)

A hazájában 2008 szeptemberétől futó, a Lost-ot megalkotó és azzal a köztudatba robbanó J. J. Abrams nevével fémjelzett sorozat, a tudományos fantasztikum és a bűnügyi sorozatok határmezsgyéjén mozog (nem véletlen a párhuzam Mulder és Sully aktáival); a történet szerint, a hidegháború idején néhány zseniális tudós, minden képzeletet felülmúló, áltudományos (telekinézis, láthatatlanság, teleportáció, stb.) projekteken dolgozott - leginkább az emberi test és agy lehetőségeinek vizsgálatával. Egy balesetben azonban meghalt egy laboráns, így az ezt követő nyomozás során fény derült az emberkísérletekre, aminek következtében dr. Walter Bishop elmegyógyintézetbe került 17 hosszú évre.

Az elképesztően jól összerakott pilotepizód egy, az FBI-t érintő esettel indít, mely kapcsolatban áll a közel két évtizeddel ezelőtti kísérletekkel. Dr. Bishop-ot (John Noble) kihozzák a St Claire’s Elmegyógyintézet falai mögül, visszaadva régi laborját. Persze csak úgy, gyám nélkül nem engednek ki senkit egy zárt intézetből, így jön a képbe a bohókás tudós fia, Peter Bishop (Joshua Jackson). A harmadik főszereplő, akit megismerünk, a nyomozást vezető Olivia Dunham (Anna Torv), aki barátja életét igyekszik mindenáron megmenteni.

A remek, másfél órás nyitóepizód (mely akár egy egész estés filmnek is tekinthető), mindenidők egyik - ha nem a - legjobb pilotja. Az ezt követő részek zöme egy rejtélyes eset körül forog, melyet folyamatosan átível egy főszál, amit eleinte visszafogottan adagolnak az alkotók.

Science fiction fanoknak kötelező, bár mindenki másnak is csak ajánlani tudom ezt az elképesztően magával ragadó sorozatot. Igazából engem már a zseniális főcímmel megvettek, ami nemcsak hogy végtelenül hangulatos, de kétségtelenül az egyik legjobb főcímdal, amit sorozathoz valaha írtak. Úgy válik felejthetetlenné, hogy közben képes tisztelegni a nagy előd előtt. Na de ne gondoljon senki egy teljes X-Akták nyúlásra, erről szó sincs. Valójában távoli rokonságban áll a két sorozat egymástól. A Fringe igyekszik minden esetet tudományos síkra terelni. A ufonautákkal való kapcsolat és a misztikum szinte teljes egészében hiányzik belőle (ez utóbbira amúgy is ott a szintén remek Supernatural).

Tehát egy vérbeli sci-fi sorozatról beszélhetünk, ahol rengeteg olyan régi és új elméletek (időutazás, párhuzamos univerzumok, stb.) kerülnek terítékre, amik ismerősek lehetnek más hasonszőrű alkotásokból is.

A titokzatos események mellett nagyon nagy hangsúlyt kapnak a karakterek, ami nagyon nagy erőssége a sorozatnak. A főszereplőink szerethetőek, könnyen tudunk azonosulni velük. Közel sem egydimenziósak, attól függetlenül, hogy sokszor klisékből épülnek fel. Miután kibontakoznak, és teret ad nekik a sorozat, hamar a néző szívéhez nőnek. Kiemelendő dr. Bishop karaktere és az őt alakító John Noble, aki olyan hitelesen képes megformálni a sajátos és szétszórt lángelmét, hogy gyakorlatilag ő maga képes lenne elvinni a hátán az egész sorozatot. A fiát megformáló Joshua Jackson és a gyengébbik nemet képviselő Nina Torv szintén jó választásnak bizonyultak. A karakteres arcú színésznő ügyesen lavíroz az egyszer törékeny és megtört, máskor pedig magabiztos és határozott FBI ügynök szerepében.

Mellettük még rengeteg nagynevű cameo-t is köszönthetünk (Leonard Nimoy, Diane Krueger, Christopher Lloyd, Peter Weller, stb.), akik csak még magasabbra dobják azt a bizonyos lécet, ami már így is az egekben jár.

