The Face Of Fear - Rettegés (1977)

Dean R. Koontz egyik korai regénye (melyet még álnéven publikáltak) ugyan egy izgalmas thriller, ám a későbbi remekműveinek a közelébe sem ér. A rendkívül termékeny szerzőnek ma is elég felemásak a művei. Temérdek könyvet olvastam tőle, és voltak, amik visszatérő, örök kedvencekké váltak, míg akadtak olyan regények is, amik néhány nappal az elolvasásuk után feledésbe is merültek. Viszont annak ellenére, hogy a Rettegés sosem lesz alapmű (még műfaján belül sem), egy erős karrierkezdésnek tudható be.

Egy sorozatgyilkos tartja rettegésben a város lakóit, aki a média csak a "Hentes" néven illet. Ám amikor egy volt hegymászó felfedi a gyilkos kilétét, menekülni kényszerül.

A történet egyszerű, ám roppant izgalmas. Legalábbis az utolsó néhány fejezetig, ahol némileg elfárad. A könyv végi fordulat pedig kiszámítható, de legalább a karakterek - még ha közel sem olyan kidolgozottak, mint azt a későbbi műveiben megszokhattuk -, szerethetőek. Viszont aki szereti a rövid, krimi/thriller ponyvákat, az biztos vagyok benne, hogy szeretni fogja a Rettegést is. Nem lenne rossz könyv egyébként, csak túlontúl felejthető (igaz, a Jégcsapdánál még így is jobb), viszont aki mindössze ismerkedni szeretne az író munkásságával, inkább tegye az Égi Jel-lel, a Rejtekhely-jel, vagy az Odd Thomas sorozattal.

6/10

Odd Hours - Kései Órán (2008)

Immáron negyedik alkalommal követhetjük nyomon a különösen fejlett hatodik érzékkel megáldott Odd Thomas kalandjait. Mint azt már az előző részek kapcsán is említettem, a széria színvonala erősen hullámzó. A remek karakterek és a jó ötletek ellenére úgy érzem valami hiányzik belőle, Dean R. Koontz ide vagy oda. Az első rész, A Halottlátó nagyon megfogott, de a folytatásoknak már egyike sem volt képes megütni az általa felállított színvonalat. És sajnos a negyedik epizód, a Kései Órán is folytatja, amit a többi könyv elkezdett.

Odd ezúttal egy tengerparti kisvárosban telepszik le, ám különös hatodik érzéke ezúttal sem azért terelte ide, hogy nyaraljon. Rémálmok kísértik, melyekben egy mindent elsöprő vörös áradat jelenik meg. Ám ezúttal nem csak a saját bőre a tét. Hősünk megismerkedik egy titokzatos lánnyal, akinek sorsáért különös módon felelősséget érez...

A Kései Órán jóval földhözragadtabb, mint az előző művek. Mondhatni hétköznapibb lett, amire lazán rátudnám húzni a krimi műfaji besorolást is akár. Odd új "társa" ötletes húzás, az alaphelyzet izgalmas, a karakterek még mindig jók. Viszonylag hamar ledaráltam, ám mégis hiányérzetem maradt. Az Odd Thomas könyvek egy tipikusan olyan sorozat, ahol az apró részletek a helyükön vannak, ám a teljes képből valami mégis hibádzik. Persze még mindig élvezetes olvasmány (plusz Koontz-al kissé elfogult vagyok...), de ha ilyen összeszedetlen marad a széria, már végképp semmi nem fogja megmenteni az érdektelenségtől és önismétléstől. Mindenesetre az ötödik résznek még mindenképpen neki ugrok, de ha az is hasonlóan összecsapott lesz, nem állok jót magamért! :D

7/10

Odd Thomas képregények (2008-2012)

In Odd We Trust (2008)

Odd Thomas első három regényét követően Dean R. Koontz úgy döntött belekóstol valami egészen újba, és elkészíti első képregényét. Az addig inkább mangákban jeleskedő Queenie Chan-ben megtalálta illusztrátorát és társíróját, akivel eddig három előzmény sztorit kreáltak Odd figurája köré, és remélhetőleg még jó pár epizód születik kettejük tollából.

A képregény változat első darabja a Szerzetessel egy azon évben látott napvilágot, melyben Odd és Stormy egy gyerekgyilkos pszichopata nyomába erednek, mielőtt még lecsaphatna következő áldozatára...

A rajzok kissé minimalisták, de hamar hozzá lehet szokni. Stormy Llewellyn és Wyatt Porter figuráit én is hasonlóan képzeltem, így nagy öröm volt viszontlátni őket a kötet lapjain. Odd viszont az én fejemben egészen másképpen jelent meg, bár az itt megjelenő verziója sem sikerült rosszul, csak én kissé kisfiúsnak éreztem.

A történet ezúttal egy sima krimi, a lehető legkevesebb természetfelettivel. Ez még nem is lenne nagy gond, csak elég kiszámítható, a fordulatot pedig könnyedén előre lehet látni. Viszont a karakterek fő jellemvonásait és a mű hangulatát, illetve humorát ügyesen áthozta Koontz ide is, ezekre nem lehet panaszunk. Nem sikerült tehát rosszul Odd Thomas első képregényre adaptált kalandja, de a Lélekgyűjtőhöz hasonlóan felejthető lett. Ám aggodalomra semmi ok, a következő részek már minden tekintetben izgalmasabbak és élvezetesebbek.

7/10

Odd Is On Our Side (2010)

A jóval kiforrottabb második felvonásban Halloween előestéjén Bodach-ok özönlik el Pico Mundo városát, Oddnak pedig nem sok ideje marad megelőzni a közelgő katasztrófát...

Az első epizód után nagyobb kihívás várt Queenie Chan-re, hiszen új alapkaraktereket kellett belefirkantania a műbe, így ezúttal Ozzie Boone-nal is találkozhatunk. Az ő figurája egyébként nehezen született meg, hiszen Chan meg volt róla győződve, hogy Ozzie néger, de miután Koontz közölte vele, hogy "Nem, nem az.", kénytelen volt újraformálni, így a végső verzióban tökéletesen visszaadja a regénybeli önmagát. Továbbá Valarie Malavont és Elvis is nagyobb szerephez jutnak. 

Az Odd Is On Our Side magával ragadóbb, hangulatosabb és közelebb áll a regényekhez, mint elődje. És mindemellett a Pico Mundo városa is nagyobb szerephez jut, mint eddig bármikor.
8/10

House of Odd (2012)

Ahogy mindegyik előzménysztoriban, úgy a House of Odd-ban is az egyik Stormy-val átélt, emlékezetes kalandjára gondol vissza hősünk; 

Odd telefonhívást kap Ozzie-tól, hogy látogasson el egy kedves ismerőse, Nedra Nolan újonnan vásárolt házába, mivel a nő meg van róla győződve, hogy az kísértetjárta...

Engem abszolút a harmadik kötet fogott meg legjobban, ahol már a mű sajátos humora is jobban előtérbe kerül, mint eddig bármikor. Az újonnan behozott karakterek zseniálisak, ahogy maga a szellemjárta kastély alapötlete is rengeteg lehetőséget rejt önmagában. A regényekre való apró visszatekintések és utalások is nagyon tetszettek.

