10 album, amit hallani kell!

Már terveztem egy ideje, hogy összegyűjtöm egy csokorba azt a 10 albumot, amik talán a legmeghatározóbb szerepet töltötték be az életemben. És itt most nem feltétlenül az örök kedvenceimre gondolok – bár nyilván akad olyan is közöttük -, hiszen több lemezt is inkább a nosztalgia szépít meg. Sokkal inkább azt a tíz korongot mutatom be, amelyek különösen nagy szerepet töltöttek be zenei ízlésem (és valamennyire a személyiségem) formálódásában;

1. KoRn - Issues (1999)

A bakersfieldi ötös, kétségtelenül a modern metal egyik legmegosztóbb és egyik legmeghatározóbb zenei formációja mind a mai napig. Való igaz, Head távozása óta, már én sem rajongok értük úgy, mint azelőtt. De az első 6 kiadványukat máig nagyon szívesen hallgatom. Nehéz közülük egyet kiemelni, hiszen mindegyiket másért szeretem, de az Issues mindenképpen privilégiumokat élvez a többiekkel szemben, ha másért nem, már csak azért is, mert ezzel az albummal ismertem meg a zenekart.

Az 1999-ben megjelent anyag a zenekar második legsikeresebb kiadványa az ezt megelőző Follow The Leader-t követően. Leginkább a röfögő basszus, a súlyos szólamok és a tört dobtémák jellemzik. Az olyan dalok, mint a Falling Away From Me, Make Me Bad, vagy a No Way feledhetetlenné teszik minden percét, amiben még az számok közti átkötések is a helyükön vannak a kiválóan egymásra illeszkedő dalok között. Egy remekül „megkomponált” gyöngyszem.

10/10

2. Deftones - White Pony (2000)

A Deftones megint bebizonyította, hogy hiába az évekkel ezelőtti tragédia, Koi No Yokan névre keresztelt albumukkal talán a 2012-es év legjobb anyagát hozták tető alá. Nem véletlen hát, hogy pont a Tempest végzett nálam az első helyen a 2012-es év legjobb dalai között.
És akkor nézzük a zenekar harmadik stúdiólemezét, mellyel örökre beírták magukat a zenetörténelembe. Az akkori új tagnak, Frank Delgado-nak hála a White Pony merte elsőként az beemelni a triphop, illetve new wave elemeket az akkor éppen virágkorát élő nu metal műfajába. Az album persze nem csak az ezredforduló, hanem mindenidők egyik legjobb lemeze is nálam, ami bármilyen hangulatban képes magával rántani, mindig valami újat, valami pluszt csempészve a már jól ismert dallamokba. 

10/10

3. Marilyn Manson - Holy Wood (In The Shadow Of The Valley Of Death) (1999)

Nehéz eldönteni, hogy nem csak a nosztalgia teszi-e széppé ezt az albumot számomra, hiszen ma már nem igazán hallgatok Manson-t, de tény, hogy általános iskolás és gimis éveimben sok helyre elkísért ez az album.

Az „Antikrisztus trilógia” záró, illetve kezdő darabja (hiszen a történet fordítva halad – Holy Wood, Mechanical Animals, Antichrist Superstar) volna ez a koncept album, mely Adam történetét meséli el. Sok mindent üzen ez a 19 szám, de leginkább a bánat és a reménytelenség járja át őket. Persze érthető, miért ez sikerült messze a legsötétebb és legdepisebb Manson anyagra, hiszen az ezredfordulón kapta fel leginkább a média a zenekart, amiben erősen közrejátszott a Columbine-féle negatív kampány is.

Bár a közvélemény a Holy Wood-ot tartja a banda egyik leggyengébb albumának, ezzel én nem tudok egyetérteni. Az emberbe fészkelődő hihetetlen atmoszféra, és az olyan szerzemények, mint a The Nobodies, Love Song, Burning Flag, vagy az A Place In The Dirt feledhetetlenné teszik számomra ezt a korongot, kiemelve a többi Marylin Manson produktum közül.

