A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Koncertek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Koncertek. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 27., kedd

Reading Festival 2013

Természetesen idén sem hiányozhattam Reading-ből tekintve a megint rettentő erősre sikeredett line-up-ot. Úgy gondoltam ezúttal egy nap is elég lesz nekem, és mivel az pénteki program fogott meg leginkább, nem is volt kérdés melyikre megyek. 
A vasútállomáson persze pont akkor volt bombariadó, amikor beléptem, így kicsit késve érkeztem meg a fesztivál helyszínére. A villámgyors lesátrazás után egyből a nagyszínpadhoz vettem az irányt, ahol az első zenekar - mintha csak rám várt volna - pont akkor kezdett neki, amikor megérkeztem.

A fesztivált ezúttal a While She Sleeps nyitotta, akikre kiváncsi voltam attól függetlenül, hogy nem mélyedtem el a munkásságában. Különösen az Our Courage, Our Cancer című szerzeményük miatt, ami a tavalyi kedvenceim közt is helyet kapott. Ugyan nem igazán vártam semmit, azért azt nem hittem, hogy ennyire gyengén nyomják majd. Még szerencse, hogy az őket követő Skindred-ben nem kellett csalódnom. Persze lehetett volna hosszabb is a show, de ami belefért ebbe a röpke háromnegyed órába, az mind tökéletesen a helyén volt. Ez volt eddig a harmadik koncertjük, amin voltam, és nagyon úgy fest, hogy a Benji Webbe vezette zenekar, azok közé tartozik, akikben sosem kell csalódni. 

A New Found Glory-ba csak belenéztem ugyan, de borzasztó volt, így inkább elmentem falni egyet. Akkor tűnt fel az egyik legnagyobb változás a korábbi Reading-ekhez képest; az árak. Végre nem könnyezve kellett leolvasnom az árcédulákat. A Grindstore például egy meglepően olcsó standdal vonult ki, de megemlíthetném akár a 3 fontos Domino's pizzákat is (igen, az egész pizza került ennyibe!).

Na de vissza a nagyszínpadhoz. Innentől már befészkeltem magam a nap végéig, hiszen sorban jó előadók érkeztek. A Bring Me The Horizon volt az egyik nyomós ok, amiért egyáltalán megvettem a jegyet. A nemrég kijött Sempiternal albumuk olyannyira jól sikerült, hogy muszáj volt hallanom a dalokat élőben is, és bár kicsit féltem tőle (lássuk be a tiszta ének nem éppen erőssége Oli Sykes-nak), remek bulit csináltak, ahol még a régebbi szerzemények is kiválóan szólaltak meg. A Chelsea Smile például most lett nagy kedvencem. Igaz, azt és a Blessed With a Curse-öt leszámítva az egész koncert az új korong dalaira épült. 
Az őket követő Frank Turner sem volt rossz ugyan, de valahogy ugyanúgy voltam velük, mint az albumaikat hallgatva; hiányérzetem maradt. Az a bizonyos plusz nincs meg benne, legalábbis én mindig nagyon hiányoltam. Mindenesetre nem volt rossz az ő koncertjük sem.

Végül elérkeztünk az este három fő nevéhez. A Deftones talán még jobb volt, mint két éve. Rettentően élvezték amit csinálnak, és ez átragadt a közönségre is (vagy fordítva...). Így vagy úgy, de a gyengébb setlist sem engedte, hogy ne őrüljön meg mindenki, akihez kicsit is közel állnak a dalaik. 

Őket követte a System Of A Down, akiket már nagyon régóta megszerettem volna nézni élőben. Plusz ők voltak aznap az egyetlenek, akiknek a koncertjéhez még nem volt eddig szerencsém. Mondanom sem kell, hatalmas vigyorral a képemen tomboltam végig az egykori kedvenceimnek a dalait. A számokat mintha csak én válogattam volna össze, minden számomra jelentősebb dal felcsendült. Az összes klipes nóta mellett gyakorlatilag az egész Toxicity-t előadták. Egyetlen negatívumként Daron Malakian-t tudnám megemlíteni, aki úgy tolta végig a koncertet, mint aki karót nyelt. Persze meg is említette, hogy nem ez a legjobb napja, de akkor is megerőltethette volna kicsit magát (különösen a Lonely Day szólójánál...). A többiek azért megmentették a bulit, és egy veszettül jó koncertet csinált a SOAD.