De hogy ne csak jókat mondjak, a finálé kissé összecsapott lett, persze ez sem olyan zavaró hiba, hiszen így is egy kerek egész a végeredmény, ami messze a képregény trilógia legjobb darabja.

9/10

Összességében remek kikapcsolódást nyújt Dean R. Koontz képregény-hármasa. Bár azoknak, aki nem járatosak a graphic novel-ek, vagy mangák világában, tartok tőle nem hagy majd mély nyomot egyik darab sem. Odd Thomas rajongóknak viszont kötelező!

8/10

Brother Odd - A Szerzetes (2006)

Az Odd Thomas-sorozat harmadik kötete hét hónappal a Lélekgyűjtő után veszi fel a fonalat, melyben a különösen erős hatodik érzékkel megáldott fiú a fülledt, kaliforniai Pico Mundo-ból, egy hófútta hegyvidéki kolostorba vonul vissza egy új élet kezdetének reményében. Ám itt sem lelhet békére, a bajok ezúttal is megtalálják. Odd feladata tehát, hogy megvédje az apátság kórházában lévő sérült gyerekek életét az ismeretlen gonosztól, aki olyan erők birtokában van, melyekkel hősünk azelőtt még sohasem találkozott...

Dean R. Koontz kedvenc karakterének harmadik története minden szempontból meglepő. Egyszerre izgalmas és újszerű az a fajta megközelítés amivel itt találkozhatunk. Az Odd életében oly fontos szerepet betöltő karakterek javától elbúcsúzhatunk, helyettük pedig néhány új társsal ismerkedhetünk meg. 

Az eddig megismert környezet is gyakorlatilag az ellenkezőjére cserélődik. Ezt egy kicsit sajnáltam, mivel Pico Mundo gyakorlatilag az egyik kedvenc fiktív városommá nőtte ki a magát. 

Ahogy az Odd Thomas történeteknél lenni szokott, a Szerzetes sem tartozik Koontz rémisztőbb sztorijai közé. Az egészet átható sajátos humor, mely sokszor a legváratlanabb helyzetekben üti fel a fejét, kellően oldja a feszültséget, de a végeredményen mindez cseppet sem ront. És bár az első epizódtól még mindig messze járunk, már lényegesen jobb, mint a Lélekgyűjtő volt.

8/10

Scarface - A Sebhelyesarcú (1983)

Szívesen lettem volna a nyolcvanas években Al Pacino, hisz volt producer, aki több projectet is kizárólag az ő számára készített elő. Akárcsak Marty Bregman, akit igen foglalkoztatott egy gengsztermozi a főhős felemelkedéséről és annak bukásáról. Épp nem akadt semmi ötlete, így egy nagy kedvence, a Howard Hawks alkotta 1932-es Sebhelyesarcú újragondolása mellett döntött. Miután megmutatta a tervet Pacinónak, a színész rögtön részt akart venni a munkálatokban. A forgatókönyv írásához egy régi cimborája, Oliver Stone csatlakozott. Sidney Lumet-et pedig a rendezői posztra szánták, de ő visszadobta a lehetőséget, mivel túl erőszakosnak találta. Brian De Palma viszont hamar rábólintott, ragaszkodva hozzá, hogy a láncfűrészes jelenet a film elején legyen, így a nézők már felkészülhetnek az azt követő erőszak-orgiára.

Tony Montana (Al Pacino), a börtönviselt kubai frissen érkezik az Egyesült Államokba, barátjával Mannyvel. Elégedetlenek az ottani körülményekkel, és a mosogató fiú szerepével, így beszállnak a drog-bizniszbe. Tony rámenősségének köszönhetően, hamarosan a helyi drogbáró, Frank legfontosabb embereként találja magát. Majd szép lassacskán megkezdi átvenni az üzletet, és a főnök barátnőjét. Mikor Frank besokall, megpróbálja Tonyt eltávolítani, de ekkor már nem is olyan könnyű ejteni az újfiút a szakmából...

Mivel a film egy gengszter felemelkedését és bukását mutatja be, leginkább a harmincas években felállított gengszterfilmes szabályokhoz ragaszkodik, mégis merőben eltér ’32-es elődjétől, önálló filmként is megállja a helyét. A mozi híres jelenetei és szövegei olyan alkotásokban köszönnek vissza, mint a New Jack City, vagy akár az Amerikai Gengszter.

A gyártási költséget és az akkori viszonyokat tekintve, kasszasikernek tudható be a Sebhelyesarcú a maga 45 milkós bevételével. Meglepő, de ahhoz képest, hogy mekkora kultusz övezi ezt a remekművet, bemutatásakor kétes, fanyalgó kritikák fogatták. Márpedig kétségtelenül az egyik legnagyobb gengszter-movie, ami valaha született.

10/10

Forever Odd - A Lélekgyűjtő (2005)

A megjelenést követően viszonylag hamar lecsaptam a könyvre, lévén nagy rajongója vagyok Dean R. Koontz munkásságának, ám csak később figyeltem fel rá, hogy ez bizony az egyik nagy kedvencem, a Halottlátó-nak a folytatása;

Egy napon Odd Thomas éjszakai nyugalmát egy szellem zavarja meg, akinek fiát, Danny-t elrabolták. A fiú Odd gyermekkori jóbarátja és egy különleges betegségben szenved. Hősünk nem tétlenkedik, azonnal elindul megkeresni, ám útja során nem csak a holt lelkekkel, hanem egy ravasz és gonosz ellenféllel is összeakad, aki a kezdetektől fogva Odd-ra pályázik...

A felfedezés öröme után egyből neki is ugrottam a könyvnek, de meg kell valljam csalódást okozott. Az izgalmas és lebilincselő Halottlátó után a Lélekgyűjtő csak egy gyenge kikacsintása lehet Odd Thomas első történetének. Személy szerint kissé összecsapottnak éreztem. Mintha húzta volna a határidő az írót, és rá nem jellemző módon, gyorsan kirázta volna a kisujjából az egészet. 

Ettől függetlenül megvannak a maga szépségei; a karakterek ezúttal is egytől-egyig szerethetőek és érdekesek (különösen Odd ellenfele), a stílus még mindig megkapó, a finálé pedig most sem hagy kivetnivalót maga után.

Tehát semmiképp sem mondanám, hogy rossz volna a Lélekgyűjtő, pusztán csak csalódás az előző epizód után. Egyébként annak ismerete nélkül is "teljes" élményt nyújt, bár bizonyos szereplők kétdimenziósnak hathatnak, hiszen előzőleg ismerjük meg őket igazán. De aztán az is lehet, hogy én vártam túl sokat a műtől, vagy egyszerűen csak nem voltam a megfelelő hangulatban, hiszen a széria sikere töretlen, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy közeleg a sorozat hetedik kötete, a Saint Odd (és akkor a képregényeket és egyéb különlegességeket még nem is említettem).