8/10

4. Limp Bizkit - Chocolate Starfish and The Hot Dog Flavored Water (2000)

A Limp Bizkit harmadik és egyben legsikeresebb anyaga egy amolyan igazi „fuck off!” album. Úgy gondolom a zenekarnak mindig is az ilyen laza, szarjunk a világra típusú szerzemények álltak legjobban. Elég csak a Hot Dog című nótára gondolnunk, melyben a fuck szócska 48-szor hangzik el, és mára a zenekar egyik legnagyobb koncert himnuszává nőtte ki magát, anélkül, hogy klipesítették volna. A Chocolate Starfish and The Hot Dog Flavored Water legnagyobb erőssége, hogy hemzseg az ilyen nótáktól, az erőtől és az energiától, így emelkedve a kor Nu Metal anyagjai fölé.

9/10

5. Linkin Park - Hybrid Theory (2000)

A generációm albuma. – mondhatnám. És talán nem is járnék messze a valóságtól. Az én korosztályomnak ez az album kikerülhetetlen, nem hinném, hogy lenne, aki fejcsóválva kérdezné, hogy „mi az a Hybrid Theory?”

A banda debütanyaga egyébként remekül sikerült. Persze az itt felsorolt albumoknál nehéz eldöntenem, hogy a nosztalgia érzése nélkül is ugyanannyira jók-e, de az kétségtelen, hogy a Los Angeles-i hatos remekül eltalálta az arányokat, a rádióbarát zene és az underground, valamint a rap és a metal között. Megérdemelten vívta ki a kult-státuszt a lemez és vált a zenetörténelem részéve, hiszen rengeteg embert terelt úgymond a keményebb muzsikák útjára, és nőt fel egy generáció mellette.

Objektívan nézve az album rövid, de velős. Színes és pörgős. Plusz csordultig van fülbemászó, slágeres dallamokkal, amiket aztán lazán dúdolgathatunk a zuhany alatt... :D

8,5/10

6. Slipknot - Slipknot (1999)

Az ezredforduló derekán köztudatba robbanó Slipknot, első lemezével egy oly friss, oly eredeti és oly energikus albumot tett le az asztalra, amely az egész addigi modern metál arculat mellett, az olyan nagy öregeknek is új irányt adott, mint például a Slayer.
Az egyedi felállás mellett (3 ütős) a dalok szerkezete és hangzása is újat tudott mutatni az olyan remek nótákkal, mint a Spit It Out, Eyeless, Me Inside, vagy éppen a Wait and Bleed. Ez utóbbi dal esetében például, emlékszem beszippantott úgymond az örvény, és újra meg újra meg kellett hallgatnom, annyira jól eltalált darab lett (mai napig a zenekar egyik legütősebb slágere), pedig akkor még kazettán hallgattam, szóval folyamatosan vissza kellett tekernem... :D
Corey Taylor énektémái és váltásai zseniálisak, bár úgy gondolom ezt a két albummal későbbi Subliminal Verses-ben fejlesztette tökélyre. És bár nem az első anyaguk a kedvencem tőlük, kétségtelenül a korszak egyik legjobbika.

8,5/10

7. A Perfect Circle - Thirtheenth Step (2003)
Mikor ráleltem A Perfect Circle második anyagára, csak annyit tudtam, hogy a Tool-ból már nagy kedvencé vált Maynard James Keenan tölti be az énekes posztot, és a Marilyn Manson egykori bőgőse, Twiggy Ramirez pengeti a négyhúrost. Szóval az elvárásaim nagyok voltak, de amit ez a mestermű nyújtott, az minden várakozást felülmúlt. A korong minden dala elvarázsolja a hallgatót, Maynard oly módon képes bánni a hangjával, ahogy nagyon kevesen. Minden dal erősen basszus és dob központú, a gitár ezúttal inkább egyfajta kísérő hangszerként van jelen, legalábbis az előző anyagukhoz viszonyítva kétségtelenül. Még a szirupos és kissé nosztalgikus hangulatú The Nurse Who Loved Me is tökéletesen illeszkedik a dalok közé, egy tökéletes kört alkotva az album 12 dalával. 
A Thirteenth Step és köztem első hallásra örök szerelem szövődött, nem csoda hát, hogy máig előveszem újra és újra. Kevés ennyire kiváló albumot ismerek (talán ha ötöt...), amit egyszerűen képtelen vagyok megunni. Hibátlan minden perce.

