Daily News #36 - 2.8 Hours Later

Már öt éve töretlen sikerrel vándorol városról városra a Bristolból induló zombie survival game, a 2.8 Hours Later. Szerencsére pont Halloween időszakában ért el Londonba a dolog, így kapva az alkalmon, mi is leteszteltük mennyire tudnánk helytállni egy esetleges zombiapokalipszis idején. Ugyan olvastam néhány review-t a dologról, ám alapvetően fogalmunk sem volt, hogy mi fog ránk várni az elkövetkezendő néhány órában, így elvárások nélkül kezdhettünk neki a játéknak. 

Már eleve odatalálni is kihívás volt (jobban eldugni a kiindulópontot nem is lehetett volna), de szerencsére éppen időben érkeztünk. Meglepően sokan voltak egyébként, nem hittük volna, hogy ennyien lesznek. A többszáz(!!) játékost néhány fős csapatokra osztották, és 10 perces turnusokban eresztették át a karantén zónán. Mi egy remek, hétfős csoportba kerültünk, ahol már az elején felosztottuk egymás között a szerepeket (Réka lett a medic). Az egyik srác még kamerát is hozott magával, ami dokumentarista horror jelleggel követte végig a kalandjainkat. 

A sztori a 28 Nappal Később világában kapott helyett, bár az nem volt teljesen világos, hogy mennyi idő telt a járvány kirobbanását követően (2.8 óra?). Viszont London egy részét már elkerítették, ez volt a "Safe Zone", ami ugyan nem volt teljesen "safe", ugyanis kószáltak zombik itt is dögivel. Furcsállottuk is az elnevezést, ám miután kikerültünk az elkerített zónán kívülre, minden világossá vált, ugyanis kint hemzsegtek a fertőzöttek, folyamatosan mozgásban kellett lenni, ha túl akartad élni. Egy kőkemény kardionak is belehetett tudni az ott töltött időt. 

A játék történetének konkrét menete volt, ahol túlélőkkel, törvényenkívüliekkel, vagy éppen a kormány embereivel futottunk össze. A színészek jól hozták a karaktereiket, hitelesek voltak, különösen az erőszakos rendőr, aki miatt ketten el is szakadtak a csapatunktól (a végén már csak négyen maradtunk). Általában mindenkitől különböző feladatokat kaptunk, amik teljesítéséhez sokszor zombik egész hordáján kellett átverekednünk magunkat, a cél természetesen a túlélés volt. Részletesebben nem szeretnék belemenni a különböző állomásokba, mert nem szeretném elrontani az élményt azoknak, akik esetleg befizetnének rá a jövőben.

Az egyik legjobb dolog az egészben a hatalmas, szabadon bebarangolható terep, hiszen London utcáin és épületeiben zajlott az egész. A mi csoportunk elég feszes tempót diktált, de így is több mint két órába (és nagyjából 5-6 kilométerbe) telt mire végigértünk. 

Zombival alapvetően 3 fajtával találkoztunk; Walkers, Runners (belőlük volt a legtöbb) és Screamers. Ezutóbbinak egyébként hátborzongató hangja volt, sokáig csak egy helyben toporogtunk, mert nem mertünk a közelébe menni. A csapatunkból gyakorlatilag mindenki fertőzött lett, egy csajszi kivételével. Én kaptam meg a kórt elsőként, de természetesen titkoltam a játék végéig... :D

Miután elértünk az utolsó állomáshoz és átvizsgáltak minket, a fertőzöttek megkapták a zombi sminket, és mindenki mehetett a Zombie Discoba. Itt volt zombis árkádjáték, mindenféle érdekes ital (Headshots, Undead koktél, stb.) és egy hatalmas kivetítő, ahol folyamatosan jelezték a beérkezett túlélők és fertőzöttek arányát, miközben egy DJ tolta a régi és aktuális slágereket. 

Szóval jól éreztük magunkat, érdemes egyszer egy ilyesfajta túlélő kalandban részt venni. Furcsamód az adrenalinlöket is megvan, sokszor annyira belefeledkezik az ember a játékba, hogy elfelejti, hogy nem az élete a tét. 

2.8 HOURS LATER - ASYLUM

BEYOND: Two Souls (2013)

A harmadik generációs PlayStation utolsó nagyágyújaként dobta piacra a Beyond: Two Souls-t a Quantic Dream. Előző játékukhoz, a Heavy Rain-hez hasonlóan ezúttal is egy interaktív filmet kapunk: 

Egy törékeny, hegekkel és sebekkel tarkított lány kóvályog az út szélén, amikor a helyi seriff rátalál. Az őrsön a férfi hiába faggatja, a lány nem hajlandó megszólalni. A kávésbögre váratlan falra csapódását azonban nem tudja hova tenni a rend őre, így miután megereszt néhány telefonhívást, kiderül hogy a rejtélyes lányt a legmagasabb szinten körözik. Ezt követően egy furcsamód magas létszámú SWAT osztag robog be az őrsre. Néhány perc elteltével mindenkit lemészárolnak a lánynak pedig ismét nyoma veszik.