A Fringe másik nagyon nagy pozitívuma a humor. Az apa és fia kapcsolat rengeteg komikummal szolgál, sokszor megfelelően oldva a feszült világvége hangulatot, ami elengedhetetlen is, lévén egy ízig-vérig J. J. Abrams produkcióról van szó. A rengeteg utalás a klasszikus sci-fi produkciókra és a fordulatos cselekményvezetés pedig teljes mértékben odaszögezi a nézőt a képernyő elé.

Az első évadban, azontúl hogy megismerkedünk a figurákkal és azoknak múltjával, rengeteg érdekes és elgondolkodtató esetet tárnak elénk. Mégis az évad közepe felé leül picit a sorozat, ám a záróepizód hál’isten visszazökkenti minket a Fringe világába. 

A második évadtól azonban már abbahagyhatatlan lesz. Itt már sokkal inkább előtérbe kerülnek a hőseinket övező titokzatos múlt, valamint a párhuzamos univerzumok világa. Az évadokba nem szeretnék nagyon belemenni, mert túlságosan erős cliffhangerekkel és fordulatokkal tömnek tele minden részt. Mindenesetre a harmadik sem okoz csalódást, bár itt elkanyarodik a sorozat egy olyan irányba, ami nekem annyira nem jött be (szerelmi háromszög), de sikeresen kimászik belőle, hogy aztán ismét egy hibátlan évadzárót vághasson az arcunkba. 

A széria negyedik fejezete azonban már hagy némi kívánni valót maga után. A harmadik évad végi meglepetés gyakorlatilag teljesen el van felejtve, ahogy a megfigyelőkre sem szán elég időt a sorozat. Nekem személy szerint annyira letörte a kedvemet, hogy a vizsgaidőszak alatt félbe is hagytam és csak a napokban fejeztem be a maradék másfél évadot. Bizony a vége felé már körvonalazódik (ám engem mégis meglepetésként ért), ami aztán az utolsó szériában a fő cselekményszálat viszi tovább. Nem fogok spoilerezni, de remekül megmentették a sorozatot, számomra az utolsó 13 három rész minden tekintetben pazar volt. Jó volt az érzelmi töltete, tetszett az apokaliptikus világ hangulata és a karakterek jellemfejlődése is kellően érezhető volt. A hátborzongató ellenségről nem is beszélve. Őszintén szólva kibírtam volna még néhány részt, vagy legalább a záró néhány percet kibővítve. De így is kielégítőnek éreztem a sorozat fináléját.

Nyilván én sem nézem az összes, jelenleg futó sorozatot, de azok közül, amikkel eddig találkoztam a Fringe az egyik legötletesebb és legizgalmasabb. És bár a negyedik évadnál kicsit elveszettnek érződik, higgyétek el érdemes folytatni, mert minden kérdés ami megválaszolatlannak tűnik, értelmet nyer az ötödik és egyben utolsó évadban, ahol nemcsak az azt megelőző, de még a kezdeti időszakra is rengeteg utalást fogunk találni (érdemes a korai, jelentéktelennek tűnő részeknél is odafigyelni). Így az apróbb hibái ellenére is erős 9 nálam A Rejtély. Azért kár, hogy vége...

9/10

Daily News #27 - Tate Modern: Lichtenstein Retrospective & Ellen Gallagher AxME

Tavaly már volt szerencsém ellátogatni a modern művészet nemzeti galériájába, mely nem is olyan régen nyílt meg egy használaton kívüli erőműben, aminek gyárkéménye azóta London egyik jelképévé vált. A jelenleg rekordlátogatottsággal büszkélkedhető Tate Modern-ben mindenki megtalálhatja a maga stílusát, hiszen Dalí-tól kezdve, Picasso-n át, Warhol-ig az 1900-as évektől tényleg minden jelentős művész helyett kapott. Engem egy nagyon kedves barátom vett rá, hogy látogassunk el ide, mert nagy rajongója a képzőművészetnek. Mivel totál inkompetens voltam (vagyok) a témában, így kissé félve, de belementem a dologba. Nem is bántam meg, hiszen amellett, hogy rengeteg érdekes művel ismertetett meg, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a modern művészetek iránt. Arról nem is beszélve, hogy meglepően élveztem a kiállítás különböző állomásait; még ha nem is nagyon tudtam hova tenni bizonyos alkotásokat (pl. Vanessa Bell "mesterműve"), akkor is sikerült mosolyra húzniuk a számat.