10/10

8. Incubus - Make Yourself (1999)
Az Incubus, harmadik nagylemezén egy teljesen új irányt vett, mely mind a lemezeladásokat, mind a kritikai visszhangot tekintve elnyerte a nagyérdemű elismerését. Az olyan dalok, mint a Drive, Privilege, The Warmth, vagy a Pardon Me rövid időn belül hatalmas slágerekké váltak, amiknek nagyságához azóta sem tudott felnőni a zenekar (bár a legutóbbi albumuktól, az If Not Now, When?-től eltekintve mindegyik korongjukat jónak tartom).
Mikor először hallottam a Make Yourself számait, jó ideig nem tudtam leakadni róla, melyek azóta sem veszítettek igazán értékükből. A Miss You pedig kétségtelenül mindenidők egyik legszebb dala.

8,5/10

9. Muse - Absolution (2003)
Ma már biztosan nem kell senkinek bemutatni a zenekart, de mikor én megvettem magamnak az akkor még friss Absolution-t (a New Born miatt, amiről aztán kiderült, hogy nem is ezen az albumon van) közel sem volt ennyire nagy név a Muse. Persze a korong tökéletes felépítése azonnal megfogott, és mai napig jól esik olykor-olykor elővennem ezt a megunhatatlan albumot.
A tökéletesen indító Apocalypse Please-zel Matthew Bellamy-ék rögtön megteremtik a világvége hangulatot, ami aztán egészen az utolsó dalig megmarad. Egyszerre felemelő és földbedöngölő az Absolution, ami - bár első hallásra is teljesen magával ragadó - többszöri nekifutásra ér be igazán. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, műfaján belül talán messze az egyik legjobb albumot rakta le a Muse 2003-ban. 

10/10

10. Tool - Lateralus (2001)
Nem könnyű szavakba önteni mindazt, amit a Tool muzsikája képvisel. A progresszív metal műfajának legkiemelkedőbb albuma számomra mindig is a Lateralus lesz (egyedül a többi Tool anyag mérhető annak nagyságához). Ezt a korongot mindenkinek hallania kellene egyszer!
Egyszerre elképesztő és felfoghatatlan, hogyan képes a Maynard James Keenan vezette négyes ennyire odafigyelni minden apró részletére a zenének (ami ezesetben talán már több mint zene). Nagyon jó példa erre például a címadó dal, ahol az első néhány percben Maynard énektémáinak szótagszámai mind a Fibonacci-számsorozat tagjai. 
Ajánlom mindenki figyelmébe az anyaghoz készült videók lecsekkolását is, mert tökéletesen fedik a dalokat, egyfajta plusz adva a már amúgy is hibátlan mesterműhöz. Minden tekintetben remek albumnak tartom a Lateralus-t, nem véletlenül zsebelte be vele a zenekar a második Grammy-jét, nyitott vele a Billboard első helyén és lett gyakorlatilag mindenhol az év lemeze. Kötelező darab.

10/10

és ezennel túlléptem a századik bejegyzésemen is... :)

Daily News #16 - Kano.

Ma vett tőlem egy kávét a híres nevezetes rapper, Kano, miközben az ügynökével megtárgyalták az új lemezének promóját. 

(elnézést a kócos fejemért, reggel volt még...) :D

Batman: Year One - Batman: Az első év (1987)

A Sötét Lovag egyik legelterjedtebb története, a Year One, Bruce Wayne Batmanné válását, és Gordon felügyelő Gotham Cityben töltött első évét, majd kettejük találkozását meséli el. 

A '80-as évek képregényeinek új hullámában megannyi hős és klasszikus történet átformálódott, komolyabb és sötétebb színt víve a karakterekbe és azoknak hátterébe. Bár a denevérember, mint mindig ezúttal is megelőzte a korát, és közel egy évtizeddel előbb megújult, eredettörténetének újraformálódására bizony várni kellett, egészen 1987-ig.

Frank Miller remekműve persze nem csak a fordulatokban és izgalmakban gazdag eredettörténet miatt emelkedik ki a nagy átlagból. Gotham City mocskos és korrupt ábrázolása még sosem tűnt ennyire reménytelennek. És az ezúttal főszerepet kapó várost nem csak a bőregér figuráján keresztül tárják elénk; ugyanakkora hangsúlyt kap Gordon is, így válik a Year One kettejük történetévé. 