A napot végül a Green Day zárta, akiken pusztán azért maradtam, mert gondoltam, ha már ott vagyok úgyis, akkor megnézem. Meg is lepett a kaliforniai punk trió, mert elképesztően jó hangulatot csináltak. A közönség által előadott Boulevard Of Broken Dreams pedig a nap egyik fénypontja lett. Persze kicsit ironikusan hatott több ezer ember szájából hallani egy dalt ami a magányról szól...
Őket követően még belenéztem a Skrillex buliba, de nagyon nem tetszett. Pedig néhány éve VOLT-on egész jó volt, most viszont már öt perc után menekültem.

Összességében ezúttal sem kellett csalódnom a No. 1 fesztiválomban. Plusz idén az idő is remek volt, hétágra sütött a nap, szóval nem lehet okom panaszra, minden penny-t megért a belépő. Jövőre ugyanitt. :D

A nap legjobbja: Skindred, Bring Me The Horizon, Deftones, System Of A Down, Green Day
A nap legnagyobb csalódása: While She Sleeps, Skrillex
Ami kár, hogy kimaradt: Chvrches, Sub Focus, Bastille, Kate Nash

2013. április 13., szombat

Deaf Havana @ Union Chapel, London

Amikor néhány éve a Skindred előtt játszott a Deaf Havana egy rövid turné erejéig és Budapest is az állomások egyike volt (Skindred koncertet pedig csak akkor hagyok ki, ha tényleg nagyon muszáj), akkor volt szerencsém megismerni a zenekart. Mindössze egy-két számukat ismertem előtte, de sosem fogtak meg annyira, hogy jobban beleássam magam a munkásságukba. Miután a koncerten valami egészen elsöprően szólaltak meg a dalaik, nem sokra  rá, rá is kattantam legutóbbi albumukra, a Fools and Worthless Liars-re. A korongot különösen megszerettem, így amikor szemet szúrt egy Deaf Havana akusztikus koncert plakátja az utcán, tudtam hogy ott a helyem. 
Egyrészt szerettem volna élőben hallani a dalaikat úgy is, hogy már ismerem is őket, másrészről pedig még sosem voltam igazi unplugged bulin, így második londoni koncertemen végre ezt is kihúzhattam a bakancslistámról. 

A gig egy templomban kapott helyet, ami kellően harmonikus atmoszférát teremtett a zenekar dalainak letisztult átdolgozásaihoz. Kicsit késve érkeztem meg, így alig volt időm megcsodálni a helyet, az előzenekar már bele is csapott a lecsóba. A Big Sixes indította a műsort és bár nem mondanám túl változatosnak a dalaikat, remek hangulatot teremtettek, végig lekötve az ember figyelmét. Utánuk volt némi szünet, szóval körbe pásztázhattam a terepet, és kereshettem magamnak némi kortyolni valót. 

A legszembetűnőbb felfedezésem az alkohol hiánya volt, ugyanis semmilyen szeszes italt nem szabadott fogyasztani a templom területén. 
Egyébként maga a színpad is nagyon otthonosan volt berendezve, szobalámpákkal, virágokkal és gyertyákkal körberakva. Mondhatni az egész este nagyon családias hangulatban telt. 