6/10

Taxi Driver - Taxisofőr (1976)

Az 1973-as Aljas Utcák után három évvel Martin Scorsese örökre beírta nevét a nagy filmlexikonokba. Megalkotta karrierje egyik legmaradandóbb művét, a Taxisofőrt. Scorsese mozija nem kis botrányt kavart akkoriban;

Travis Brickle (Robert De Niro) kóros álmatlanságban szenved, mióta leszerelt. Kamatoztatva alvászavarát, a huszonhat éves férfi taxisofőrnek jelentkezve vállalja a legveszélyesebb környékeket, és az azzal járó kockázatot. A műszak elteltével, Travis pornó mozikban üti el az idejét. Egyre magányosabbá válik, és egyre inkább kezd elszakadni a társadalmi normáktól. Fokozatosan elmerülve a város mocskában, Travis úgy dönt, cselekednie kell...

Nézzük meg egy kicsit a mű hátterét, hisz ahogy az lenni szokott a legtöbb kultuszfilm esetében, a Taxisofőr is rögös utat járt be, míg eljutott a mozikba.

Paul Schradert miután felesége elhagyta, pirulákon élve járt pornómoziról pornómozira. Életének mélypontján mégis sikerült valami maradandót összehoznia (a későbbi Dühöngő Bika mellett). Megalkotta a hetvenes évek egyik legnyersebb és legdurvább forgatókönyvét, a Taxisofőrt. A kérdés csak az volt, hogy ki fogja filmre vinni Travis ámokfutását. Bár sokan szerettek volna a rendezői székben ülni, végül Brian De Palma volt az, aki nem tágított a film megvalósítása mellől. Beajánlotta a szkriptet Michael és Julia Phillips producereknek, akiknek nagyon tetszett az anyag, de nem találtak olyan kiadót hozzá, amelyik szívesen kihozta volna ezt a szokatlanul durva és kegyetlenül őszinte filmet. A terv már majdnem meghiúsult, mikor az Aljas Utcák megtekintése után a Philips házaspár „megvilágosodott”. Számunkra már nem is volt kérdéses, Scorsesenek kell rendezni a filmet. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy Robert De Niro játszhassa a főszerepet, aki szerencsére rögtön rá is bólintott az anyagra, belevetve magát a New York-i taxisok életébe.

A film erőteljesen megosztotta az akkori közönséget. Hiszen ne feledjük, Scorsese ekkor még pályája elején volt. No meg hol voltak akkor még az olyan filmek, mint a Sebhelyesarcú, vagy a Kutyaszorítóban. Akkor még az erőszakos jeleneteket tekintve teljesen más volt a mérce. A Taxisofőrt szinte minden oldalról érte támadás; a feministák, a republikánusok, vagy épp a feketék jogaiért harcoló szervezetek kritizálták erősen a filmben látottakat. Majd egy évtizeddel később újabb botrány érte. Egy John Hickley nevű pszichopata merényletet követett el az akkori elnök, Ronald Reagan ellen, mondván ő csak Jodie Foster figyelmét szerette volna magára vonni, Travisről példát véve. Ugyan a támadás nem járt sikerrel, egy nyugtalanító kérdést hátrahagyott. Mennyire veszélyes a filmbéli erőszak a való világra nézve?

Na de kanyarodjunk vissza ehhez a remekműhöz. A filmet 4 Oscarra jelölték, ám ezek közül sajnos egyet sem sikerült díjra váltania. De tény, hogy nem véletlenül vált kultfilmmé a Taxisofőr. Az olyan elemek, mint Robert De Niro tükör előtti arcoskodása, a gőzölgő kanálisok, a vörös neonfények, Herrman kiábrándult Jazz-akkordjai vagy a végtelen brutalitás feledhetetlenné tette ezt a kiváló filmet.

10/10

Odd Thomas - A Halottlátó (2003)

Az elképesztően termékeny Dean. R. Koontz egyike kedvenc kortárs íróimnak. Bár sokan Stephen King nevével szokták összekapcsolni, azért egészen más stílusban jeleskednek mindketten. Koontz sokkal inkább érzi otthon magát a thriller műfaján belül, bár olykor azért a horror felé is kikacsingat, ezzel szemben King-re pont az ellenkezője igaz. A pszicho-thriller mesterétől az egyik legnagyobb kedvencem a 2003-as Odd Thomas, mely egyébként egy kiváló széria nyitóepizódja. A könyv minden téren elért sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a számos új rész (a legfrissebb idén érkezik Deeply Odd címmel) és a tény, hogy Hollywood lecsapott a megfilmesítési jogokra. A film egyébként várhatóan még ebben az évben napvilágot lát, melyben Anton Yelchin alakítja Odd-ot, Willem Dafoe Wyatt Porter-t, Addison Timlin pedig Stormy-t. Az egyetlen negatívum a hírrel kapcsolatban a rendező, Stephen Sommers neve, aki eddig nem sok maradandót tudott felmutatni filmes pályafutása során, ezért nem kis félsz van bennem egyik kedvenc karakteremet illetően.

Na de tértjünk vissza ehhez a zseniális könyvhöz, melynek középpontjában Odd áll, aki egy amerikai kisvárosban, Pico Mundo-ban éli hétköznapjait, ugyanakkor közel sem mindennapi életét. A húsz éves fiatalember ugyanis egy különleges képesség birtokában van; látja a világunkban rekedt holt lelkeket. De nem csak a halottak veszik körül őt, hanem rejtélyes árnyak - kiket ő Bodach-oknak nevez -, akik mindig egy közelgő tragédiát jósolnak meg. Ezekből pedig egyre több kezd kószálni Pico Mundo utcáin, ami csak egy dolgot jelenthet; valami szörnyűség van készülőben. Odd persze minden tőle telhetőt elkövet, hogy megakadályozza a közelgő mészárlást, ám az idő vészesen fogy...

Nos, Koontz-nak sikerült elérnie azt, amit sok író teljes életpályája alatt nem tud elérni, írt egy izgalmas, egyszerre megható és hátborzongató természetfeletti thrillert, amit gyakorlatilag lehetetlen letenni. Igaz, ezt ő már sokadszorra tette meg. Karakterei végig szerethetőek, ahogy azt már tőle megszokhattuk, a történet pedig végig bővelkedik csavarokban, ami még nekem is, tapasztalt Koontz olvasónak is nagy meglepetéseket okozott. 

Nem állítom, hogy ez volna Koontz legjobb regénye, de kétségtelenül a legjobbak között van a helye. Sajnos a további részek már nem képesek tartani a Halottlátó által felállított színvonalat, de még így is olyan magasan van az a bizonyos léc, hogy azok is egytől egyik élvezetes regények, amiket csak ajánlani tudok mindenkinek, aki valami olvasnivalóra vágyna netán. 

10/10

Heavy Rain (2010)

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy az interaktív mozi új értelmet nyert, hála a 2010-es Heavy Rain című remekműnek. A történet egy átlagos család átlagos napjával indít, ahol a családapa, Ethan Mars bőrébe bújhatunk bele. Miután végigsegítettük hősünket mindennapi teendőin (fogmosás, zuhanyzás, felöltözés, stb.), hazaérkezik a család többi tagja is. Jason, a nagyobbik fiú éppen tizedik születésnapját ünnepli, melyet a közeli bevásárló központban terveznek megünnepelni. Ám a meghittnek ígérkező családi kiruccanás tragédiába torkollik, ami a fiatal fiú életébe kerül.