Ezúttal nem találkozunk szuperhősáradattal. Nincs se Joker, se Bane. Egyedül a mocskos és korrupt Gotham és annak bűnözői. Főhősünk figurája pedig esendőbb és valóságosabb, mint eddig valaha. A sérthetetlen Batman kép szertefoszlani látszik, ahogy egyre inkább haladunk előre a történetben. 
Egyébként jól észrevehető, hogy Christopher Nolan mennyit merített a Year One lapjaiból a Sötét Lovag trilógia első részének (Batman Begins) születésekor. 

Egyedül Selina karakterének beemelését nem tudtam hova tenni. Az egy dolog, hogy totál jellegtelenre sikeredett, de a történetben sem igazán érzem a helyét. 
David Mazzuchelli és Richmond Lewis nyers ábrázolásmódja viszont tökéletesen passzol a Miller által felépített világhoz. Így egy olyan apróság, mint a Macskanő felesleges szerepe sem képes lerombolni a mű klasszikussá válását. Kötelező olvasmány mindenki számára, akinek kicsit is közel áll a szívéhez Batman karaktere és világa.

9/10

Marvel Zombies (2006)

Az öt részben napvilágot látó Marvel Zombies minisorozat sztorija, ugyan Mark Mullar elborult ötletén alapszik, viszont az a Robert Kirkman gondolta tovább, akinek többek között a The Walking Dead sorozatot is köszönhetjük. Bár ez utóbbi nem igazán győzött meg (igaz, csak az első kötetet olvastam), a jelen tárgyalt műve kötelező minden képregény-, illetve zombi-fanatikusnak! 

A történet amolyan in-medias-res módra indít; Miután a Reed Richards (Mr. Fantastic) másik demenzióból származó alteregója átcsalja önmagát egy másik Föld-re, ahol egy globális zombivírusnak köszönhetően az emberiség nagy része elpusztult és/vagy zombivá alakult. Magneto, a még élő emberek és mutánsok vezetője hátramarad, hogy megsemmisítse a dimenziók között nyílt szerkezetet. Itt kapcsolódunk be mi, olvasók, amikor a mágnesesség ura egymaga kerül szembe az teljes Avengers zombi armadájával. 

És már rögtön a sztori elején kapunk egy hatalmas csavart, hiszen ahelyett, hogy Magneto, és a segítségére siető mutánsok kálváriáját kísérnénk végig, hősünket néhány oldal után cafatokra tépi az élőhalott Bosszúállók (vagy Bosszú Angyalai, kinek hogy tetszik...) csapata, és ezzel ők válnak a történet főszereplőivé, mi pedig csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy nekik szurkolunk.

Kétségtelenül a zombik szemszögéből bemutatott alternatív világ adja a mű legnagyobb erejét. Elképesztően sok lehetőséget rejt magában a Kirkman által felállított bizarr helyzet, melyet rendre ki is használ, folyamatosan magasabbra téve a lécet. 

A mű egyik érdekessége, hogy ezúttal az élőhalottjaink nem csupán tudattalan ösztönlények, hanem igenis tudatuknál vannak, falkában vadásznak, problémamegoldó képességük még mindig a régi, mindez pedig csak félelmetesebbé teszi (anti)hőseinket. 

A karakterek zseniálisak. Az önmarcangoló Pókember lelki vívódásai, a Mjölnir nélkül boldogulni kényszerülő Thor, vagy akár a folyton éhes Hulk figurája mind-mind telitalálat.

Az egész művet áthatja egyfajta elborult, beteges humor; nagyon jó példa erre az a rész, amikor Darázs éppen a lekötözött Fekete Párducnak ecseteli (akiből éppen vígan falatozgat), hogy mennyire imádja az emberi hús ízét, és ha megtalálnák az ellenszert, akkor is inkább zombi maradna...