Ekkor ismerkedtem meg Roy Lichtenstein stílusával, akinek direkt színhasználata, erős kontúrjai és képregényszerű képei rögtön magával ragadtak. Valahogy kiemelkedtek a munkái a tömegből, úgy éreztem tele vannak élettel. Így amikor a már említett csodaszép hölgy felhívta a figyelmemet, hogy Londonban éppen kiállítás lesz munkásságából, egyértelmű volt, hogy ott a helyem.

Az amerikai festő mellett két művész munkáit lehetett még megcsodálni; az első Saloua Raouda Choucair absztrakt kiállítása volt, a másik pedig Ellen Gallagher sötét és elborult utazása. Előbbiről nem igazán tudok mit nyilatkozni, mert egy gyors összefoglaló áttekintését követően a második mellett tettem le a voksom, bár nem volt könnyű a választás, mert őszintén szólva mindkettő különösen érdekesnek és rettentő egyedinek nézett ki. 

Lichtenstein: A Retrospective

Miután megvettem az egyébként pofátlanul olcsó belépőket, neki is lódultam Lichtenstein pop art birodalmának. A kiállítást nem éreztem sem túl rövidnek, sem túl elnyújtottnak. Közel egy óra pont elég volt, hogy végigjárjam az egészet. a több, mint 100 festmény, szobor és rajz 13 szobára, illetve korszakra volt bontva:

Az első terem a Brushstrokes nevet viselte, amiben az '50-es évek Amerikáját uraló absztrakt expresszionizmus paródiája vezette fel a festő korai korszakát, vagyis a második termet. Itt már rögtön szemet szúrt első műve, a 1961-es Look Mickey a megannyi kezdeti képe között. Majd a Black and White névre hallgató harmadik szobában meglepően érdekes dolgok tárultak elém, ahol az olyan darabokon, mint a Portable Radio, vagy a Desk Calendar, illetve annak eseményein órákig eltudtam volna mélázni. 

Aztán a negyedik teremben (War and Romance) már végre "személyesen" is találkozhattam a leghíresebb munkáival, mint például a a Whaam! vagy a M-Maybe. Hihetetlen hogy ennyire "kevés" elemből is mennyi érzelmet képes átadni. A legtöbb kép egy erős érzelmi pillanatot ragad meg, amikbe ahogy egyre inkább belemélyedsz, érzed át igazán és kapcsolsz hozzá egy egész kerettörténetet. A női vonalak vászonra vitelében pedig mindig is egyedülálló volt az amerikai festő. Kétségtelenül e két témakör tette híressé Lichtenstein-t, és vált a pop art egyik legmeghatározóbb alakjává. Ma már persze megmosolyogtató, hogy valaha ezek a képek provokatívnak és polgárpukkasztónak hatottak.

Ezt követően egy addig ismeretlen gyöngyszemmel futhattam össze a tájképek között, ez pedig a Seascape volt. Az optikai hatásokkal kísérletező festmény olyan érzetet keltett, mintha valóban az állandóan hullámzó vizet bámulnád. Ha három kedvencet ki kéne emelnem, ez biztosan közte lenne.

Az Art About Art terem remekül figurázta ki Picasso-t, Cézanne-t, vagy éppen Matisse-t, ami egyfajta tiszteletnyilvánítás volt Lichtenstein részéről. Mivel sajnos erősen alultáplált vagyok e téren, számomra nagyon sok utalás nem esett le, aki otthon van a témában nyilvánvalóan jobban élezte volna. Ezután bepillantást nyertem a környezetbe, ahol ezek a remekművek életre keltek, és megismerhettem a kevésbé ismert kísérletezősebb arculatát is a tükrökkel való szobrain, képein, valamint a kínai tájképek "popartosított" verzióin keresztül. 

A kiállítás vége felé járva a legkiemelkedőbb számomra a 11. terem (Late Nudes) volt, mely a minden művész számára oly sokat jelentő meztelen női testet állította a középpontba. A '90-es évek közepén Lichtenstein egy új és provokatívabb megközelítésből mutatta be a női vonalakat, aminek eredményeképp megszületett az egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Sunlight-Moonlight kettőse, mely a nő két tökéletesen letisztult arcát tárja fel a művész sajátos stílusában. Elképesztő, hogy ugyanaz az arc mennyire más üzenetet tud hordozni...