Ezt követően a játékot egy remek főcím nyitja meg, amihez tökéletes aláfestést nyújt a hozzá komponált kiváló zene. Két évvel később kapcsolódunk vissza a történetbe, ahol Ethan már külön él feleségétől, Jason emlékét pedig még mindig nem tudta elengedni. Az ital és a magány tölti ki mindennapjait, mígnem egy napon a várost rettegésben tartó Origami-gyilkos el nem rabolja egyetlen megmaradt fiát, Shaun-t.

Innentől kezdve négy szálon indul el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajsza, melyben Ethan karaktere mellett, az álmatlanságban szenvedő Madison, a különc FBI ügynök, Jayden, és a nyugdíjazott kopóból magánnyomozóvá avanzsálódott Scott bőrébe bújhatunk bele. Mindegyik szál tökéletesen építkezik egymásra. Sokszor éppen az egyikből ismerünk meg valami olyan információt, ami a másikra kihatással van, mígnem a végére már majdnem mindenki gyanúsnak tűnik. Az pedig hogy megtaláld, illetve elkapd az Origami-gyilkost, mielőtt még végezne a fiatal fiúval, csak rajtad áll.

Az egész játék lényegében olyan, mintha egy filmet néznénk, melynek végkifejletét a saját döntéseink alakítanák. Az irányítás számomra forradalmian új volt, bár nyilván ez betudható annak is, hogy nem játszottam a fejlesztők előző játékával, a Fahrenheittel. A javarészt QTE-ből (Quick Time Event) építkező elemek rendesen próbára teszik az ember reflexeit. A legnagyobb különlegessége viszont a mozgásérzékelős kontroller, amit egyszerűen nem lehet megunni. Viszont nagyon oda kell figyelni minden részletére a játéknak, hiszen bármikor előfordulhat, hogy egy rossz döntés, vagy éppen a megkésett reakcióidőnk miatt főhősünk meghal. És itt nincsenek ám állásmentések, amibe bármikor visszaléphetünk. Onnantól kezdve már egyel kevesebb karaktert irányíthatunk, és a történet kimenetelét is nagyban befolyásoltuk! Szóval rendesen oda kell figyelni, ha szeretnéd megtudni a rejtélyes Origami-gyilkos kilétét.

A páratlan atmoszféra mellett, a szerteágazó szálak miatt is abszolút újrajátszós a Heavy Rain, hiszen ha már egy fontos helyzetben máshogy döntesz, illetve alakítod a dolgokat, egészen más finálét kapsz, mint előző esetben kaptál mondjuk. Pontosan ilyennek kell lennie egy izglamas thriller-kalandjátéknak kérem szépen. Én mindenkinek csak ajánlani tudom!

10/10

Batman: Year One - Batman: Az első év (1987)

A Sötét Lovag egyik legelterjedtebb története, a Year One, Bruce Wayne Batmanné válását, és Gordon felügyelő Gotham Cityben töltött első évét, majd kettejük találkozását meséli el. 

A '80-as évek képregényeinek új hullámában megannyi hős és klasszikus történet átformálódott, komolyabb és sötétebb színt víve a karakterekbe és azoknak hátterébe. Bár a denevérember, mint mindig ezúttal is megelőzte a korát, és közel egy évtizeddel előbb megújult, eredettörténetének újraformálódására bizony várni kellett, egészen 1987-ig.

Frank Miller remekműve persze nem csak a fordulatokban és izgalmakban gazdag eredettörténet miatt emelkedik ki a nagy átlagból. Gotham City mocskos és korrupt ábrázolása még sosem tűnt ennyire reménytelennek. És az ezúttal főszerepet kapó várost nem csak a bőregér figuráján keresztül tárják elénk; ugyanakkora hangsúlyt kap Gordon is, így válik a Year One kettejük történetévé. 

Ezúttal nem találkozunk szuperhősáradattal. Nincs se Joker, se Bane. Egyedül a mocskos és korrupt Gotham és annak bűnözői. Főhősünk figurája pedig esendőbb és valóságosabb, mint eddig valaha. A sérthetetlen Batman kép szertefoszlani látszik, ahogy egyre inkább haladunk előre a történetben. 
Egyébként jól észrevehető, hogy Christopher Nolan mennyit merített a Year One lapjaiból a Sötét Lovag trilógia első részének (Batman Begins) születésekor. 

Egyedül Selina karakterének beemelését nem tudtam hova tenni. Az egy dolog, hogy totál jellegtelenre sikeredett, de a történetben sem igazán érzem a helyét. 
David Mazzuchelli és Richmond Lewis nyers ábrázolásmódja viszont tökéletesen passzol a Miller által felépített világhoz. Így egy olyan apróság, mint a Macskanő felesleges szerepe sem képes lerombolni a mű klasszikussá válását. Kötelező olvasmány mindenki számára, akinek kicsit is közel áll a szívéhez Batman karaktere és világa.

9/10

Batman: The Killing Joke - Batman: A gyilkos tréfa (1988)

Alan Moore és Brian Bolland ’88-as alkotása az egyik legjelentősebb, és mára az egyik legsikeresebb sztorivá nőtte ki magát a denevérember kultuszán belül. Mindez persze nem véletlen, hiszen a meglepően rövid (közel 50 oldal) mű mindent magán visel, amit egy Batman képregénytől elvárnánk.

A többek között Tim Burton-t is megihlető mű (érezhető a hatás az egy évvel később megszülető, első Batman mozifilmen) a kritikai- és közönségsiker mellett jó pár díjat is magáénak tudhat, Alan Moore mégis az egyik legrosszabb írásai közé sorolja. Valahol érthető a dolog, lévén a munkái javarészt jóval összeszedettebbek a The Killing Joke-nál. Néhol én is kissé összecsapottnak éreztem, mindettől függetlenül van egy fajta "bája", ami miatt egy lapon tudjuk említeni az Arkham Asylum-mal, vagy éppen a Year One-nal.

A történet középpontjában Batman és Joker pszichológiai síkon vívott párharca áll, melyben Gordon felügyelő is fontos szerepet kap; A szociopata bohóc különösen kegyetlen eszközökkel próbálja bebizonyítani a világnak – és a bőregérnek -, hogy egyetlen rossz nap is képes bárkit az őrület legmélyebb bugyraiba taszítani, mindezt pedig Gordon felügyelőn szándékozik demonstrálni. Ezzel párhuzamosan pedig nyomon kísérhetjük, hogyan született meg a Sötét Lovag legnagyobb ellensége...

Először is azzal kezdeném, hogy Joker eredettörténete gyenge. Valahogy nem érezni át a karakter valódi fájdalmát, ahogy az "őrület születését" sem lehet igazán megérteni. Mindig is jobban tetszett, amikor nem tudtunk meg semmit a karakter születésének hátteréről. 