A koncert javarészt a legutóbbi Fools and Worthless Liars album dalaira épült, aminek én külön örültem, hiszen messze ez a legjobb anyaguk. De biztos vagyok benne, hogy az sem csalódott, aki a régebbi dolgaikat szereti inkább, hiszen a két felvonásból álló több, mint két órás show-ba simán belefért a zenekar összes slágere. 
A Past Six Years tökéletes választás volt nyitánynak, melyet olyan remekek követtek, mint a Leeches, Little White Lies, I Will Try, vagy éppen a Fifty Four. A dalok többsége nagyon ötletesen szólalt meg akusztikusan, rengeteg hangszert szerepeltetve bennük; volt itt kérem zongora, mandolin, bendzsó, citera, bongók, csörgők, csak hogy néhányat említsek. Plusz még egy Counting Crows feldolgozás is helyet kapott a setlist-ben, ami talán még jobban is szólalt meg, mint az eredeti. A Hunstanton Pier-féle zárás pedig egy tökéletes sing-along-al zárult feltéve az i-re a pontot. 
A kimeríthetetlen hangszerarzenál mellett az este másik érdekessége az ingyen italok voltak. Mivel fűtés nem nagyon volt a templomban, így néhány csinos hölgy mászkált körbe teával, kávéval, illetve forrócsokival kínálva meg a közönséget. A családias hangulatot csak még tovább fokozta, hogy a meleg italokat hatalmas "nagymami bögrékben" szolgálták fel, mellette házi készítésű (vagy legalábbis annak látszó) süteményekkel. Ez utóbbiakért már fizetni is kellett sajnos. 
De hogy valami negatívumot is említsek (a hideg mellett), a hangosítást én nem éreztem az igazinak. A basszus kicsit mintha minden felett szólt volna, holott ezt pont egy unplugged koncerten nem várná az ember. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, ettől függetlenül is egy kiváló koncertet hozott össze a Deaf Havana. Eddig mindkét koncert, amin itt Londonban voltam elképesztően jó volt és remélem nem törik meg a széria a soron következő Bring Me The Horizon-nal sem.

2013. március 28., csütörtök

Finch @ Brixton O2 Academy, London

Végre sikerült egy remek koncertre eljutnom Londonban, hiszen a napokban járt erre a Finch, hogy megturnéztassa a nem is oly régen jubiláló What It Is To Burn című albumát. Az esemény a brixtoni O2 Academy-ben kapott helyet, ami nagy valószínűséggel színházként funkcionálhatott azelőtt. A rendkívül hangulatos helyet még tovább fokozta a színpad köré épített "szabadtéri feeling", ami csak még tágabbá varázsolta az amúgy sem kis clubot (közel 5000 férőhely), ami egyébként már érkezésemkor csordultig tele volt. Igaz, én késve robbantam be, mert - ahogy az nálam lenni szokott - elnéztem az időt, így az első, 16-17 évesekből összeverbuválódott Cytota ki is maradt. Viszont az őket követő rövid, de velős koncertet adó Mallory Knox eléggé meglepett. Most hallottam a nevüket egyébként először, de a kicsit Young Guns-ra hajazó zenekar mondhatni tökéletes felvezetője lett a Finch-nek.

Nem is kellett hát sokat várni, hamarosan felcsendült a What It Is To Burn nyitóslágere, a New Beginnings, és ahogy az albumon, úgy a koncert kezdőakkordjaként is tökéletesen szólt. És bár a második korongjuk közelebb áll hozzám, és sokkal kiforrottabbnak tartom, azért az első is sokat jelent nekem. Akkoriban kaptam rá pont a zenekar munkásságára, amikor Hollandiában dolgoztam néhány hónapot, és valahogy mindig eszembe jut az az időszak, rengeteg jó emléket kapcsolva a WIITB-höz. 
Na de visszatérve a koncerthez, remek show-t csináltak a srácok. Nate elképesztően jól énekelt, mondhatni jobban visszaadta a dalokat, mint az albumon, ez már az első néhány perc alatt átjött. Már a nyitótételt követő kissé pop-punk ízű Letter To You, vagy akár a hamisítatlan Finch hangzást ígérő Post Script elég volt arra, hogy elégedetten konstatáljam; a kissé húzós jegyár minden penny-t megért! 