A zseniális introt követően megkezdődik a játék, ahol Jodie szemszögéből ismerhetjük meg a történteket, fel-alá ugrálva az életének különböző szakaszaiban. Bár elsőre úgy tűnhet, a lány valójában nincsen felruházva telekinetikus képességekkel, csupán egy másik, hozzáláncolt lélek (szellem, ha úgy tetszik) jár a nyomában. Az ismeretlen eredetű lény, Aiden kötődésből - és persze sokszor önvédelemből - minden eszközzel óvja Jodie-t. 

Mondanom sem kell a sztori ezúttal is roppant kidolgozott lett, remek karakterekkel és pazar jellemfejlődéssel. Aki játszott a Heavy Rain-nel, az nagyjából tudja mire számítson, hiszen a Beyond: Two Souls a már előzőleg lefektetett történetvezetést és irányítást követi, illetve viszi tovább. Jodie-t kívülről irányíthatjuk, a megszokott TPS nézettel (némileg talán kevesebb szabadsággal), míg Aiden-nel FPS módban nyomulunk, gyakorlatilag szabadon repülve, akár a falakon át is (egy bizonyos távolságig, hiszen ő a lányhoz van láncolva). Kettejük között szinte akármikor válthatunk a játék során egy gombnyomással, vagy akár ketten is nekiülhetünk felosztva a szerepeket egymás között. Sőt, akár iOS-t és Androidot futtató eszközökkel is irányíthatjuk a szellemfiút, aki egyébként rengeteg hasznos képességgel lett felvértezve (tűzgyújtás, tárgyak mozgatása, védőburok képzése, gyógyítás, emberek megszállása, vagy akár élők és holtak gondolatainak olvasása), melyek segítségével jópárszor kihúzhatjuk hősnőnket a szorult helyzetekből. 

A játék sokat épít a Quick Time Event-ekre, amikor egy adott pillanatban kell lenyomnunk a hirtelen felvillanó gombot. Ám e téren is újítottak némileg a fejlesztők, hiszen ezúttal a játékosnak kell észrevennie, hogy az adott helyzetben melyik irányt kell választania.

Az időben való ugrálgatás kicsit zavaró lehet, de szerencsére a töltőképernyőn felvillanó idővonal mindig segít helyretenni a dolgokat, melyek később kulcsfontosságúak lehetnek, hiszen mi alakítjuk a történet menetét. Döntéseinkkel és cselekedeteinkkel változik a sztori, így a már említett Heavy Rain-hez hasonlóan számtalan befejezést kaphatunk, ezáltal az újrajátszás is garantált. A különböző fejezetek pedig egytől egyig remekül lettek felépítve. A hajléktalanokkal töltött idő érzelmi töltete például zseniális. Itt egyébként még egy szülést is le kell majd vezetnie a játékosnak, ami egy egészen új szintre emelte nálam a videojátékozás fogalmát. :D

Az Oscar-jelölt színészek minden tekintetben remek munkát végeztek. Összességében nem tudnék rosszat mondani a játékra. Legfeljebb azt tudnám neki felróni, hogy nem ütött akkorát, mint anno a Heavy Rain, bár lehet ez az újdonság varázsának is köszönhető. Ennek ellenére nálam egy újrajátszós, közel hibátlan darab a Beyond: Two Souls, ami az interaktív film hatás miatt talán nagyobb nyitottságot igényel. És pont emiatt nem is könnyű pontozni, de amit ígért azt maximálisan teljesítette és amiben jó, abban jelenleg a legjobb. Így a The Last of Us mellett nálam eddig kétségtelenül az év legjobbja.

10/10

Rogue Warrior (2009)

A hidegháborúban minden nyílt konfliktus tiltott, így az amerikai Dick Marcinko nem számíthat segítségre az egyszemélyes szabotázsai során. No nem mintha ő ezt nagyon bánná, hiszen karaktere a jellegzetes B-kategóriás akcióhős klisékkel van telepakolva, és nem riad vissza semmitől. E remekmű egyébként a mai napig elismert katonai szakértőként tevékenykedő azonos nevű úriember könyve alapján készült. 

Nehéz bármi jót írni a Rogue Warrior-ról, de azért megpróbálom. Elsőként Mickey Rourke szinkronhangja ugrott be, de valójában az ő jelenléte sem emeli a színvonalat. Az egész játék lapos és érdektelen, úgy ahogy van. Szerencsére rövid, bár ez sem igazán pozitívum.