Ellenben a köpenyes igazságosztó figuráját jól megformálták, rejtélyes és sötét, mint minden klasszikusnak számító Batman sztoriban. Valamint kap egy pluszt, amit ritkán érzékeltetnek az alkotók; hogy bizonyos szempontból a bőregér éppen olyan őrült, mint Joker, csak nála ez másképpen ütközik ki. Amennyire egymás ellentétes pólusai, legalább annyira ugyanolyanok is. És ez az apró dolog bizony kiemeli a művet a nagy átlagból. 

A befejezés pedig valami zseniális! Erősen fel is húzta az összképet nálam.

Számomra ugyan egy kisebb csalódás volt a The Killing Joke, azt semmiképpen sem mondanám, hogy nem élveztem. Egyszeri olvasmánynak tökéletesen megfelel, a remek rajzok pedig elképesztően feldobják. Plusz jó volt látni, hogy végre egyszer sikerül Joker-nek megnevettetnie Batman-t... 

7/10

Dexter (2006-2012)

A kilencvenes években a vásznakat ellepték a sorozatgyilkosok, és ezzel egy új zsáner születését ünnepelhettük. Rengeteg remek mozit köszönhetünk a thriller ezen alműfajának. Vannak, amik valódi eseteken alapulnak (A rém, Zodiákus), még akadnak fiktív „hősöket” felvonultató művek is (A bárányok hallgatnak, Amerikai Pszicho). Persze nem csak a vásznakon találkozhatunk kedvenc sorozatgyilkosainkkal, szép lassan otthonainkba is beférkőztek. A nagyobb tévétársaságok észrevették a bennük rejlő anyagi hasznot, így hamar lecsaptak a népszerű témára. Először talán a Pszihozsarut, majd később, a - szerintem színvonalasabb - Milleniumot érdemes megemlíteni. Napjaink sorozatai közül pedig a Gyilkos Elmék mellett az éppen tárgyalt Dexter folytatja azt, amit az elődök anno elindítottak.

Kevesen tudják, ám a "sötét utas" története nem a gyártó saját gyermeke. A Showtime a sorozatot Jeff Lindsay Dexter dühödt démonai c. műve alapján készítette.

Akinek még futtában sem volt szerencséje a sorozathoz, annak itt egy rövid kis ízelítő: Dexter Morgan vérelemzőként dolgozik a Miami rendőrségnél. Munkája jelentős, ám ő maga mégis a hátérben marad, csendes visszahúzódó természetével. Ám éjszakánként „vadászni indul”. Áldozatai mind bűnös emberek, akik életükben egyszer már a gyilkolás mocskos ösvényére tévedtek.

Szimpatikus sorozatgyilkosokhoz nem egyszer volt már szerencsénk a mozgókép történetében. Gondolok itt Hannibal Lecter-re, John Doe-ra, vagy Mr. Earl Brooks-ra. Dexter is az ő számukat gyarapítja, figurája - tettei ellenére - abszolút nem ellenszenves és ez, csak még érdekesebbé teszi a sorozatot. A jó és a rossz ilyesfajta összegabalyodása nem gyakran volt eddig példa. A mű egyfajta morális kétértelműségre törekszik, hisz nem könnyű eldönteni, Dexter hova is tartozik valójában. A történeten az ő belső nézőpontja uralkodik, narrátorként folyamatosan áldozataira, ellenfeleire, valamint saját magára reflektál. Munkáját tekintve, olyan régi vágású nyomozókhoz tudnám hasonlítani, mint Sherlock Holmes, vagy Poirot, akik kódfejtőként egy különlegesen intelligens sorozatgyilkoshoz próbálnak közelebb jutni, rejtvényeik és üzeneteik megoldásán keresztül. Másfelől viszont tudományos ismereteit és szakmai tudását is felhasználja, céljainak elérése érdekében.

Műfaját tekintve, igen sokszínű; sorozatgyilkos-moziként, bosszúfilmként, vagy akár klasszikus detektív sztoriként is felfoghatjuk, hisz mindhárom elemeit magában foglalja. Egy évad 12 részből áll, így nem érezzük elnyújtottnak, mint az a Szökés vagy a Hősök esetében, de nincs hiányérzetünk sem, ami egy Misfits-nél sajnos előfordulhat. Szerintem egy sorozatnál ez lenne az ideális epizód szám. Az évadok pedig tökéletesen le vannak zárva, nem hagynak megválaszolatlan kérdéseket, sok társukkal ellentétben. Én például mindegyik végén azt éreztem, hogy nincs szükség folytatásra, hisz ez így kerek (persze a következő évadnak aztán mindig sikerült rám cáfolnia).

Azt, hogy valakinek nem jön be annyira a sorozat, teljesen érthető, hisz egyedi hangvétele mellett ne felejtsük el azt sem, hogy nem könnyű azonosulni egy sorozatgyilkossal. (Ne feledjük, Dexter nem egy pozitív karakter!) Én vagy mentálisan beteg vagyok, vagy sikerült ezen felülkerekednem, mert teljesen magával ragadott. Amúgy megnézését csak az eredeti hangokkal ajánlanám, a magyar szinkron igen gyérre sikerült.

Nézzük meg, mit adhat nekünk az eddig leadott 7 évadja. Nem mennék bele a tartalom leírásába, mindenki nézze meg maga a sorozatot, így a fordulatokat sem lövöm le.

Az első évad érdekfeszítő és izgalmas végig, nincs pillanata, ami unalmassá válna. A hűtőkocsis gyilkos után folyó hajsza adja a fő vonalát az évadnak, hatalmas, számomra kiszámíthatatlan fordulatokkal. Az évadot nézve, minél hamarabb látni akartam a következő részt, és ezt ritkán érzem egy sorozatnál. A sztori abszolút a helyén van, amit a főszereplő narrációja csak feldob, a karakterek érdekesek, a poénok pedig nagyon jól vannak időzítve.

Ugyan a főhős személyisége óriási változásokon megy át, és egy új Dextert ismerünk meg, a második évadra sem lehet panaszunk. A cselekmény ismét izgalmas, odabilincseli az embert a képernyő elé.

Viszont az ezt követő harmadik évad már kevésbé hibátlan. A színészi játékra most sem lehet panasz, de ez nem elég a színvonal megtartásához. A 12 rész valahogy élettelennek tűnik, a cselekmény lassan halad, sok felesleges szálat beiktatva. A vége pedig kiszámítható, bár az utolsó jelenet, mint mindig, most is a helyén van. Ami megmenti, az, hogy az előző két évadnál olyan magasra tették a lécet, hogy még így is sok társára ráver.

Na és akkor elérkeztünk a negyedik évadhoz, ami egyszerűen zseniális. Kétségtelenül a sorozat egyik legjobbja. Az első perctől az utolsóig lebilincselő. Dexternek – a jeges óta – végre ismét méltó ellenfele akad, Trinity személyében. John Lithgow alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ha sorozatszereplő kaphatna Oscart, abszolút ő vinné. Így viszont be kell érnie a Golden Globe-bal. A végső befejezés pedig… nos, leírhatatlan.