Persze a rajzokat is érdemes megemlíteni, hiszen Sean Phillips és Arthur Suydam minden tekintetben remek munkát végzett. Suydam fogott néhány klasszikus Marvel borítót, majd valami elképesztő groteszk módon átformálta őket. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az öt részes remekművet, mert tényleg írtó szórakoztató tud lenni. Persze ahhoz, hogy minden apró utalás és poén érthetővé váljék, nem árt ismerni a Marvel univerzum alapjait. De úgy gondolom enélkül is egy élvezetes olvasmány lesz a Marvel Zombies, főleg annak, aki szereti a hasonszőrű alkotásokat.

(és végre arra is fény derül, hogy a zombik miért nem esznek soha egymásból...) ;D

9/10

Daily News #15 - Munkahelyi ártalom.

Ma kishíján kirúgattam magam. Új manager érkezett az üzletbe, ami azt jelenti, hogy a jövő héttől ő testesíti meg majd az új főnökömet is egyben. Rögtön megszólt, hogy miért van csuklópánt a kezemen. Mondtam neki, hogy azért, mert el kell takarnom a karkötőimet (amiket nem vagyok hajlandó levágni, leszedni pedig nem lehet őket). Erre közölte, hogy ha együtt szeretnék vele dolgozni, jobb ha eltávolítom őket. Mire mondtam neki, hogy ez esetben nem szeretnék vele együtt dolgozni... Majd ez a vita folytatódott nagyjából fél óráig, mígnem annyira felhúztam magam, hogy már kiabáltam vele. És még neki állt feljebb, hogy "Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem?!". Meg is kérdeztem tőle, hogy "Miért, ki vagy te, hogy nem ordibálhatok veled? Akkor ordibálok, amikor jólesik!". A "beszélgetés" végére pedig írásbeli figyelmeztetést akart adni (amiből, ha ötöt összeszedek kirúgnak), mire mondtam neki, hogy adjon egyből kettőt, mert az a szerencseszámom. Aztán meggondolta magát valamiért...

Szóval jól indul a kapcsolatunk. Biztos remek lesz vele együtt dolgozni. De hát ez van... 

Végül persze kompromisszum született, és hosszú ujjú ingben dolgozhatok. Nevetséges az egész... Higgadt és türelmes embernek gondolom magam, de már csak attól felhúztam az agyam, hogy megint eszembe jutott. Great! Pfff... 

Batman: The Killing Joke - Batman: A gyilkos tréfa (1988)

Alan Moore és Brian Bolland ’88-as alkotása az egyik legjelentősebb, és mára az egyik legsikeresebb sztorivá nőtte ki magát a denevérember kultuszán belül. Mindez persze nem véletlen, hiszen a meglepően rövid (közel 50 oldal) mű mindent magán visel, amit egy Batman képregénytől elvárnánk.

A többek között Tim Burton-t is megihlető mű (érezhető a hatás az egy évvel később megszülető, első Batman mozifilmen) a kritikai- és közönségsiker mellett jó pár díjat is magáénak tudhat, Alan Moore mégis az egyik legrosszabb írásai közé sorolja. Valahol érthető a dolog, lévén a munkái javarészt jóval összeszedettebbek a The Killing Joke-nál. Néhol én is kissé összecsapottnak éreztem, mindettől függetlenül van egy fajta "bája", ami miatt egy lapon tudjuk említeni az Arkham Asylum-mal, vagy éppen a Year One-nal.

A történet középpontjában Batman és Joker pszichológiai síkon vívott párharca áll, melyben Gordon felügyelő is fontos szerepet kap; A szociopata bohóc különösen kegyetlen eszközökkel próbálja bebizonyítani a világnak – és a bőregérnek -, hogy egyetlen rossz nap is képes bárkit az őrület legmélyebb bugyraiba taszítani, mindezt pedig Gordon felügyelőn szándékozik demonstrálni. Ezzel párhuzamosan pedig nyomon kísérhetjük, hogyan született meg a Sötét Lovag legnagyobb ellensége...

Először is azzal kezdeném, hogy Joker eredettörténete gyenge. Valahogy nem érezni át a karakter valódi fájdalmát, ahogy az "őrület születését" sem lehet igazán megérteni. Mindig is jobban tetszett, amikor nem tudtunk meg semmit a karakter születésének hátteréről. 