Ellen Gallegher: AxME 

Majd Lichtenstein képeit követően a már fent említett amerikai művésznő kiállítására tévedtem, ahol az előzőhöz hasonlóan nagyjából egy órát töltethettem el. A Retrospective hatására fel voltam dobódva, így tele energiával ugorhattam neki Ellen Gallagher számomra addig még teljesen ismeretlen munkásságának.

Hát nem tartott sokáig a jókedvem, mert a 11 teremből álló tárlat elképesztően lehangoló és elborult volt. A művésznő érdekesen dolgozik egyébként. Alapvetően fotókat (általában régebbi, fekete-fehér darabokat) vesz alapul, melyekre aztán fest, ragaszt, kivág belőlük, illetve hozzájuk ad. Tudom, furcsán hangzik... hát furcsa is. :D

Mégis volt egyfajta sötét varázsa az egésznek. Plusz az érdekes képek mellett egy nagyon beteg rövidfilmmel is készült a művésznő, ami végleg megölt aznapra. Most nem mennék bele ebbe is részletesen, épp elég volt egyszer átélni. Ám mindettől függetlenül Ellen Gallagher kiállítása is tetszett, bár nem hagyott olyan maradandó élményt bennem, mint az azt megelőző Retrospective. Összességében viszont minden penny-t megért ez a közel két órás túra. Őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Meg is fogadtam, hogy ezek után többet járok majd a Tate-be, mert tuti egy csomó hasonlóan remek tárlat vár még ott rám, amit nem szabad kihagynom!

Ja, és köszi Maya hogy szóltál! :D

A Single Shard - Min Mester Inasa (2001)

Egykori egyetemi oktatóm, Gombos Péter gyermek-irodalommal kapcsolatos nézeteivel nagyban szimpatizálok. Úgy gondolom, valóban fontos lenne némi vérfrissítés a hazai iskolai olvasmányok terén. Rengeteg olyan művet ismertem meg általa, melyek nem csak a mai diákok olvasóvá nevelését indítanák el, de felnőtt fejjel (mondjuk az kétséges, hogy én ebbe a kategóriába tartoznék...) is lebilincselőek.

Az egyik ilyen általa ajánlott remekmű volt a Min Mester Inasa, amit nemtől és kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudok; Egy kamasz életútját követhetjük nyomon a középkori Koreában, aki nevelőapjával éli nyomorúságos életét. A fiatal fiú, Kóró, otthonából - a híd alól - újra és újra odalopózik a falu legtekintélyesebb porcelánművesének ablakához, és ámulva bámulja a férfi munkálkodását. A fiúnak rengeteg kalandot és megpróbáltatást kell átélnie, mire vágya beteljesülhet, és Min Mester tanítványává szegődhet...

A didaktikus mű minden szempontból tökéletesen megfelel, hogy a regényekhez csábítsa az addig könyveket nem igen forgató, tapasztalatlan olvasókat is. Rövid, könnyen befogadható (mind tartalmilag, mind a nyelvezetét tekintve) és még a betűk is nagyok. És akármilyen nevetségesnek is hathatnak ezek a szempontok, bizony mérvadóak, különösen ha egy alig olvasott fiatalról beszélünk. Tehát kijelenthetjük, hogy olvasóvá nevelés szempontjából (is!) kitűnő választás a Linda Sue Park remekműve, mely anélkül tanítja meg az olvasót az alapvető emberi értékekre, hogy szájbarágóssá válna. 

De ahogy azt már fentebb említettem, a mű nem csak a tizenévesek korosztályának nyújthat remek kikapcsolódást. Én huszonéves fejjel ugrottam neki először, és így is teljesen magával ragadott. A karakterek emberiek és szerethetőek. A cselekmény rengeteg izgalmat rejt, attól függetlenül, hogy ifjúsági regényként azért sejtjük, hogy mire számítsunk, valamint több helyütt is elgondolkodtat. A rengeteg morális tanulság mellett pedig az akkori kultúráról és szociális viszonyokról is rengeteg mindent megtudhatunk. 
Arról sajnos nem tudok, hogy lenne e-book kiadványa, ha jól tudom sima, nyomtatott példányban sem könnyű beszerezni a hánytatott sorsú Kóró történetét (legalábbis kis hazánkban). Mindenesetre, aki olvasni való után nézne, a Min Mester Inasát semmiképp se hagyja ki, mert ritkán akadhatunk össze ennyire csodálatos és példamutató történettel arról, hogy ha valamit nagyon szeretnénk, és kitartóak vagyunk, bizony el fogjuk érni. Nem véletlenül lett az amerikai gyermekkönyvtárosok szövetségének elsődíjas ifjúsági regénye...