Mindezek után már tényleg nem hittem, hogy képes lesz a széria tartani az eddigi színvonalat, de az ötödik évad, a gyilkos ötössel ugyanúgy lebilincselő, akárcsak a hatodik, a "szent gyilkos(ok)al". 

És végül a legutóbbi, vagyis a hetedik évad az, ami számomra eddig a legnagyobb izgalmakat tartogatta. Az évad három főbb szálon halad. Így kedvenc sorozatgyilkosunknak nemcsak az ukrán maffiával, vagy a dögös és kiszámíthatatlan végzet asszonyával, de magával a Miami Metro rendőrkapitánysággal is meggyűlik a baja (Doakes visszatérésének pedig nem hinném, hogy lenne bárki, aki ne örült volna). :)

Összességében mindegyik évad hibátlan, a harmadikat leszámítva, ahol a színvonal picit visszaesett, de attól még bőven a nézhető kategóriába esik. A negyedik évadtól meg amúgy is kompenzálják azt a kis mélyzuhanást. Számomra a Dexter az egyetlen sorozat, amit ha bármikor elém tesznek, szívesen újranézem, időmet nem sajnálva.

10/10

Batman: Arkham Asylum - Batman: Arkham Elmegyógyintézet (1989)

A The Long Halloween után nézzük mit tartogathat nekünk a ’89-es Serious House on Serious Earth (Komoly talajon komoly ház) alcímen is futó képregény, mely talán minden idők legsötétebb és leggroteszkebb Batman eposzát tárja elénk.

A sztori szerint Joker és a többi páciens átveszi az uralmat az Arkham felett, túszul ejtve az alkalmazottakat. Így az álarcos igazságtevő kénytelen bemenni a rengeteg – nagyrészt ő általa oda juttatott – kényszerzubbonyos közé rendet rakni. Ám a denevérember nem is sejti, hogy az elmegyógyintézet, labirintusra emlékeztető falain belül, résztvevőjévé válik a gonosztevők beteges játékainak...

Az alapvetően két szálon futó cselekmény egyik legnagyobb érdekessége, hogy Batman ősellenségei ezúttal nem a megszokott formájukban mutatkoznak meg. Sokuk betegségét pszichológiai síkon keresztül is megismerhetjük. Nagyon jó példa erre Harvey Dent, alias Kétarc kezelésének bemutatása, aki ezúttal nem egy elegáns bűnözőként jelenik meg. A képregényben egy megtört személyiségként láthatjuk viszont, aki decidophobiájának hála még azt sem képes eldönteni, hogy kimenjen-e a budira, avagy sem.

Érdekesség, hogy ez volt a kedvenc képregénye az impulzív pszichopatát oly zseniálisan megformáló Heath Ledger-nek. Nem is csoda, hiszen már a képregény panelei is épp oly kaotikusak, mint Joker elméje maga.

De mint már azt említettem, a történet két szálon fut; A Sötét Lovag túráját Amadeus Arkham 1900-as évek első felében játszodó élettörténete töri meg olykor-olykor, ahol betekintést nyerhetünk a folyamatba, hogyan vált az elhivatott pszichiáter az intézmény alapítójaként, annak kezeltjévé.

Remek ötlet volt Grant Morrison-tól a helyszínt a hírhedt Arkham elmegyógyintézet falain belülre helyezni, hiszen Batman karaktere mindig jó alapot nyújt a készítőknek a különböző pszichózisok bemutatására. Az egész mű alatt érezteti az olvasóval, hogy a denevérember tökéletesen passzol a többi beteg mellé, nem lóg ki közülük. Ahogy Batman is fogalmaz;

„Attól tartok, hogy amikor bemegyek az épületbe, és becsukódik mögöttem az ajtó, az olyan lesz, mintha hazatérnék.”

Ám Morrison pusztán csak az őrület magvait ülteti el a zseniális alapötletével és történetével. A tébolyt Dave KcKean képei emelik igazán mesteri szintre. A bizarr és szürreális festményei  egyszerre válnak a mű idegtépően csendes ám annál beszédesebb elemeivé. Batman javarészt csak egy kísérteties sziluettként tűnik fel a különböző rajzokon, kiemelkedve ezzel a többi szereplő közül, Bruce Wayne-nel pedig nem találkozhat az olvasó. A kötet másik kiemelten ábrázolt figurája természetesen Joker, akinek elfolyó arca, mintha csak a víz felszínén visszaverődő tükörkép volna.

Az Arkham Asylum bizony nem a megszokott szuperhős történet. Mindenidők egyik legnépszerűbb Batman kötete sokkal inkább sorolható a pszichothriller műfajába, mely sötétebb és súlyosabb, mint azelőtt bármikor.

9/10

Batman: The Long Halloween - Batman: Hosszú Halloween (1996)

Bár ritkán említik Jeph Loeb és Tim Sale művét a legnagyobb Batman képregények között, úgy gondolom a The Long Halloween méltán lehet része annak a sornak, melynek a The Killing Joke, The Dark Knight Returns, vagy éppen a Arkham Asylum is a része.

Az amúgy nagy közönségsikerként is elkönyvelhető sztoriban a sötét lovag egy különös sorozatgyilkossal, az Ünneprontóval kerül szembe, akinek egy évig lohol a nyomában, miközben esküdt ellenségei is fel-felbukkannak, hogy megnehezítsék a denevérember dolgát.

A 13 epizódból építkező kötetet a Year One folytatásaként is értelmezhetjük, bár önmagában is megállja a helyét, nem igényli Frank Miller klasszikusának előismeretét. Batman, Gordon felügyelő és Harvey Dent államügyész hármasa áll a középpontban, akik Falcone rács mögé helyezésén fáradoznak.

Mint ahogy azt már említettem, az Ünneprontó és Falcone mellett persze sok más ismertebb karakter is feltűnik a színen (pl. Joker, Macskanő, Madárijesztő, vagy akár Méregcsók).

Tim Sale rajzai tökéletesen passzolnak Jeph Loeb sötét sztorijához. A durva és elnagyolt vonásainak hála kel életre a képregény egyik legkülönlegesebb eleme, a neo-noir hangulat. A mű minden egyes képkockája komor és súlyos – egyértelműen ez a mű legnagyobb erőssége.

Bár Loeb története sem rossz, sok helyen hagy hézagokat maga után, melyeket a finálé sem képes betölteni. Egyértelműen a történet első fele az erősebbik, a másodikban túl sok megválaszolatlan kérdéssel szembesülünk, de a jó oldala, hogy szájbarágósnak semmiképp sem nevezhető. Mondjuk a fejezetekként felbukkanó új és új gonosztevő ötlete kimondottan tetszett. Ahogy a karakterrajzok is kellően kidolgozottak. Batman sötét és rejtélyes. Gordon, Dent és Selina pedig mind-mind hitelesek.

Végeredményben a The Long Halloween olyan, amilyennek egy Batman képregénynek lennie kell; kellően sötét, remek rajzokkal és korrekt történettel. 