Egyszerűen nevetséges, ahogy a játék pályáról pályára ismétli önmagát. Minden alkalommal egy hangtompítós pisztollyal indítasz, majd nyomulsz előre, és ölsz. A mesterséges intelligencia nem hogy rossz, de gyakorlatilag nincs is. Az ellenfelek nem fognak kiszúrni, hacsak nem szemből támadsz, így a lopakodós módszer módfelett hatékony tud lenni. Sőt, szerencsére süketek is, így nyugodtan kiiktathatsz bárkit, a tőle néhány méterre álló társa észre sem fog venni semmit az egészből. A fedezékrendszer ugyan működőképes is lehetne, pusztán csak nincs rá szükség, mivel az akciók taktikusságot még csak nyomokban sem tartalmaznak. 

Semmi kihívás nincs a játékban, én személy szerint felesleges időpocsékolásnak éreztem az egészet. Nem is értem, mi motiválhatja a fejlesztőket egy ilyen mű készítése során. Egy újabb ötlettelen öld-ahol-éred típusú FPS a Rogue Warrior, ahol egyetlen pozitívumként azt tudnám felhozni, hogy rövid. Ez pedig azt hiszem mindent elmond róla. 

3/10

Daily News #35 - Movieum

Nem is értem eddig hogy maradhatott ki nekem a londoni Filmmúzeum, de egy hirtelen ötlettől vezérelve, tegnap végre ellátogattunk oda is. Annak ellenére, hogy a London Eye mögött, sok más látnivaló között helyezkedik el (többek között a London Dungeon is itt található), eléggé el van dugva mindenki elől, ami magyarázat lehet arra is, miért voltak ketten rajtunk kívül az egész kiállításon. 

Az újabb blockbusterek kellékei és díszletei mellett a régi idők mozijai is ugyanakkora hangsúlyt kaptak, így rengeteg ereklyét csodálhatunk meg a poros klasszikusokból is. Furcsamód Alfred Hitchcock munkássága méltatlanul kevés szerepet kapott, azért jó volt látni egy eredeti storyboard-ot tőle, vagy akár részleteket egy forgatókönyvéből, amibe ő maga firkantott bele. Leginkább Charlie Chaplin volt kiemelve, ő volt az egyetlen aki több termet is kapott.

Különösen tetszett a horror részleg, ahol a számtalan, hírhedt gonosztevő között (pl. az eredeti Hellraiser kosztüm) ismeretlenebb gyöngyszemek is helyet kaptak. De leginkább a science fiction terem varázsolt el, ahol jól megnyomkodtam egy klingon hajójának a pilótafülkéjét. Bár egyértelműen a Star Wars franchise-t emelték ki leginkább, azért minden sci-fi rajongó megtalálhatja itt a kedvenceit (Alien, Terminator, Stargate, Doctor Who, stb.). A kiállítást végül a Csenőmanók óriás háztartási eszközei zárják, amikkel nagyon jól ellehet ütni az időt.

Legnagyobb negatívuma, hogy a Cinema Museum-hoz hasonlóan meglepően rövid. Csak míg előbbi egy szenvedélyes gyűjtő által szponzorált, önkéntesekkel dolgozó, független vállalkozás, addig filmes társa elméletileg kap elég támogatást ahhoz, hogy megfelelő reklámmal és némileg nagyobb visszhanggal kápráztassa el az odalátogatókat. Egyébként szép élményt nyújt szó se róla, egyszerűen csak többet vártam. Mindezek ellenére a filmkedvelők számára rengeteg érdekességgel szolgálhat a London Film Museum South Bank, viszont akit nem hoz túlzottan lázba a mozgókép világa, nem veszít semmit, ha kihagyja.

Remember Me (2013)

2084-ben járunk (az Orwell-re való utalás nyilván nem véletlen), Neo-Párizsban, ahol egy Memorize nevű cég tartja kezében a várost és annak lakóit. Az emlékek ellenőrizhetőek, módosíthatóak és kitörölhetőek. Hősnőnk, Nilin egy napon Bastille-ban ébred, minden emlék nélkül. Ám feltűnik a színen egy rejtélyes idegen, Edge, aki a segítségére siet, és kimenekíti a különleges erőkkel őrzött börtönből. Nilinnek, az egykori memóriavadásznak minél előbb vissza kell szereznie emlékeit, hogy bosszút állhasson az(ok)on, akik ezt tették vele.

Először is érdemes kiemelni ezt a remek világot, amiben a Remember Me játszódik. Élvezet volt minden apró zegzugát átjárni, és pont ami olyan jó benne, az le is vesz az értékéből, hiszen a statikus környezet nem ad elég teret a játékosnak felfedezni a körülölelő világot.