A setlist amúgy nem sok meglepetést ígért, hiszen egy az egyben a What It Is To Burn dalait játszották el, az album szerinti sorrendben. Felejthetetlen élmény volt a slágeres Perfection Through Silence-t, a post hardcore közeli Grey Matter-t, vagy akár az album legkülönösebb és a többitől talán leginkább elütő dalát, a Project Mayhem-et élőben hallani. Egyedül a koncert zárása, illetve utolsó néhány nótája ült le kissé. Az albumba tökéletesen illeszkedő, és amúgy remek Ender itt inkább megszakította a kezdettől tartó lendületet, ami aztán meghalni látszott az azt követő négy meglepetés dal mellett. Persze örültem, hogy az eredeti setlist mellé kaptunk némi pluszt, de jobb lett volna, ha ezeket a későbbi anyagokról válogatják össze, mert a négy nóta közül kettő a Falling Into Place EP-ről (Waiting, New Kid) érkezett, ami az egyetlen Finch anyag, ami sosem volt a szívem csücske. A Nate által előadott akusztikus Once Upon My Nightstand pedig túl unalmas és semmitmondó volt. Még szerencse, hogy a negyedik meglepi dal a Worms Of The Earth volt, aminek viszont már nagyon tudtam örülni. Ahogy a címadó zárótétel is tökéletes befejezést kanyarított az estének. 
Ahogy 10 évvel ezelőtt a Finch képes volt új életet lehelni a pop-punk színtérbe (akárcsak később A Day To Remember, igaz ők egészen más oldalról közelítették meg a dolgot...), és valami egészen zseniálisat alkotni a What It Is To Burn-nel, úgy idén bebizonyították, hogy ezek a slágerek, még ma is remekül szólnak. Ezt pedig tökéletesen prezentálta az, hogy gyakorlatilag az összes dalnál túlüvöltötte a tömeg a zenekart. És bár jó lett volna hallani egy két dalt a Say Hello To Sunshine-ról, azért így is egy nagyon jó élménnyel gazdagított a Finch. És azért én még mindig reménykedek, hogy újra összeállnak, ám ezúttal nem csak egy turné erejéig...

2012. november 24., szombat

Reading Festival 2011

A 2010-es, első külföldi fesztiválozásomat megismétlendő, a következő évben is ellátogattam Readingbe, ahol ismét nagyon jó koncertek vártak rám. Igaz, ezúttal már ketten vettük be a várost, hiszen Rékát is sikerült elcsábítanom a három plusz egy napra.
A 0. nap ezúttal sem volt mondható túl fényesnek, mivel a tavalyi sártengerhez hasonlóan most is bokáig gázoltunk a latyakos redvában, és mire bejutottunk a fesztivál területére lesátrazni, képletesen szólva is szarrá áztunk

Aztán elérkezett az 1. nap, ami nagyon szexisre sikeredett! A fesztivált nyitó zenekar ezúttal az Architects volt, akik rendesen oda is tették magukat. Igaz, sajnos lemaradtunk a konci elejéről (mivel Rékával notorious késők vagyunk együtt), és csak a második felére értünk oda - éppen a Learn To Live végére :( - de amennyit láttunk az nagyon jó volt. Majd ezt követte a The Blackout, ami egyértelműen a nap egyik legjobbja volt! Elképesztően jók élőben, és a fesztivál egyik legjobb buliját hozták össze. Utána a Bring Me The Horizon szaggatta a húrokat. Megmondom őszintén, én nem nagyon csípem a zenéjüket, és csak azért mentem el, mert a duncét mindig nagy öröm idegesíteni, meg mert a Blessed With a Course-öt imádom tőlük. De nem volt rossz a koncert, sőt, kimondottan jó hangulatot csináltak. 
Aztán jött a Rise Against, ami a legnagyobb csalódás volt aznap. Üres és lendület nélküli volt az egész. De az utána következő Deftones kárpótolt mindenért, mivel egy majdnem tökéletes koncertet csináltak, amit egy Katy Perry feldolgozással koronáztak meg a végén. Majd a The Offspring nosztalgikus bulija után a 30STM zárta a napot és egy rossz szavam sem lehet (kivéve Jared Leto idióta ruháját persze), mert elképesztően jó volt. Réka pedig kb. 1 méterre állt a Jaredtől… gondolhatjátok, hogy azóta is ezt kell hallgatnom! :P 

A nap legjobbja: The Blackout, Deftones, 30 Seconds To Mars 
A nap legnagyobb csalódása: Rise Against 
Amit kár, hogy kihagytunk: My Chemical Romance, White Lies, Sub Focus

Majd a 2. napon valami csajos bandát hallottunk először de nem tetszett, úgyhogy át is mentünk egy másik színpadhoz, ahol a letlive. kezdett éppen. A koncert nem volt rossz, az énekes pedig nem normális, az tuti. Majd vissza a nagyszínpadhoz, ahol a Two Door Cinema Club a nap legjobbjaként babonázta meg a közönséget és minket. Utána még voltunk egy Boysetsfire és egy Madness koncerten, hogy aztán a Jimmy Eat World-ön ugrizhassuk ki magunkat, bár az közel sem volt olyan jó, mint vártam. Unalmasak voltak, de a The Middle-t és a Sweetness-t azért jó volt hallani. Ja, meg még elmentünk a The National koncertjére, ami szintén nem nyert meg, de a Conversation 16 attól még egy tök jó nóta. Este még felfedeztük a közeli Tesco-t, ami nekem valamiért kimaradt tavalyról...