8/10

A nyomozó (2008)

A nyomozó több tekintetben is dicséretes munka. Egyrészt, mert Gigor Attila bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül sikerült, másrészt mert nem az átlag magyar közönséget célozza meg. Hogy mit értek ez alatt pontosan? Végre egy film, ami nincs telenyomva ugyanazzal a hét-nyolc névvel, akiket minden magyar filmben látunk és nem valami régi hazai klasszikus komédia feldolgozása, megpakolva agyonhasznált poénokkal.

A film főhőse az igencsak antiszociális Malkáv Tibor (Anger Zsolt), akinek egyetlen hozzátartozója a haldokló anyja. Felkeresi egy idegen, hogy meg kapja a műtétre szükséges pénzt, ha megöl egy idegent. Tibor belemegy, végez Szirmai Ferenccel, megkapja a pénzt és úgy néz ki minden rendben van. Ám másnap érkezik egy levél, a feladó nem más, mint Szirmai Ferenc. Nemsokára kiderül, hogy Tibor áldozata mégsem volt idegen számára. A férfinek nem marad más választása, meg kell találnia ki bérelte fel őt, és miért.

Gigor Attila filmjén látszik, hogy egy tudatosan és jól végiggondolt neo-noir krimi. A karaktereket remekül kidolgozta, a színészek pedig értik őket, és emiatt hitelesek is. Anger Zsolt különösen jó választás volt a korboncnok, Tibor szerepére.

Akcióban sem szenved hiányt a film, ugyan ezek váratlan és tömör jelenetekben nyilvánulnak meg. A nyomozó egy tartalmas, jól felépített, fordulatokban gazdag izgalmas thriller, noir elemekkel megfűszerezve. Csak ajánlani tudom mindenkinek; igen, van ilyen magyar film is!

7,5/10

And Soon The Darkness - És hamarosan a sötétség (2010)

Itt van nekünk egy végtelenül sablonos horror, ami ha gyenge is nagyon, azért még épphogy, de nézhető. Hogy miért? A recept nagyon egyszerű. Fogjunk két női főszereplőt, akik különösen jól mutatnak a kamerák előtt, továbbá vegyünk egy csodaszép helyszínt… lássuk csak… azt hiszem, Argentína megteszi. Fűszerezzük meg ezt egy negatív férfi karakterrel (elmebeteg, sorozatgyilkos, emberrabló… stb.), és egy rejtélyes pozitív, szintúgy hímegyeddel (detektív, barát, ex-barát, titokzatos megmentő… stb.). Hmm… mi kellhet még? Például némi történet, de ezt a luxust már nem engedhetjük meg magunknak, így vegyük elő az instant klisé-zacskót (ami minden háztartásban ott lapul a fiók legmélyén), majd szórjuk meg vele az egészet, és voilá! El is készültünk napjaink egyik tucat-thrillerével/horrorjával, ami a műfaj kedvelőinek garantált szórakozást nyújthat, és bombabiztos siker lehet, hiszen ha a mozipénztáraknál el is hasal, még mindig ott a DVD piac, hogy a ráfordított összegeket visszahozza.

A film egy ’70-es évekbeli angol thriller remake-je, ami két angol biciklis lány történetét dolgozta fel, akik Franciaországba mennek túrázni, azonban hirtelen egyiküknek nyomavész. Ezzel párhuzamosan feltűnik egy fiatal, ám de nagyon rejtélyes férfi a színen. A fickó nyomozónak mondja magát, aki egy fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos után kajtat. Az éppen tárgyalt mozink ezt, a már eleve felejthető alkotást gondolta újra az elsőfilmes Marcos Efron rendező tolmácsolásában. Az alapsztori maradt ugyanez, annyi különbséggel, hogy az alapszituációt Argentínába helyezték.

Nem igazán értem mi szükség volt erre, hiszen már az eredeti mű (igen, sajnos volt szerencsém hozzá) sem okozott kellemes élményeket számomra. Bár megjegyezném, hogy az új verzó jobb lett eredetiénél, bizony még így is nagyon kevés.

A két hősnőt ezúttal Amber Heard és Odette Yutsman alakítja, akik bár tényleg nagyon dekoratívak, szerepüket erősen túljátsszák. De gondolom, a castingnál nem is a színészi képességeket figyelték, mint elsődleges szempontot.

Az erősebbik nemet Karl Urban képviseli a filmben, akinek karaktere annyira sablonos, és felületes, hogy egyszerűen ő maga sem tudott vele mit kezdeni, és ez látszik minden jelenetén; a figurája egyszerre esetlen, ostoba, és gagyi.

Pozitívuma a mozinak a fényképezés, ám ez ott ki is merül, mikor a táj, a természet és a bringás hölgyek vannak a középpontban, mert az akciókat tekintve már eléggé hadilábon áll a dolog.

Mint már említettem a film, a klasszikus horror paneljeiből építkezik; kiszámítható karakterek, pont rosszkor lerobbanó autó, „a lány rittig nem arra fut amerre kéne” effektus, és még sorolhatnám... de nem teszem, aki szereti az ilyen filmeket, az ezt is szeretni fogja, aki meg nem, az ne nézze meg. Itt jöhet a kérdés: akkor én minek is néztem meg? Nos, igen, én valahol a kettő között mozgok. Próbálok nyitott lenni mindenre… Sőt, azt hiszem nincs műfaj, amiben ne találnám meg a magamét. És akármennyire is próbáltam meglátni a jót a filmben, a főszereplő hölgyeket (akik közül választani sem tudnék, tényleg annyira mutatósak) és a tájat leszámítva, nem találtam semmit, ami megfogott volna. Ez pedig nem elég ahhoz, hogy egy mozi igazán élvezetessé tudjon válni.

4,5/10

Touch of Evil - A gonosz érintése (1958)

Orson Welles mesterien levezényelt munkája kétségtelenül a Noir műfajának egyik legjelentősebb darabja. A zsáner kezdetét az 1941-es Máltai Sólyomtól számítjuk, melynek aranykora egészen 1958-ig tartott. A korszak "lezárását" A gonosz érintése című alkotás jelentette. Ahogy az a klasszikus noiroknál lenni szokott, úgy ez a mű is egy korrupt, bűnös és velejéig romlott világot mutat be.

A mexikói nyomozó Ramon Miguel Vargas (Charlton Heston), amerikai feleségével (Jenet Leigh) egy határvárosba érkezik. Ám egy gyilkosságnak köszönhetően Vargas egy nyomozás kellős közepén találja magát. Ahogy az ügy darabkáit próbálja összerakosgatni, a nyomozó rájön, hogy Quinlan (Orson Welles) rendőrfőkapitány hamis bizonyítékokkal próbálja rács mögé juttatni a gyanúsítottakat…

Kukkantsuk bele kicsit a film hátterébe; Eleve az, hogy a film Orson Welles keze alatt készült, egy félreértésnek volt köszönhető. Eredetileg csak Quinlan szerepét játszotta volna, de Charlton Hestont úgy értette, hogy Welles is rendezi a filmet, így a stúdió attól tartva, hogy visszalép a szereptől, neki adták a rendezés jogát is. A Universal eleinte az egész mozit műteremben szerette volna leforgatni, ám a rendező ragaszkodott a valós helyszínekhez. A kaliforniai Venice városában meg is találta a megfelelő lerobbant környéket filmje sötét hangulatához.