Persze mindez nem túl zavaró, az atmoszféra így is ámulatba ejtő. A kiváló látványhoz pedig elgondolkodtató és lehetőségekben gazdag alapsztori dukál, amivel minden sci-fi rajongó elégedett lehet. Bár ma még elképzelhetetlennek tűnhet, hogy valaki csak úgy belepiszkáljon a fejünkbe, a játékban mindez rengeteg lehetőséget kínál, többek között a memóriamanipulációt, ami a Remember Me talán legizgalmasabb pontja (szó szerint belepmászhatunk mások emlékeibe). Mert gondoljunk csak bele, mi lenne, ha egy-egy rossz emléket eltörölhetnénk vagy kicserélhetnénk? Egy gyermekkori traumát, egy szerettünk halálát, vagy akár egy súlyos baleset emlékét. Vajon élnénk a lehetőséggel? Erre ad módot a Memorize vállalat úttörő technológiája, a Sensen. Érdekes kérdéseket feszegetnek a fejlesztők, ez kétségtelen. Ám sajnos a történet folytonossága több helyütt is megbicsaklik, persze nem zavaróan, így is remek kikapcsolódást nyújtanak Nilin kalandjai, de valamivel több idő ráfordításával úgy gondolom egy minden tekintetben korszakalkotó játékot adhatott volna ki kezei közül a Capcom.

No persze nem csak az alapszituáció újító szándékú, hanem a harcrendszer is, amiből - a történettel ellentétben - tényleg mindent kihoztak; egyedi és ötletes. A támadástípus egyénileg testreszabható, amihez hasonlóval még nemigen találkoztam egy TPS esetében. Az én kegyetlenül összeállított kombóimmal nem is volt nehéz végigvinnem a játékot, csak tudni kell mikor, melyiket alkalmazza az ember. Egyedül a főellenségekkel gyűlhet meg a baja a játékosnak, ha nem ismerjük fel kellő időben a kiiktatásukhoz szükséges taktikát. 

Kötelező még megemlítenem a zenét és a grafikát. Ezutóbbi lehengerlően szépre és látványosra sikerült, mint azt már említettem. Rengeteg apróságra odafigyeltek az alkotók (anyajegy, sebhely, stb.), amik csak még színesebbé teszik a már amúgy is lélegzetelállítóan magával ragadó disztópiát, melyhez Olivier Deriviere muzsikája tökéletesen passzol. Már a menüben totál megvett, ez pedig csak fokozódott a cselekmény előrehaladtával.

Nilin karaktere jól kidolgozott és szerethető. Mondhatni tökéletesen passzol az egyre nagyobb szerepet kapó akcióhősnők sorába (Lara Croft, Faith, Xian Mei, stb.). De annak ellenére, hogy nem győzöm dicsérni a játékot, az a bizonyos plusz nem volt meg benne. Klasszikussá biztosan nem fog válni (a túlzottan lineáris játékmenetnek és a néhol kidolgozatlan történetnek hála), ám ettől függetlenül az év legjobbjai közé került nálam, amire a címéhez hűen sokáig emlékezni fogok.

8/10

A Day To Remember - Common Courtesy (2013)

Bár sokan fanyalogva fogadták az A Day To Remember 2010-es albumát, a What Seperates Me From You-t, nekem rövid időn belül nagy kedvencemmé vált. Akárcsak az azt megelőző Homesick-et, úgy azt az albumot is szénné hallgattam, így szinte biztosra vettem, hogy az idei Common Courtesy-vel is az év egyik legjobbját adják majd ki a kezeik közül. Milyen kár, hogy ezúttal csalódnom kellett...

A hangzás maradt a régi, többségében most is vérbeli pop-punk dalokat kapunk metalcore-os fűszerezéssel. Ezzel nem is volna probléma, hiszen pont ezért rajonganak több millióan a zenekarért. Csakhogy ezúttal közel sem olyan színes az anyag, mint lenni szokott. A dalok hasonló sémákra épülnek, mindenféle sajátosságot mellőzve. Miközben hallgattam többször is olyan érzésem támadt, mintha a What Separates Me From You B-oldalas dalait hallgatnám.

A szövegek nem sokat változtak, ezúttal sem bonyolították túl a dolgokat, de ez az ADTR esetében nem is baj. A breakdown-ok többsége ötlettelen, és mintha kicsit túlzásba is vitték volna a dolgot. Persze most is akadnak felejthetetlen szerzemények (személyes kedvenceim az elsőként napvilágot látó Violence (Enough is Enough), vagy a kőkemény Sometimes You're The Hammer, Sometimes You're The Nail). Ez is jól mutatja, hogy azért még ott van bennük a lendület és az erő, nem véletlen az egyre növekvő érdeklődés a koncertjeik iránt. Az már más kérdés, hogy az élő koncerteket tekintve még mindig van hova fejlődni.