A nap legjobbja: Two Door Cinema Club 
A nap legnagyobb csalódása: Jimmy Eat World 
Amit kár, hogy kihagytunk: The Strokes, Crystal Castles, Comeback Kid, Glassjaw 

Aztán eljött az utolsó nap, amit a We Are The Ocean nyitott és a Taking Back Sunday követett. Majd némi kajálást és lazulást követően az Enter Shikari csapott bele a lecsóba. Már eleve az ő koncertjüket vártam az egyik legjobban, mert pont a tavalyi Readingen szerettem meg őket, és kíváncsi voltam, hogy képesek e azt a zseniális koncertet megismételni. Hát nem hogy megismételték, de túl is szárnyalták! Az egész Reading talán legjobb koncertélményét a Shikari-s srácoknak köszönhetjük! Hibátlan volt. 
Utána még voltunk egy Friendly Fires és egy Panic! At The Disco bulin. Mindkettő jó volt. Viszont az őket követő Ed Sheeran kevésbé. Nagyon szeretem a számait, és jól előadta őket most is, viszont kb. csak 5-öt, ami azért nagyon kevés volt. Arról nem is beszélve, hogy a slágereit (The A-Team, You Need Me) közel 8-10 percesre elnyújtotta. 
A fesztivál utolsó zenekara pedig a Muse volt egy mega-giga, majdnem 2 és fél órás show-val, ami nagyrészt az Resistance albumra épült, ami nekem tökre nem tetszik, viszont élőben nagyon jól szólnak a dalaik. Nem volt pillanat, mikor leült volna a koncert. Sőt, Matthew Bellamy még egy Bored és egy My Own Summer részlettel is tisztelgett régi nagy kedvence, a Deftones előtt, amit különösen jó volt egy Muse koncerten hallani! 

A nap legjobbja: Enter Shikari, Muse 
A nap legnagyobb csalódása: Ed Sheeran 
Amit kár, hogy kihagytunk: Elbow, Interpol, Your Demise 

Összességében megint nagyon jól éreztem magam! És a hihetetlenül szar idő (ez a legnagyobb negatívuma a fesztiválnak és még mindig nem tudok túllépni rajta...) ellenére most sem kellett csalódnom! Nagyjából ennyi lett volna… Remélhetőleg jövőre írok egy bejegyzést a 2013-as Reading Festival-ról is! :)

2012. november 23., péntek

Reading Festival 2010

Hogy legyen "zenei rovat" is a blogomon, előástam két, régebbi fesztivál élménybeszámolóm. Íme az első, a 2010-es Reading Festival felejthetetlen három napja:
A 0. nap elég rosszul telt, minden tiszta sár volt, zuhogott az eső végig, én pedig a sátramban MSN-eztem, (igen, akkor még volt MSN...) mert semmi mást nem tudtam csinálni. Gondoltam persze, hogy szar idő lesz, na de hogy ekkora sár várjon, az tényleg meglepetésként ért. Megaztán én a hazai poros, száraz, 40 fokos fesztiválozáshoz vagyok szokva, nem ehhez! 
De legalább vettem csizmát (anélkül képtelenség túlélni a Readinget), és összebratyiztam az ausztrál és angol szomszédaimmal, akikkel a későbbiekben az időm nagy részét töltöttem. Meg nyilván felfedeztem a terepet, a színpadokat, meg a fini kajaárusokat. A kedvenc Hot-Dogosomnál reggeliztem mindig, akivel tökre lepacsiztunk. Sajnálom is, hogy idén kihagytam a fesztivált, dehát a "pénz beszél" ugyebár. Na de majd jövőre megint vendégül láthat reggelire négy napon keresztül...