9/10

10 Szerelmi Történet, amit látni kell!

Egy jóbarátom a minap megkért, hogy mondjak neki néhány romantikus filmet, de lehetőleg újabbakat. Így összeválogattam a kedvenceimet az új évezredből, melyet most veletek is megosztok. Tudom, nehéz love story-k terén újat mutatni, hiszen az egyik legnézettebb műfaj, de ki tudja, lehet hogy valaki éppen itt talál rá élete filmjére... :D

1. (500) Days Of Summer (2009)

Ahogy azt a film elején a narrátortól megtudjuk; ez nem egy romantikus történet. Legalábbis nem a megszokott értelemben véve az; Tom Hansen (Joseph Gordon-Levitt) üdvözlőkártya író fiú sorsát követhetjük nyomon, ahogy rátalál Summer-re (Zooey Deschanel), a különc lányra. A film kettejük kapcsolatának 500 napját mutatja be.

Tudom a sztori sablonosnak és lerágottnak tűnhet első olvasatra, de korántsem az. A (500) Days Of Summer egy olyan film, amire huzamosabb idő elteltével is szívesen gondol az ember vissza, idézi fel bizonyos mondatait, jeleneteit. Ritkán látunk példát a zene és látvány ennyire zseniális ötvözetére. Az elsőfilmes Marc Webb, aki ezelőtt kliprendezőként tevékenykedett, remekül kamatoztatja szakmai múltját. A műben felcsendülő dallamok jól illeszkednek az adott jelenetekhez, tökéletesen vannak időzítve és a hangulatot is csak fokozzák. Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel párosa pedig feledhetetlen.

10/10

2. Kimssi Pyoryugi - Számkivetett a Holdon (2009)

A jó alapsztori, a pazar fényképezés, valamint a remek színészek mellett egy tökéletes filmzenével megkomponált mű a Kimssi Pyoryugi, mely a maga erős szimbolikájával a tökéletesség határát súrolja. Alig mertem pislogni alatta, mert féltem, hogy lemaradok valamiről. Nagyon ritkán találkozok olyan alkotásokkal, amit fülig érő mosollyal nézek végig, de a Castaway on the Moon pont ilyen!

Kim (Jeong Jae-yeong) élete romokban hever; nem elég, hogy barátnője elhagyta, még teljesen el is adósodott. Kiutat nem látva a helyzetből a Han-folyóba veti magát, ám balszerencséjére még az öngyilkosság sem jön össze neki. Reggel a folyó közepén lévő lakatlan szigeten ébred, és mivel úszni nem tud, ott is ragad. Miközben hősünk szép lassan hozzászokik újdonsült, nomád életéhez, egy magányos lány figyel fel a furcsa férfira...

10/10

3. Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain - Amélie csodálatos élete (2001)

Valamiért az Amélie csodálatos élete kimaradt nekem, és mindössze néhány éve néztem csak meg, amit persze egyáltalán nem bántam meg; Amélie (Audrey Tautou) egy Párizsi étteremben felszolgáló. Magányos napjai egyhangúan és szürkén telnek. Ám egy nap váratlan fordulat történik: lakásának egy rejtett zugában egy kis dobozra lel, mely az előző lakó gyermekkori emléktárgyait rejti. Elhatározza, hogy visszajuttatja a dobozt egykori tulajdonosának. Ettől kezdve az élete gyökeresen megváltozik, rájön hogy képes környezetét boldogabbá tenni...

Audrey Tautou játéka hihetetlen élettel tölti meg Amélie karakterét, ami aztán a nézőre is kihat; akárhányszor nézem meg (azóta már jópárszor kedvet kaptam hozzá), mindig jobb kedvem lesz tőle, egyfajta terápiaként hat rám. Az Amélie csodálatos élete pontosan az a film, amiben minden klappol; a zene, a karakterek, a sztori, a hangulat... minden!