Ahogy azt már hónapokkal ezelőtt is írtam, azok okoznak idén csalódást, akiktől valami ütősre számítok (Paramore, Killswitch Engage), míg az igazán jó anyagokkal azok lepnek meg, akiktől nem várom (Bring Me The Horizon, Letlive). Valószínűleg debütalbumként többre értékelném a Common Courtesy-t, mert azért még így is hallgatható kategória, ám az előző korongok fényében ez nem több egy erős közepesnél.

6/10

Smashed - Szárazon (2012)

Sokszor kerülök vitába a drogokkal kapcsolatban, mert képtelen vagyok megérti, hogy a szesz, vagy a cigi, társadalmilag miért teljesen elfogadott, amikor a fű nem. Persze ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a mókacigi használata teljesen rendben van, de közel sem olyan káros mint a fent említett két párja. És ezzel most göröngyös talajra vetődtem, nem is szeretnék ebbe mélyebben belemenni, viszont azzal már nem lehet vitába szállni, hogy az egyik legpusztítóbb, legmérgezőbb és legkeményebb tudatmódosító szer kétségtelenül az alkohol. És bár sokak szerint a legális kábítószerek nem sorolhatóak igazán a drogok közé, a legnagyobb különbség mindössze annyi, hogy míg az egyik kulturálisan elfogadott, addig a másik nem. 

És hogy miért hoztam fel mindezt? Nos, mert a Smashed is az alkoholizmus témakörével foglalkozik, amit már ezerszer, ezerféleképpen feldolgozták (legutóbb a Flight-tal, Denzel Washington elképesztő alakításában), ezért nem is vártam túl sokat a filmtől, de mégis sikerült meglepnie. 

Az alkoholista Kate (Mary Elisabeth Winstead) nagyjából elérte a mélypontot. Már karrierjét is veszélyezteti az ital, férje, a szintén függő Charlie (Aaron Paul) pedig képtelen számára segítséget nyújtani a változásban. 

A színészek korrektül hozzák a rájuk szabott szerepeket. Aaron Paul gyakorlatilag a Breaking Bad Jesse-jeként köszön vissza. Mary Elisabeth Winstead viszont meglepően jó, Kate figuráját emberien és hitelesen formálja meg. Bár lehet kissé elfogult vagyok vele, hiszen minden tekintetben a zsánerem (kicsit talán lehetne alacsonyabb)...

Ám a legnagyobb erőssége a filmnek az teljesen új szemlélet. Míg a legtöbb hasonszőrű alkotás azt mutatja be, hogy milyen rossz alkoholistaként élni, és hogy ez mennyire tönkreteszi az emberi kapcsolatokat, valamint a használó életét, addig itt ennek éppen az ellenkezőjét láthatjuk. Eleinte a minden percben vedelő házaspár mondhatni irigylésre méltó, önfeledt boldogságát követhetjük szemmel. A dolgok pedig akkor kezdenek elromlani, amikor Kate úgy dönt, hogy leteszi a piás üveget. Ez pedig egy dicsérendő és bátor húzás volt az alkotók részéről, ami meg is hálálja magát. Persze közel sem tökéletes, úgy gondolom lett volna még lehetőség ebben a koncepcióban, amit nem aknáztak ki kellően, azért így is kiemelkedőnek tartom műfaján belül (és itt most az alkoholista tematikájú filmeket kell érteni).

Tehát senki ne várjon egy Billy Wilder klasszikusához hasonló drasztikus alkotást, a Smashed sokkal inkább tekinthető egy amolyan független, feelgood amerikai mozinak. Szerencsére a visszafogott, jobbik fajtából. 

8/10

The Face Of Fear - Rettegés (1977)

Dean R. Koontz egyik korai regénye (melyet még álnéven publikáltak) ugyan egy izgalmas thriller, ám a későbbi remekműveinek a közelébe sem ér. A rendkívül termékeny szerzőnek ma is elég felemásak a művei. Temérdek könyvet olvastam tőle, és voltak, amik visszatérő, örök kedvencekké váltak, míg akadtak olyan regények is, amik néhány nappal az elolvasásuk után feledésbe is merültek. Viszont annak ellenére, hogy a Rettegés sosem lesz alapmű (még műfaján belül sem), egy erős karrierkezdésnek tudható be.

Egy sorozatgyilkos tartja rettegésben a város lakóit, aki a média csak a "Hentes" néven illet. Ám amikor egy volt hegymászó felfedi a gyilkos kilétét, menekülni kényszerül.