A rendező évekkel később úgy gondolt vissza művére, mint élete legjobb forgatására. Nagy sztárokkal dolgozhatott, majdnem egymillió dolláros költségvetéssel, és egy nagy stúdió állt mögötte, ahol a fejesek nem szóltak bele a munkájába, mivel a forgatás nagy része éjszaka zajlott. Persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, itt sem ment minden olyan simán. A munkálatok végeztével a stúdió elvette tőle az utolsó vágás jogát, így a mozikba kerülő verzió már rendesen meg volt tépázva. Ráadásul "Touch of Evil" címmel is meg kellett barátkoznia, amit a stúdió erőltetett rá a filmre. Igaz, évekkel később Welles is belátta, hogy ez az egyik legjobb filmcím, az egész pályafutása alatt. A rendező, levélben kérte a stúdiót, hogy vágják újra a filmjét, a megadott szempontjai alapján, ám ez csak halála után történt meg, 1998-ban.

Amerikában éppen hogy sikerült visszahoznia a ráköltött összeget, míg a világ többi részén hatalmas sikereket ért el a film. Máig a legnagyobb noir-ok között említik.

Tudom, mindenki (méltán) imádja az Aranypolgárt, ám én mégis úgy gondolom, hogy - a Harmadik Ember mellett - A gonosz érintése a rendező legjobb munkája. Elvégre pontot tett egy olyan műfajra, ami majdnem két évtizeden át uralta Hollywoodot. Valamint azt se felejtsük el, milyen hatalmasat alakít a filmben Welles, Quinlan szerepében. A mozi nyitójelenete a kocsira helyezett bombával pedig felejthetetlen. Ha valaki valami igazán jó thrillerre/krimire/noirra vágyik, bátran merem ajánlani (persze szigorúan csak a rendezői változatban)!

9/10

Dexter - Early Cuts (2009-2012)

Bár nem sokan tudják, de napjaink egyik legsikeresebb sorozata, a Dexter elindult animált, websorozat formájában is. Az Early Cuts, kedvenc sorozatgyilkosunk korai éveiből táplálkozik, a vadászatok egyes fázisait bemutatva. A széria most éppen a harmadik évadnál tart; az első 12, míg a második és harmadik, 6 részt foglal magába. Stílusa sokaknak kissé furcsa lehet, hiszen nagyrészt csak állóképekből építkezik, ám ettől függetlenül az illusztrációk hangulatosak és dekoratívak - leginkább Bill Sienkiewicz munkáit tudnám kiemelni, melyek messze a legsötétebbek mind közül.

A szinkronhangot, szerencsére az eredeti karaktert is alakító, Micheal C. Hall szolgáltatja. Nagyon megy az orgánuma a karakterhez: hidegvérű és érzelemmentes, pont amilyennek egy precíz sorozatgyilkosnak lennie kell.

Kimondottan tetszik amúgy az alapötlet. Mintha betekintést nyerhetnénk Dex vérminta gyűjteményének néhány darabkájába (többek között az elsőbe is). Ahogy a történetfoszlányok sem rosszak. Pusztán a kivitelezés aggaszt. A jó gondolatok ellenére az epizódok hossza és kidolgozatlansága miatt túlon-túl felejthetővé válik a dolog. Persze néhány percbe sűrítve nem is nagyon várja el az ember, hogy megváltsa a világot, de ez azért tényleg kevés. Viszont nem róhatjuk fel igazán negatívumként, lévén egyfajta reklámfogásról beszélünk, nem pedig a sorozat egy tényleges mellékágáról, de szerintem akkor is kihozhattak volna többet a dologból. Mindenesetre gondoltam megéri megemlíteni, hogy van ilyen is. Ha más nem is, a rajongók (mint pl. én is) azért értékelni fogják.
6/10

Double Indemnity - Kettős Kárigény (1944)

Billy Wilder harmadik, további karrierje szempontjából meghatározó rendezői munkája a Kettős Kárigény (vagy a Gyilkos Vagyok – igazából sosem értettem, miért kapott két magyar fordítást a cím). Ennek a műnek köszönhetjük a mozik egyik jellegzetes asszonytípusának megteremtését, hisz itt jelenik meg legelsőként és legtisztábban a femme fatale prototípusa, melyet később megannyi film alkalmaz előszeretettel. A James M. Cain regénye alapján készült mű sikerfilm volt már az adott korban is, ám az utókor sem felejtette el. A mai napig tökéletesen élvezhető mű, mely az idő múlásával sem veszített semmit értékéből.

Ahogy az a címből is kiderül, a film a biztosítási szakma negyvenes évekbeli világába enged betekintést. A számító Phyllis Dietrichsont (Barbara Stanwyck) lényegesen öregebb férjet választ maga mellé, hogy megszerezhesse annak vagyonát. A befolyásolható biztosítási ügynök, Walter Neff (Fred MacMurray) személyében megtalálja a megfelelő eszközt terve megvalósításához. Baleset látszatát keltve megtervezik férje meggyilkolását, hogy így hozzájuthassanak a magas biztosítási díjhoz, ám előbb Phyllisnek rá kell erőszakolnia férjét a biztosítás megkötésére. A kérdés már csak az, hogy meg lehet-e úszni egy ilyesfajta bűntényt?

A rendező egy szokatlanul nyomasztó és félelmetes történetet kerekít a nézők elé, melynek főbb vázát a nyereségvágy és a leküzdhetetlen szexuális ösztönök adják. Phyllis Dietrichson szerepe egyfajta szakítás az eddigi hollywoodi filmek hagyományos nőszerepeivel. Barbara Stanwyck játéka tökéletesen ötvözi a női vágyat a hidegvérű, gyilkos számítással. Az első olyan női karakter a filmtörténelemben, akinek a fegyvere a külső szépség. E nélkül a mozi nélkül, valószínűleg az Elemi Ösztön halálangyala sem jöhetett volna létre. Ez a fajta anti-hősnő, aki a férfiakat álnok tervei megvalósításának eszközeivé teszi, inkább Raymond Chandler forgatókönyv íróra jellemző, mintsem a rendezőre.

A cselekmény fordulatos, és okos, ami a film-noir műfajára mindig is jellemző volt, ám itt külön megemlítendő. Tökéletesen adagolja a mozi a feszültséget, amit a színészek hibátlan alakítása még inkább feldob. Fred MacMurray remekel végig, igaz, nekem nagyon sokszor jutatta eszembe a műfaj másik nagyágyúját, Humphrey Bogartot. Ahogy azt Billy Wildertől megszokhattuk, ezzel a mozival sem nyúlt mellé, sőt az egyik legjobban sikerült munkája a Double Indemnity.

Ugyan nem ez a legjobb noir, amivel valaha találkoztam, de kétségtelenül a legnagyobbak közt a helye. 
8/10