Ellenben a köpenyes igazságosztó figuráját jól megformálták, rejtélyes és sötét, mint minden klasszikusnak számító Batman sztoriban. Valamint kap egy pluszt, amit ritkán érzékeltetnek az alkotók; hogy bizonyos szempontból a bőregér éppen olyan őrült, mint Joker, csak nála ez másképpen ütközik ki. Amennyire egymás ellentétes pólusai, legalább annyira ugyanolyanok is. És ez az apró dolog bizony kiemeli a művet a nagy átlagból. 

A befejezés pedig valami zseniális! Erősen fel is húzta az összképet nálam.

Számomra ugyan egy kisebb csalódás volt a The Killing Joke, azt semmiképpen sem mondanám, hogy nem élveztem. Egyszeri olvasmánynak tökéletesen megfelel, a remek rajzok pedig elképesztően feldobják. Plusz jó volt látni, hogy végre egyszer sikerül Joker-nek megnevettetnie Batman-t... 

7/10

Centurion - A kilencedik légió (2010)

A római birodalom az álomgyár egyik kiaknázhatatlan forrása. A téma legfrissebb feldolgozását Niel Marshall-nak köszönhetjük, aki ezúttal a híres IX. légió történetét vitte vászonra.

A Krisztus utáni második évszázad Britanniájában járunk, ahol Quintus (Michael Fassbender), egy barbár rajtaütés egyetlen túlélője, csatlakozik Virilus (Dominic West) legendás kilencedik légiójához, akik a piktek rettegett csapatait készülnek kiűzni a birodalomból. Ám a légiót körülveszik és felmorzsolják. Quintus, egy maroknyi túlélővel tovább küzd a túlélésért; célja, hogy az egykori vezért, Virilust, kiszabadíthassa a barbárok fogságából.

Az első dolog, ami szemet szúrt nekem, az a gyönyörű színharmónia, amivel a rendező nagyon profil operál az egész film alatt. A mozi talán legnagyobb erőssége lett ez a szemet gyönyörködtető képi világ. Ami még esetleg örömet okozhat néhány embernek, azok a kellően brutális és véres harci jelenetek. Nekem ugyan nem elég, ha percekig csak levágott testrészeket és CGI vér fröcsögését látom, ám mégis biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember arcára fog mosolyt csalni a film R besorolása. Viszont ez még bőven nem elegendő egy jó mozihoz.

Mert bizony a Centurion több sebből vérzik, aminek talán legnagyobb hibájaként az eredetiség hiányát tudnám felróni. És most nem egy végtelenül egyedi forgatókönyvre, vagy sztorira gondoltam, hiszen a már megszokott kliséket is lehet sajátosan tálalni. Ám Niel Marshall ahelyett, hogy belevitte volna saját magát a művébe, inkább úgy lopkodta össze a film bizonyos jeleneteit, illetve beállításait más, méltán híres alkotásokból (Gladiátor, 300, Kill Bill, A Gyűrűk Ura…).

A színészekkel sincs sok gond, megfelelően hozzák amit a film igényel. Azt hiszem, amit ki lehetett hozni belőlük, azt ki is hozták. A zene kellően ritmusos, ám túlon-túl felejthető. A mozi zárása pedig egy igen nagy logikai bukfencre épít, megtépázva a már eleve szétszaggatott szárnyait. Ilyen téren leginkább az Arthur Királyra, vagy a Mennyei Királyságra emlékeztetett - bár ez utóbbinál a profi rendezés, és a remek alakítások, még éppen hogy meg tudták menteni a mozit.

A kilencedik légió egy döcögő forgatókönyvre és a „meg nem koreografált” harcjeleneteire (amik azért igen látványosak, ezt el kell ismernem) tett fel mindent, ám ez közel sem elég. A szép képeken túl nem sok mindent képes nyújtani a film. Lehet, hogy egyszer végig lehet nézni, ám ha egy hasonló témájú mozira vágynál, inkább válassz valami mást, mert ennél szinte csak jobbat találsz.

4,5/10

Lora (2007)

Mivel napjaink moziközönségének igazán ritkán akad lehetősége egy minőségi magyar produkciót megtekinteni, gondoltam megér egy próbát írni az egyik legutóbbi hazai kedvencemről, hátha meghozom valaki kedvét hozzá, mert bizony a Lora egy kivételesen jól összehozott mű.