A történet egyszerű, ám roppant izgalmas. Legalábbis az utolsó néhány fejezetig, ahol némileg elfárad. A könyv végi fordulat pedig kiszámítható, de legalább a karakterek - még ha közel sem olyan kidolgozottak, mint azt a későbbi műveiben megszokhattuk -, szerethetőek. Viszont aki szereti a rövid, krimi/thriller ponyvákat, az biztos vagyok benne, hogy szeretni fogja a Rettegést is. Nem lenne rossz könyv egyébként, csak túlontúl felejthető (igaz, a Jégcsapdánál még így is jobb), viszont aki mindössze ismerkedni szeretne az író munkásságával, inkább tegye az Égi Jel-lel, a Rejtekhely-jel, vagy az Odd Thomas sorozattal.

6/10

Chvrches - The Bones Of What You Believe (2013)

Már az album megjelenése előtt az év egyik nagy reménységeként tartották számon a két évvel ezelőtt alakult Glasgow-i zenekart, hála az előzőleg megjelent Recover EP-jüknek. Én mondjuk már csak az album megjelenését követően figyeltem fel rájuk, így elvárások nélkül ültem le The Bones Of What You Believe elé. 

A két indie, illetve poszt-rock múlttal rendelkező úriember, és a zenei újságíróból énekesnővé avanzsált Lauren Mayberry egy roppant színes szinti-pop lemezt dobott össze. Ritka manapság amikor ennyire könnyedén ráhúzhatunk egy stílust egy zenekarra, de a CHVRCHES esetében tényleg nem mondhatunk mást. Színtiszta szinti-pop. És mivel a műfaj a '80-as évekbeli virágzását követően eléggé pang, a zenekar létező űrt tölt be remek debütálásával. 

A skót trió érdekesen lőtte be egyébként hangzását, hiszen a gitárokat teljesen mellőzve fektettek mindent az effektekre. Mindez pedig nagyon jól áll nekik, különösen jó párost alkotva Lauren aranyos énektémáival (tudom furcsán hangzik itt az aranyos jelző, de tényleg ez volt az első dolog, ami eszembe jutott a hangjáról). A hölgy nem mellesleg ügyesen lavírozik a erőteljesebb és lágyabb dallamok között, melyre jó példa a korong egyik legerősebb dala, a lépcsőzetesen építkező Lies.

Zenei vonatkozást nem igazán tudnék említeni, mert tényleg egyedi hangzást képvisel a CHVRCHES. Ám ha muszáj lenne párhuzamot vonnom, talán a Depeche Mode-ot tudnám megemlíteni. A hangulat és a szövegvilág olykor őket idézheti, ám mindez ne tévesszen meg senkit, az összkép már egészen máshogy fest. És hogy mitől tartom kiemelkedő lemeznek a The Bones Of What You Believe-et? Elsősorban azért, mert elérték, hogy egy steril szinti-pop lemezt többször is elővegyek, és bármikor szívesen hallgassak meg.

8/10

Daily News #34 - A kávézó fura urai.

Akárcsak a legtöbb ember aki szerencsét próbál külföldön, eleinte én is a vendéglátásban kezdtem el dolgozni. Annak ellenére, hogy elég gyengén fizet, viszonylag könnyű munkát találni és egészen egyszerű is a munka. Én közel egy évet húztam le a Starbucksnál, és bár ennyi idő bőven sok (mellette azért tanultam is), volt némi jó oldala is. Amellett, hogy néha hírességekbe futottam - mint Hannah Murray, vagy Kano -, és rengeteg jó arccal ismerkedtem meg a munkatársaim között, számtalan furcsa figurával hozott össze a sors. Össze is szedtem közülük az öt kedvencemet, akikre biztosan hosszú ideig emlékezni fogok:

5. Az apa és a fia.

A kedvenc törzsvásárlóim közé tartozott egy apa és annak a fia, akik minden alkalommal beöltöztek valaminek. Akárhányszor kávét kértek, jelmezben tették, és még arra is figyeltek, hogy egy párost alkossanak. Voltak kalóz és hajókapitány, rabló és pandúr, de még robot és professzor is. Szerencsére bohócnak sosem öltöztek be (szívbajt is kaptam volna!). Az egyetlen baj velük csak az volt, hogy havonta egynél többször sosem jelentek meg, pedig én többször is örültem volna nekik, mindig feldobták a napomat.

4. Az önjelölt barista.

Az legbosszantóbb vendégek egyike volt az az idős nőszemély, aki meg volt győződve róla, hogy mi beletettünk valamit az italába. Ő percek alatt kikiáltotta magát kávéfőző mesternek, és megpróbált bepattanni a pult mögé, hogy megcsinálhassa a maga kis kávéját. Udvariasan közöltük vele, hogy ezt nem kéne, erre teljesen felkapta a vizet, közölte hogy mindenkit beperel, ám hál'isten nem láttunk vagy hallottunk felőle többé. Mindenesetre azt az átható csendet és döbbenetet sosem felejtem, ami a távozását követte.