10/10

4. Yeopgijeogin Geunyeo (2001)

A Yeopgijeogin Geunyeo (a magyar címben nem vagyok biztos, mert több verzióval is találkoztam már...) kétségtelenül az egyik legjobb romantikus film, amit valaha láttam! Persze annak, aki mindössze néhány keleti mozit látott csak, lehet kissé furcsának fog hatni a film humora és felépítése, viszont mindenképpen érdemes neki ülni, mert a koreai pár története nem olyan, amit egy hamar elfelejt a néző.

A főiskolás Kyun-Woo-t (Cha Tae-hyun) egy nap összehozza a sors egy részeg lánnyal a metrón, mely esemény végül teljesen felborítja addigi életét.

10/10

5. Love Actually - Igazából szerelem (2003)

A film lényegében néhány történetet emel ki a tömegből, melyekben egy dolog közös, a szerelem. Bár nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom Richard Curtis remekművét, ám akinek esetleg kimaradt, sürgősen pótolja, mert a műfaj egyik alapköve.

A több szálon futó filmekben általában mindig akad egy-egy gyengébb darab, ami lehúzza az összképet, ám a Love Actually talán az egyetlen számomra, ahol minden egyes epizód a helyén van, és válik az egésznek szerves részévé. Mindemellett az arányok is tökéletesen el vannak találva; épp annyira humoros, amennyire szomorkás, úgy hogy közben a ló túloldalára sem esik át, és válik olcsó giccsparádévá (gondoljunk csak Mark és Juliet keserédes történetére). Ez a mozi bizony bármikor jól tud esni!

10/10

6. Eternal Sunshine Of The Spotless Mind - Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Mindenidők egyik legjobb szerelemről szóló filmje az Egy makulátlan elme örök ragyogása, ami Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) történetét tárja elénk; Miután a férfi tudomást szerez arról, hogy a szakítást követően Clementine kitöröltette minden emlékét kettejükről, dühében ő is hasonlóan cselekszik. Ám a folyamat közepén Joel ráébred, hogy ezek az emlékek képezik életének egyik legfontosabb időszakát, és mennyire sokat jelentenek neki...

A hihetetlenül kreatív vizuális megoldások (mely a rendező, Michael Gondry védjegyének is tekinthető) és a pazarul összekevert idő és cselekmény még színesebbé varázsolják a már eleve ötletes és fogós alapsztorit, melyet Kate Winslet koronáz meg karrierje egyik legjobb alakításával.

10/10

7. Before Sunset - Mielőtt lemegy a Nap (2004)

Mivel a 2000-es évektől gyűjtöttem össze a kedvenceimet, így a zseniális, 1995-ös első rész, a Mielőtt felkel a Nap nem fért be a sorba, ám a hasonlóan jól sikerült folytatásnak minden kétséget kizárólag itt a helye. Viszont ha valaki kedvet kap hozzá, mindenképpen nézze meg előbb az előzményt is, mert csak úgy nyújt teljes élményt a Mielőtt lemegy a Nap. 

Alapvetően ritka amikor egy folytatás felér az elődjéhez (különösen ebben a műfajban), de Richard Linklater remekül folytatta az amúgy kerek egésznek tekinthető első részt. 

Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) első találkozása óta kilenc év telt el, ám a sors újra összehozza őket Párizsban, ahol ismét együtt tölthetnek néhány órát. 

Richard Linklater mesterműve pedig idén trilógiává bővül, hiszen érkezik a harmadik rész, a Before Midnight.

10/10

8. Like Crazy - Őrülten hiányzol (2011)

Kevés film mutatja be ennyire hitelesen és megindítóan a "se veled-se nélküled" típusú párkapcsolatokat. Lehet, hogy kissé felértékeltem a filmet, mert nagyon beleláttam magam, de engem eléggé földhöz vágott. 

Felicity Jones-ról pedig nem értem eddig hogyan nem hallottam, amikor már pusztán az ő személye is képes lenne elvinni a hátán az egész filmet, annyira emlékezetes alakítást nyújt Anna szerepében. Anton Yelchin sem rossz, bár ő inkább csak a kötelező minimumot hozza. A hangulat és a rendezés viszont páratlan. Nálam ez bizony egy örök kedvenc.

Egy angol lány (Felicity Jones) Los Angeles-be megy tanulni, és beleszeret egy amerikai fiúba (Anton Yelchin). Minden szépen és jól alakul, mígnem a lánynak lejár a vízuma, és kitoloncolják az országból...