A filmet az a Herendi Gábor írta (részben) és rendezte, aki már a Valami Amerika első két részével és a Magyar Vándorral bizonyította rátermettségét, és azt, hogy bizony van még - ha halovány is - erő a magyar filmgyártásban. Bár az imént említett filmek is nagyon bejöttek, mégsem tenném őket az „újranézős” kategóriába. Ellenben a Lora - megkockáztatom -, nemzetközi viszonylatban is erősen megállná a helyét.

A romantikus dráma középpontjában egy okos és érzékeny fiatal lány áll, Lora, aki évek óta egyedül él, magányosan. Három éve hatalmas fordulatot vett az élete, amikor egy baleset következtében elveszítette látását. Azóta Lora borászként dolgozik, és egy koncerten borkóstolót tart, amikor a sors újra összehozza őt Gerivel. A lány először futva menekül az emlékek elől, de a felszínre tört érzéseknek köszönhetően újra találkozgatni kezdenek. Az egyre gyakoribb együttléteknek köszönhetően Lora és Geri közelebb kerülnek egymáshoz, mint gondolnák. De vajon túl tudnak-e jutni a múltjukat övező tragédia felett?

Kezdeném azzal, hogy nekem egy rendkívül kellemes meglepetést okozott a film. A dráma, romantika és a humor megfelelő adagolása nem könnyű feladat. Ahogy egy szerelmi sokszöget sem egyszerű érdekfeszítően felvázolni. Herendi Gábornak mégis sikerült összehoznia, úgy, hogy közben még a történetvezetés sem a megszokott, lineáris vonalon halad (ami amúgy különösen fontos a sztori szempontjából). A rendező nagyon ügyesen építi fel a cselekményt, rengeteg flashback alkalmazásával. A végkifejletet gyakorlatilag a legelején kitalálhatjuk, mégis sikerül lekötnie a nézők figyelmét.

A színészek jók, végre nem ripacskodnak, sőt kirobbanó formában vannak. Valamint új arcokkal is találkozhatunk (ha nem is mindegyik magyar), és ez bizony egy nagy-nagy üdefoltot jelent. Talán az egyetlen komoly gond a hosszával van. A rendező helyében a nagy katarzisnál zártam volna a filmet, hogy a nézők csak pisloghassanak… igaz, ez csak egy személyes vélemény. 

Mindettől függetlenül a Lora egy komolyan végiggondolt és jól összerakott romantikus dráma, ami megérdemel egy esélyt azoktól is, akik esetleg már temetni kezdték a hazai filmgyártást.

7,5/10

G.I. Joe: The Rise Of Cobra - G.I. Joe: A Kobra árnyéka (2009)

Ha már úgyis megérkezik lassan a mozikba a második rész, ideje kiveséznem a Transformers hatalmas sikerét meglovagló, a nyolcvanas évek másik játék és rajzfilm etalonját, a G.I. Joe-t. 

Való igaz, az eredeti rajzfilm, illetve képregény egészen más volt, mint a többi társa akkoriban. Nem csak a pörgős akciók, és kemény beszólások jellemezték a művet, kikacsintott különböző korok és rasszok harcművészeteibe, vagy akár a tudományos fantasztikumba is. A karakterek hovatartozása pedig egyik akkori rajzfilmben sem jelent meg ennyire letisztultan; valaki vagy jó volt, vagy rossz. Nem voltak köztes átmenetek. A Kobrák egyáltalán nem voltak coolak, a Joe-k azonban annál inkább. A sorozat tudatosan nevelő célzattal készült. Persze ezek a pólusok mára összemosódtak, ahogy ebben a filmben is. De ez nem feltétlenül baj, hiszen a mai közönség nem igazán szereti, ha egyértelmű, úgymond egydimenziós karaktereket nyomnak le a torkán.

A történet nagyvonalakban: Az elit osztagok legelitebbje, a G.I. Joe osztag, a legmodernebb haditechnikával veszi fel a harcot a világot fenyegető ellenséggel. A korrupt, és megalomániás fegyverkereskedő, Destro világuralomra akar törni, de a Joe-knak nem csak vele, hanem egy rejtélyes Kobra nevű szervezettel is le kell számolniuk, mielőtt elszabadulna a káosz a világban.