3. A hajléktalan.

Egyik nagy kedvencünk volt a hajléktalan fickó, aki két-három hetente mindig betért hozzánk, hogy aztán néhány nap erejéig szórakoztasson minket. Amikor először találkoztam vele, éppen zártunk, és a kinti asztalokat és székeket pakoltam össze. A fickó odajött hozzám, és elmesélte életének megrázó történetét röpke 10 percben. Ahogy egy Ausztrál kisvárosból megpróbált kitörni. Ahogy pénzzé tette mindenét, amikor úgy döntött, hogy Londonban próbál szerencsét. Végül pedig ahogy második nap ellopták mindenét, és magára maradt a nagy büdös semmivel. A fickó azt is elárulta, hogy mindössze néhány napja maradt, mivel hazatoloncolják és többé nem térhet vissza az Egyesült Királyságba. Mondanom sem kell, a szívem szakadt meg érte, szóval csórtam neki némi kaját és italt, aztán néhány perc beszélgetés után sok szerencsét kívántam neki, és elváltak útjaink. Gondolhatjátok hát, mennyire meglepődtem, mikor néhány hét múlva megint láttam a bolt előtt, ezúttal egy egészen új - ám legalább annyira megrázó - történettel etetve a munkatársamat. Ő is hasonlóan reagált, és miután elsírta nekem, hogy ezt a férfit mennyire veri sors, csak röhögtem, és csináltam neki egy kávét. Azóta persze már ismeri mindenki, és mindig nagy örömmel hallgatjuk végig a meséit, amit - ha tehetünk - kávéval, teával, vagy valami egyébbel honorálunk. Ügyesen megdolgozik az esti adagért, meg kell hagyni. Csak azt nem értem, hogy akinek ennyire jó beszélőkéje van, hogy a fenébe végzi az utcán?

2. A banya.

Flat White. Az ital, amit senki nem szeretett elkészíteni (kivéve Choi cimborámat, aki a mestere volt a kávék minden fajtájának). Erről a nedűről annyit kell tudni, hogy baromi nehéz jól megcsinálni, mert megvan a maga technikája (ez az, amikor a kávé tetejére rajzolunk valamit a habbal), amit könnyű elrontani. Miután egy nő kikérte a Flat White-ját, és az nem éppen sikerült a legtökéletesebbre, annyira felhúzta magát a dolgon, hogy neki állt csapkodni, üvöltözni és rángatózni. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő az egész helyiségben. A hisztérika persze nem csak szitkozódott, hanem elkezdett fenyegetőzni, és olyan boszorkányos nevetést produkálni amitől mindenkinek felállt a hátán a szőr. Később még vissza-vissza tért a nap folyamán, egyszer a neveinket felírogatva, egyszer meg egy kamerával, minket filmezve. Közben persze végig nyomta azt a hátborzongató banya-nevetést, amitől még most is összerezzenek, ha eszembe jut. Már majdnem kihívtuk rá a jardot, de végül eltűnt, és nem láttuk többé. Azért még pár napig minden reggel ellenőriztem a súlyomat, hogy biztos legyek benne, nem lettem megátkozva, és nem fogok elsorvadni...

1. A médium.

És akkor nézzük a személyes kedvencemet. A férfi már első ránézésre furcsának tűnt a különösen extrém ruházatával és sajátos arcberendezésével. Mint később kiderült, mindez nem véletlen, a fickó egy médium volt. Volt is nála gömb, tarot kártya meg minden. Beült a kávéjával szépen a sarokba, és a gyanútlan vendégeknek kínált fel jövendőmondást. Egy-ketten vevők is voltak rá, javarészt fiatalok (gondolom a hecc kedvéért), de amikor elfogytak az emberek nekünk is felkínálta szolgáltatásait. A többiek rögtön elzavarták, de én kíváncsi lettem, úgyhogy felajánlottam neki még egy ingyen kávét az útjára, a jövőmért cserébe. Le is terítette a kis cifrán csipkés konyharuháját, majd elkezdte magyarázni, hogy az egyetemes energiát hogyan fogja felhasználni, blablabla... Lényeg a lényeg; kevergetett, magyarázott, felfordított néhány lapot, végül pedig a szemembe nézett, összepakolt és szó nélkül elviharzott. Még a kávéját is ottfelejtette. Nem tudom, hogy poénnak szánta vagy sem, de így utólag visszagondolva tényleg vicces. :D A többiek azóta is mindig azzal csesztetnek, hogy nincsen jövőm. 