10/10

9. Flipped - Változó szerelem (2006)

Ahogy azt már korábban is írtam a filmről: "A film nagyon jól építkezik a romantika, a humor és a dráma elemeiből, mindenbe csak bele-bele kóstolva, mely aztán egy olyan elegyet alkot, aminek köszönhetően a Változó Szerelem odatapaszt maga elé. Pedig közel sem tökéletes, ám mégis annyira bájos, hogy azonnal elfelejtjük minden hibáját. 
A zene, és a gyönyörű képek, mind-mind kifogástalanok, ahogy az alakítások is nagyon erősek, különösen Madeline Carroll brillírozik szerepében (igaz, az ő karaktere is messze a legizgalmasabb)."

Amikor a mindössze másodikos Juli Baker (Madeline Carroll) először megismerkedik Bryce Loskival (Callan McAuliffe), rögtön beleszeret a fiúba. Bryce azonban nem viszonozza a lány érzelmeit, sőt, mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa magától a lányt. Persze a talpraesett Julit ez az apróság nem tudja eltántorítani céljától…

9/10

10. The Notebook - Szerelmünk lapjai (2004)

A film, ami Ryan Gosling-ot férfiszexszimbólummá és A-listás sztárrá emelte kicsit kilóg a listámból, hiszen a fentiektől némileg eltérően, ezúttal egy klasszikus értelemben vett szerelmi történetről beszélünk. És bár itt-ott talán giccsesnek hat, van benne valami plusz, ami miatt túljutok ezen, és minden zavaró tényezőn, mert a Szerelmünk Lapjai bizony egy különösen élvezetes filmélményt nyújt.

Allie (Rachel McAdams) és Noah (Ryan Gosling) tizenévesek voltak, amikor először találkoztak. A kettejük közt kialakult szenvedélyes kapcsolat viszont hamar megszakadt, mivel a lány befolyásos szülei ellenezték a dolgot. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, Allie-nek választania kell a társadalmi rangja és a férfi között...

9/10

Scarface - A Sebhelyesarcú (1983)

Szívesen lettem volna a nyolcvanas években Al Pacino, hisz volt producer, aki több projectet is kizárólag az ő számára készített elő. Akárcsak Marty Bregman, akit igen foglalkoztatott egy gengsztermozi a főhős felemelkedéséről és annak bukásáról. Épp nem akadt semmi ötlete, így egy nagy kedvence, a Howard Hawks alkotta 1932-es Sebhelyesarcú újragondolása mellett döntött. Miután megmutatta a tervet Pacinónak, a színész rögtön részt akart venni a munkálatokban. A forgatókönyv írásához egy régi cimborája, Oliver Stone csatlakozott. Sidney Lumet-et pedig a rendezői posztra szánták, de ő visszadobta a lehetőséget, mivel túl erőszakosnak találta. Brian De Palma viszont hamar rábólintott, ragaszkodva hozzá, hogy a láncfűrészes jelenet a film elején legyen, így a nézők már felkészülhetnek az azt követő erőszak-orgiára.

Tony Montana (Al Pacino), a börtönviselt kubai frissen érkezik az Egyesült Államokba, barátjával Mannyvel. Elégedetlenek az ottani körülményekkel, és a mosogató fiú szerepével, így beszállnak a drog-bizniszbe. Tony rámenősségének köszönhetően, hamarosan a helyi drogbáró, Frank legfontosabb embereként találja magát. Majd szép lassacskán megkezdi átvenni az üzletet, és a főnök barátnőjét. Mikor Frank besokall, megpróbálja Tonyt eltávolítani, de ekkor már nem is olyan könnyű ejteni az újfiút a szakmából...

Mivel a film egy gengszter felemelkedését és bukását mutatja be, leginkább a harmincas években felállított gengszterfilmes szabályokhoz ragaszkodik, mégis merőben eltér ’32-es elődjétől, önálló filmként is megállja a helyét. A mozi híres jelenetei és szövegei olyan alkotásokban köszönnek vissza, mint a New Jack City, vagy akár az Amerikai Gengszter.

A gyártási költséget és az akkori viszonyokat tekintve, kasszasikernek tudható be a Sebhelyesarcú a maga 45 milkós bevételével. Meglepő, de ahhoz képest, hogy mekkora kultusz övezi ezt a remekművet, bemutatásakor kétes, fanyalgó kritikák fogatták. Márpedig kétségtelenül az egyik legnagyobb gengszter-movie, ami valaha született.

10/10