Finch - Say Hello To Sunshine (2005)

A '90-es évek elején Deftones tribute zenekarként megalakult kaliforniai ötös 2010-es feloszlásuk óta újra hallatott magáról, amikor bejelentették, hogy ismét összeállnak... hacsak egy turné erejéig is. Mivel régi nagy kedvencem a banda, ezért azonnal lecsaptam egy jegyre, a Londoni O2 Academy-ba. Sajnos a koncert teljes egészében a 2002-es What It Is To Burn dalaira fog épülni, ami persze nem baj, mert az is egy teljesen jó korong. Csak egyszerűen én sokkal inkább kedvelem az örök kedvenc Say Hello To Sunshine, vagy a rövid, de velős Finch EP dalait.

Nem véletlenül nagy kedvencem a 2005-ös korongjuk, hiszen itt érzem igazán, hogy kialakult valami sajátos hangzása a zenekarnak, amit aztán szépen tovább is vittek a három évvel később megjelent self-titled anyagukon. Míg a What It Is To Burn egy korrekt punk, pop, alternatív és poszt-hc elemeket vegyítő anyag volt, addig a Say Hello To Sunshine már képes volt valami Finch-es ízt vinni a 14 dalába.

A albumot nyitó Insomniac Meat rögtön magával ragadja az embert, és az egészen elmebeteg Dreams of Psylocibin utolsó hangjáig nem is enged. Az első perctől az utolsóig magas fordulatszámon pörög, és mindamellett van olyan kreatív és fogós a leültetős énektémáival, elvont dalszövegeivel, a "matekos" dobtémáival, tökéletesen együtt mozgó gitárjaival és remek dalszerkezeteivel, hogy minden perce egy kincs. Nehéz egy kedvencet kiemelni az albumról, én magam nem is tudnék, annyira egyben van az egész. Nem érzem rövidnek sem, ugyanakkor nincsen elnyújtva sem. A Say Hello To Sunshine-ról én mindig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. És bár jóval nehezebben emészthető előző társánál, többszöri hallgatás után különösen meghálálja magát

Sajnálom ugyan, hogy ezen korong dalait nem fogom hallani a koncerten, de azért az, hogy végre láthatom őket élőben így is egy felejthetetlen élménynek ígérkezik. És már csak egy hónapot kell várnom...

10/10

Daily News #18 - The Oscars 2013

Február 24-én, itteni idő szerint pontban éjfélkor veszi kezdetét a 85. Oscar díjátadó gála, amit idén is muszáj lesz megnéznem, tudniillik ez nálam már egyfajta tradíció. Ilyenkor mindig bekészítem az előre fullosan összerakott szenyóimat, pizzám, rágcsálnivalóim, üdítőket, stb. és élőben végignézem. Bár az utóbbi időben kissé visszaesett a gála színvonala, azért valahogy a kis rituálém mindig feljavítja a dolgot...

Idén a legtöbb nominációval a Lincoln és a Life of Pi büszkélkedhet. Előbbi 12, míg utóbbi 11 jelölést tudhat magáénak. Mögöttük nyolc-nyolc jelöléssel a Silver Linings Playbook és a Les Misérables áll. Victor Hugo regényének ezen feldolgozása előtt egyébként értelmetlenül állok. De ezt majd a későbbiekben kifejtem... Ötödik legtöbb jelölést - szám szerint hetet -, pedig Ben Affleck legújabb remekműve, az Argo birtokolja.

Érdekesség még, hogy a női főszereplő kategóriában a gála történetében eddigi legidősebb (Emmanuelle Riva - 85) és legfiatalabb (Quvenzhané Wallis - 9) egyaránt szerepel.

Már kisebb koromban is imádtam a pár perces filmes szösszeneteket. Sokszor alig vártam, hogy végre bevillanjon egy-két reklám a TV műsorok között, melyeknek szinte nagyobb figyelmet szenteltem, mint magának a műsoroknak. Ezért nálam különösen nagy figyelmet kapnak a rövidfilmek, melyeket elsőként szoktam lecsekkolni, ahogy nyilvánosságra hozzák az adott év jelöltjeit. Persze sokáig várnom kell egy-két mű esetében, hiszen nem mindig elérhetőek a gála végéig.

Sajnos egy filmet sem láttam (még) a rövidfilm kategória jelöltjei közül, így azokról most nem is tudok nyilatkozni, ám a Legjobb Rövid Animációs Filmek közül ezúttal is mindegyik mű méltán áll a jelöltek között. Nekem leginkább a megható Adam and Dog és a különösen eredeti Head Over Heels nyerte el a tetszésemet, bár a Paperman sem lett rossz. Ez utóbbi egyébként a legesélyesebb, ám jobban örülnék, ha a másik kettő közül kapná meg a díjat valamelyik.

A Legjobb Adaptált Forgatókönyv nálam a Silver Linings Playbook-nál, vagy a Life of Pi-nál landolna, míg a Legjobb Eredeti Forgatókönyv lényegében bárkié lehetne. Annyira erős a mezőny, hogy én mindenképpen elégedett leszek a végső döntéssel.