De térjünk vissza a két évvel ezelőtti Reading-re. Tűző nap fogadta a fesztivál 1. napját, aminek én különösen örültem, hisz mint mondtam, nem éppen a "UK weather"-höz vagyok szokva. Amúgy, ha valami negatívat kéne felhoznom, abszolút az időjárás lenne... leírhatatlanul hideg volt éjszakánként, és reggelente. Két pulcsiban aludtam, de még úgy is fáztam! 
A lényeg, hogy első nap megkezdődtek a koncertek; a fesztivált a Young Guns nyitotta, nem kis meglepetéssel, hisz nagyon jó koncertet csináltak - ott tomboltam az első sorban! A nap másik nagy meglepetése a cigánymuzsikát játszó Gogol Bordello volt, akikről soha nem hittem volna, hogy ennyire jók élőben! És bár a Lostprophets és az ADTR kicsit csalódás volt, a Queens Of The Stone Age mindenért kárpótolt, annyira jó bulit csináltak. Abszolút ők voltak a nap legjobbjai. Aztán még láttam aznap egy NOFX-et, Billy Talent-et, You Me At Six-et... a Guns 'n' Roses-t pedig kihagytam, mert sose szerettem (de utólag hallottam, h nagyon rossz volt és késtek is másfél órát, szóval nem bánom, hogy inkább a silent disco sátorban ütöttem el az időmet).

A nap legjobbja: Queens Of The Stone Age, Gogol Bordello
A nap legnagyobb csalódása: A Day To Remember, Lostprophets
Amit kár, hogy kihagytunk: Biffy Clyro, LCD Soundsystem, Mumford & Sons, Blood Red Shoes, Two Door Cinema Club

A 2. nap volt talán a leggyengébb a line-up-ot tekintve. Mindössze 5 koncerten voltam aznap. A Rolo Tomassi jó volt. Serj Tankian Lehetett volna jobb is. A Crystal Castles pedig egy nagyon ütős partyt hozott össze. Majd jött az Enter Shikari, akiket egyáltalán nem szerettem akkor még, és csak azért elmentem rájuk, hogy a duncénak meg a Lacinak tudjam fikázni őket, de aztán rendesen elkerekedtek a szemeim, mert el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon durván jók élőben! Azóta pedig nagy kedvenceimmé nőtték ki magukat a srácok...
Utána következett a 2. nap másik legjobbja, a Pendulum, ami hatalmas volt - illetve lehetett volna. Mivel foltokban emléxem csak rá, hiszen aznap kicsit felöntöttem a garatra az egyik kedves szomszédasszonnyal, így az éjszaka csak foltokban maradt meg...

A nap legjobbja: Enter Shikari
A nap legnagyobb csalódása: Serj Tankian
Amit kár, hogy kihagytunk: Hadouken!, The Cribs, Arcade Fire

A 3. nap volt az abszolút legjobb a koncerteket tekintve. délben odamentem a nagyszínpadhoz, és éjfélig el sem hagytam! Kicsit éhes voltam és fáradt és fájt mindenem a végére, de abszolút megérte! Az összes zenekar nagyon jó volt aznap, de a legjobb azt hiszem, a Limp Bizkit, Paramore, és utolsó, ám egyben legnagyobb meglepetést okozó Weezer voltak. Ez utóbbi zenekart sosem szerettem, de ezzel a koncerttel örökbe beléptek apró szívem rózsakertjébe. A másik nagy meglepetés a Cypress Hill volt, akik különösen jók voltak, az új, Tom Morello-val kiegészült számuk pedig hatalmas lett. Mintha csak egy RATM nótát hallgattam volna! Igaz, aznap a nagyszínpad összes fellépője kiválóan teljesített...
Még amiről muszáj szót ejtenem, az a Blink 182. Egyfelől elképesztő élmény volt élőben látni Travis Barker-t "meló közben", másfelől pedig hatalmas öröm volt, hogy nagyrészt olyan számok csendültek csak fel, amiket általános iskolás koromban szénné hallgattam.

A nap legjobbja: Paramore, Limp Bizkit, Weezer, Blink 182
A nap legnagyobb csalódása: Thrice
Amit kár, hogy kihagytunk: Klaxons, We Are Scientists, Kele, Magnetic Man, Rusko, Sub Focus, Four Tet, Lights, Health

Tehát összességében életem egyik legjobb fesztivál élményével gazdagodtam ...amit még a rossz idő sem tudott elrontani! :)
Bár a következő évi Reading nem sikerült ennyire jól (talán ez az új élmény hatásának is betudható), azért az is egy "felejthetetlen kaland" lett!