Végül pedig annyit fűznék hozzá, hogy az ilyen alakok mindig emlékezetessé teszik az olyan munkákat, ahol emberekkel vagy körülvéve. A vendéglátást pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki külföldön próbál szerencsét. Általában könnyű elhelyezkedni és a munka sem bonyolult, így kezdésnek tökéletesen megfelel. Megaztán rengetegen megszeretik később és ha jól csinálja az ember, könnyen feltornázhatja magát. Én azért örülök, hogy eljöttem onnan.

Goodbye Starbucks!

Q - Érzékek birodalma (2011)

Laurent Bouhnik sokat vállalt, amikor úgy döntött, hogy a szoftpornót mély, lélektani drámával vegyíti. A hűség, monogámia és nemiség kérdéseit feszegetni próbáló film nem csak hogy rettentő unalmas lett, de roppant kínos és felszínes is. 

Adott egy nagyon misztikusnak és vonzónak beállítótt lány, Cecile, aki inkább csak egy egyszerű szűzk*rvának hat. A lányról, azonkívül hogy az apja meghalt, semmit nem tudunk meg. De valamiért rettentően maga alatt van, és minden szembejövő figurának felkínálkozik, hogy aztán meggondolhassa magát.

A készítők kínosan próbálkoznak valami mondanivalót tömködni a szoftpornós jelenetek közé, vajmi kevés sikerrel. Először azt gondoltam, hogy a probléma a rendezővel nemével van, mert egy férfi nem képes női szemszögből életszerűen elmesélni egy történetet. De aztán belegondoltam, hogy bizony nem egyszer volt már rá példa, hogy hitelesen és megkapóan mesél női perspektívából az erősebbik nem. Elég csak Woody Allen-re gondolnunk, aki rendszerint minden komolyabb, illetve drámaibb szerepet nőkre oszt. Ám Laurent Bouhnik sajnos képtelen túllépni a legostobább közhelyeken, így története hiteltelenné válik. Remekül mutatja ezt a vizuális ábrázolásmódja, melyben a nők, fecsegő punciként vannak jelen (nem túlzok, a barátnőket csupán deréktól lefelé látjuk a zuhanyzóban). 

A film alapvetően ugyanannyira komolyan vehetetlen, mint a pornók kerettörténete. És bár a lányok mutatósak, a képek pedig néhányszor tényleg el vannak találva, nem elegek ahhoz, hogy bárki érdeklődését fenntartsák. A Q - Érzékek Birodalma tehát két szék közé esett. A történet váza harmatgyenge egy nagyjátékfilmhez (mondhatni nincs), ám szoftpornónak is túl "szoft". Az pedig, hogy véresen komolyan próbálja magát venni csak még nevetségesebbé teszi.

4/10

Daily News #33 - Tate Britain: Turner & Constable

Az egyik legjobb dolog Londonban, hogy szinte az összes múzeum és művészeti galéria ingyenesen látogatható. Ezeket egyébként érdemes lecsekkolni, ha az ember itt jár, mert a többségük (Natural History Museum, British Museum, National Gallery, stb.) kellemes meglepetéseket tartogat. Jómagam például soha nem éreztem késztetést arra, hogy kiállításokat bámuljak, ám néhány éve felfedeztem ennek is a szépségét. Így a modern művészet nemzeti galériája után végre ellátogattam a XIX. század végén alapított Tate Britain-be is. 

Azt, hogy mennyire iskolázatlan vagyok e téren, jól mutatja, hogy eleinte azt sem tudtam, hogy a Tate Modern és a Tate Britain két különböző dolog. A hozzám hasonló tudatlanoknak: míg az előbbi a modern művészetekre fókuszál, addig az eredeti galéria inkább a klasszikusokra. 

Őszintén bevallom, hogy ez közel sem nyűgözött le annyira, mint a modernebb társa. Persze itt is akadnak azért remek darabok, amiket érdemes megnézni. 
A főszerepet idén Matisse, Mondrian és Turner munkái kapták, melyek közül ezutóbbi festményei varázsoltak el leginkább. Sajnos inkább csak az utolsó éveiben alkotott munkái kaptak helyet, pedig én kíváncsi lettem volna a többire is. Mindenesetre a képei ámulatba ejtően mutatják be a természet erőit. 

Hasonlóan monumentális képeivel vált új kedvencemmé John Constable. Az ő festményeivel itt találkoztam először, és Turner-höz hasonlóan kiemelkedő tájképeket készített, bár ő jóval sötétebben látta a világot. Minden képe valami baljós hangulatot áraszt, melyeket úgy gondolom leginkább a sötétebb színhasználatának köszönhet.

Na de nem is jártatnám többet a számat, látogasson csak el ide mindenki, akinek alkalma adódik, mert nem fogja megbánni!