A Legjobb Zene esetében csodálkozom, hogy a Beasts Of The Southern Wild nem szerepel a legjobbak között, mert engem igazán megfogott. És attól függetlenül, hogy a többiek is méltán vehetnék át a díjat, én a Life Of Pi-nak dobnám oda. A Legjobb Fényképezés és Legjobb Dal viszont kétségtelenül mindenidők legütősebb James Bond moziját, a Skyfall-t illeti. 

Na de nézzük a főbb díjakat; A Legjobb Férfi Mellékszereplő díját Christoph Waltz-nak ítélném, bár a Django Unchained nem egy Pulp Fiction, és még csak nem is egy Inglorious Basterds, kétségtelenül a legjobb westernek közt a helye (nálam Top 5), Waltz-nak pedig minden szerep jól áll. A Legjobb Női Mellékszereplő pedig Anne Heathaway-nek jár, aki biztos vagyok benne, hogy meg is fogja kapni. Ő volt a Les Misérables ezen feldolgozásában a kevés jó pontok egyike. Mint ahogy azt már fentebb említettem, nem igazán tudtam hova tenni a mű legutóbbi filmre adaptálását, hiszen amellett, hogy teljesen felesleges volt, a színpadiasság totál megölte. Mert ami a színházban olyan jól működik, a vásznon nem feltétlenül. Erre a tárgyalt film például a tökéletes példa.

A Legjobb Férfi Főszereplőre bizonyosan Daniel Day-Lewis lesz a befutó, bár Denzel Washington is éppen annyira megérdemelné a Flight-ban nyújtott alakításáért. A Legjobb Női Főszereplő egy érdekes kérdés. Egyrészt, mert még a Zero Dark Thirty visszavan, így egy jelöltről nem tudok nyilatkozni, másfelől, mert Quvenzhané Wallis-t leszámítva mindenki megérdemelten vehetné át az arany szobrocskát.

A Legjobb Rendező nálam Michael Haneke a zseniális Amour-ral, vagy Ang Lee a Life of Pi-val, ami kétségtelenül az eddigi leglátványosabb mozi, amit 3D-ben láttam. 

Végül pedig maradtak a legjobb film díjak. A dokumentumfilmek közül még egyet sem néztem meg, így azt most kihagynám. A Legjobb Animációs Film kategóriája pedig meglepően gyengére sikeredett idén. A Brave nem több, egy tucat, ám azért igényes Disney produkciónál (tudom Pixar, de az én szememben sokkal inkább Disney), a ParaNorman és Pirates! pedig egyértelműen a gyenge idei animációs felhozatal miatt kerülhetett be egyáltalán. Akik mind eredetiségében, mind minőségében magasan a többiek felett állnak, a Wrack It Ralph és a Frankenweenie. Nagyon remélem, hogy kettejük közül kerül ki majd a győztes.
A Legjobb Idegen Nyelvű Film kétségtelenül az Amour, ami lányegében már most magáénak tudhatja a díjat. Az pedig, hogy a Legjobb Film díját melyik nominált kapja, jó kérdés. Úgy gondolom a Lincoln és a Life of Pi indul a legnagyobb esélyekkel. Ez utóbbi egyébként igazán megérdemelné, akárcsak a Silver Linings Playbook vagy az Amour.

Daily News #17 - Valentine's Day.

Young Guns - Bones (2012)

A Young Guns legutóbbi, Bones címre keresztelt lemeze nem véletlenül lett az utóbbi időben leginkább szénné hallgatott album a lejátszómban. A felemás debüt-anyag után ezúttal egy rettentően erős koronggal rukkolt elő a brit ötös. 

A 2010-es Reading Festival nagyszínpadán már volt szerencsém élőben is meghallgatnom a srácokat, de a jó koncert ellenére valahogy sosem éreztem különösebb késztetést mélyebben beleásni magam a zenekar munkásságába. Majd tavaly év végén összeakadtam a Bones című dalukkal (ami kétségtelenül a tavalyi év egyik legnagyobb slágere), ami aztán úgy belefészkelte magát a hallójárataimba, hogy muszáj volt az egész albumba is belekóstolnom.

A SikTh egykori gitárosával, Dan Weller közreműködésével felvett 12 nóta legnagyobb ereje a rádióbarát hangzásban és a szomorkásabb hangulatban rejlik. A Bones minden dala remekül fel van építve és pontosan úgy szólal meg, ahogyan az adott műfaj megigényli; a pattogósabb témákat felváltották a középtempós tételek, a gitárok méginkább együtt vannak, és mindemellett egy jóval szerényebb, alternatívabb vonal felé indult el a Gustav Wood vezette csapat. És akkor már érdemes megemlíteni, hogy nagyon jót tettek a melankolikusabb énektémák a daloknak. A frontembernek sokkal inkább fekszenek ezek, mint az előző korongot átfedő könnyed lazaság.

Összességében nagyon jól áll a srácoknak ez az új irány. A Young Guns viszonylag hamar rátalált a saját hangzására, amit mi sem bizonyít jobban, mint a megunhatatlan címadó tétel, a poszt-rock szerű Interlude-Highlights kettőse, vagy a zenekar eddigi legnagyobb slágere, a I Was Born, I Have Lived, I Will Surely Die. 

8/10