Már a tartalmat olvasva is láthatjuk, hogy ezt a filmet bizony nem kell komolyan venni. De amit egy ilyen mozi igényel, azt nagyon jól hozza; dögös csajok, nindzsák, high-tech kütyük, fegyverropogás. Számomra egy kellemes csalódás a film, mert nem hittem volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni rajta.

Annak ellenére, hogy egy tisztességes blockbusternek tudható be, megbukott a mozi pénztáraknál, így nem hittem volna hogy lesz folytatás. S lám, Hollywood mégis látott benne potenciált, így idén Dwayne Johnson mentheti meg a világot a Kobráktól, Bruce Willis-szel az oldalán.

6/10

Gremlins - Szörnyecskék (1984)

Karácsonytájt az összes ünneapi klasszikust játsszák a mozik Londonban a Reszkessetek betörőkön át, a Az élet csodaszépen keresztül, egészen a Igazából Szerelemig. És egy valamire való karácsonyi moziműsor sem lenne teljes az 1984-es, Steven Spielberg nevével fémjelzett Szörnyecskék nélkül. Nekem pedig abban a szerencsében volt részem, hogy végre moziban is megtekinthettem - hacsak közel harminc évvel a bemutatását követően is - a régi nagy kedvencemet.

"Tartsd távol a fénytől! Ne érje nedvesség a testét! De ami a legfontosabb: hiába sír, hiába könyörög, soha, de soha ne etesd meg éjfél után!" - Ezeket a tanácsokat kapja Billy (Zach Galligan), miután megkapja újdonsült házikedvencét karácsonyra, egy Mogwait. Sajnos a kétbalkezes fiú sorra szegi meg a szabályokat, melynek a következményei nem csak rá, de a város összes lakóira nézve végzetes következményekkel járnak...

Érdekes volt mai szemmel megnézni a filmet. Egyrészt meglepett, mert bár nem gondoltam volna, bizony ma is ugyanakkorát üt, mint jó pár évvel ezelőtt. Másfelől pedig hemzseg a különböző filmes utalásoktól (Forbidden Planet, The Time Machine, E.T., Close Encounters of The Third Kind, stb.), amik régen nyilvánvalóan nem tűntek fel. De a legnagyobb erőssége az, hogy túl mer lépni a már csontig lerágott hasonszőrű filmek sablonjain, és ezáltal képes föléjük emelkedni. Hiszen gondoljunk csak bele, amellett hogy minden idők talán legbizarrabb karácsonyi történetét tálalják elénk, a különböző, egymástól igencsak eltérő (horror-vígjáték) műfaji elemeket is tökéletes arányban vegyítették össze az alkotók.

A film egyébként Steven Spielberg nélkül nem jöhetett volna létre. Ő volt, aki elsőként felfigyelt az akkor még újonc Chris Colombus forgatókönyvére, ami persze eredeti formájában jóval agresszívebb és horrorisztikusabb volt. Az akkor már nagynevű rendező átformálta jóval családbarátabbra a szkriptet (az eredetiben Gizmó is gonosszá változott volna), majd zöld utat kapott a stúdiónál.

A 11 millió dolláros büdzsé zöme, CGI hiányában, a Gremlin-bábokra ment el, ami meg is látszik a kész művön. A mai napig jól néznek ki, nem járt el felettük az idő. 

Jerry Goldsmith fő zenei motívuma pedig felejthetetlen. Méltán zsebelt be anno annyi díjat.

A Szörnyecskék, úgy gondolom minden hibája ellenére (víz nem érhet Mogwai-t, de a hóban lazán mászkálnak... stb.) modern klasszikusnak tekinthető. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy még sok év távlatából is szórakoztató tud maradni és megannyi más alkotásban is fel-fel bukkan mind a mai napig (The Goonies, Big Bang Theory, How I Met Your Mother, Family Guy...). 

Csodálkozom, hogy eddig még senkinek nem jutott eszébe egy remake belőle. Azért én szívesen beülnék egy újabb Gremlins filmre a moziba!

8/10

Daily News #14 - Ebben az évben még nem írtam semmit.

Hát íme, most írtam valamit. :D