[Rec] Trilógia (2007-2012)

[Rec] (2007)

Mikor 1999-ben felütötte a fejét a hatalmas sikereket elérő The Blair Witch Project, senki nem hitte volna, hogy egy külön zsáner születik a horror ezen alműfajából. Találkozhattunk, azóta rengeteg hasonló alkotással, melyek közül a legkiemelkedőbb véleményem szerint a Paranormal Activity, a Lake Mungo (már ha azt ide sorolhatjuk) és a spanyol [Rec] voltak. Mindhárom mű magában hordozza a műfaj főbb jellegzetességeit; képesek olyan hatást kelteni, mintha a borzalom megtörtént volna, továbbá nem igazán derül fény a történteket körülölelő rejtélyre sem. Ezek azok az elemek, melyek miatt egy ilyen film igazán nyugtalanítóvá válhat, és pakolhatja tele zöld hasúval a készítők zsebeit.

A minimalista [Rec] nem véletlenül robbant akkorát, hiszen minden tényező adva volt a másfélórás rettegéshez - nyomasztó, klausztrofób helyszín, fertőzött emberekkel körülvéve és egy kisebb csapat, melynek tagjai csak túl szeretnék élni az egész tébolyt. 

A feszültség magas végig, hisz fogalmunk sincs, mi-miért történik, és mint tudjuk, a legnagyobb cidrifaktor, mindig az ismeretlentől való félelem. Mindezt pedig annyira jól sikerül kiaknáznia a filmnek, hogy természetesen az amerikai remake sem maradhatott el.

8/10

[Rec] 2 (2009)

A második rész ugyanott folytatódik ahol az előző véget ért. Négy kommandós hatol be a külvilágtól elzárt épületbe, egy orvos kíséretében. A doki vérmintát szeretne begyűjteni egy fertőzöttől, később aztán érdekes dolgok derülnek ki, mind az orvosról, mind az épületben terjengő vírusról. Majd szép lassan választ is kapunk mindenre…

És pont ez itt a baj. A [Rec] 2-vel az a legnagyobb gond, hogy megpróbál választ adni mindenre, amit az első részben láthattunk és emiatt elveszíti varázsát. Mindemellett eléggé nagy zagyvaságot is találnak elénk (már negyedóra elteltével fogtam a fejem, és ez nálam semmi jót nem jelent). A játékidő előrehaladtával egyre kevésbé képes a néző komolyan venni a látottakat, így a mű majdnem hogy teljesen elveszti az előző résszel kiérdemelt feszült légkörét. Amitől mégis nézhető tud maradni, az nem más, mint a technikai megoldások. Szerintem – akárcsak az első rész -, a [Rec] 2 is iszonyatosan jól meg van csinálva, és ez külön öröm, lévén hogy nem egy hollywoodi produkcióról van szó.

A film tartalmaz jó ötleteket (sisak-kamera, Chris Cunningham szerű képi világ, végkifejlet), de ezekből sajnos nem kapunk annyit, hogy képesek legyenek megmenteni a film önmaga paródiájává fordulását. Tudom, sokaknak nem jön be ez a fajta kamera-ráncigálós megoldás, ezért megértem, ha valakinek egy ilyen jellegű alkotás nem nyeri el tetszését. Viszont a [Rec] 2 esetében azt mondom: még a műfaj szerelmesei is jobban teszik, ha inkább mást választanak, mert ennél azért jóval igényesebb produkciókkal is találkozhatunk.

4/10

[Rec] 3 - Génesis (2012)

A [Rec] harmadik epizódja ötletesen szór el néhány utalást az előző részekre - és ezzel minden pozitívumát meg is említettem. Még talán a sminkre és maszkokra lehet némi jó szavunk, bár már az sem annyira ütős, mint előzőleg volt. Lényegében minden más sz@r. De komolyan;

A gyakorlatilag beleerőltetett "humor" teljesen megölte még azt a maradék feszültséget is, ami a filmben lehetett volna. Történet gyakorlatilag nincs... tudom, az előző részek esetében sem volt ez túlzottan hangsúly, na de most aztán még annyira se. A főszereplők közti románc egyszerűen nevetséges, leginkább a kora délután elcsíphető szappanoperák színvonalát hozza. És ha mindez nem volna elég, még a [Rec] filmek egyik védjegye a "found footage feeling" sincs már jelen.

Ez a film minden tekintetben értékelhetetlen. Pusztán a jó szívemnek, és a fent írt néhány soromnak köszönhetően kap tőlem kettest, de ez is inkább egy egyes.
2/10

Mindhárom rész végeztével azt tudom mondani, hogy teljesen felesleges végig menni rajtuk. Az első részt látni kell, mert tényleg minden tekintetben erős alkotás, ám az azt követő folytatások totál hiteltelenek, így leülni is felesleges eléjük. A Quarantine címen futó remake-ről pedig nem tudok nyilatkozni, mivel nem láttam, bár erősen kétlem, hogy a 2007-es film nyomába érne.

Fringe - A Rejtély (2008-2013)

A hazájában 2008 szeptemberétől futó, a Lost-ot megalkotó és azzal a köztudatba robbanó J. J. Abrams nevével fémjelzett sorozat, a tudományos fantasztikum és a bűnügyi sorozatok határmezsgyéjén mozog (nem véletlen a párhuzam Mulder és Sully aktáival); a történet szerint, a hidegháború idején néhány zseniális tudós, minden képzeletet felülmúló, áltudományos (telekinézis, láthatatlanság, teleportáció, stb.) projekteken dolgozott - leginkább az emberi test és agy lehetőségeinek vizsgálatával. Egy balesetben azonban meghalt egy laboráns, így az ezt követő nyomozás során fény derült az emberkísérletekre, aminek következtében dr. Walter Bishop elmegyógyintézetbe került 17 hosszú évre.

Az elképesztően jól összerakott pilotepizód egy, az FBI-t érintő esettel indít, mely kapcsolatban áll a közel két évtizeddel ezelőtti kísérletekkel. Dr. Bishop-ot (John Noble) kihozzák a St Claire’s Elmegyógyintézet falai mögül, visszaadva régi laborját. Persze csak úgy, gyám nélkül nem engednek ki senkit egy zárt intézetből, így jön a képbe a bohókás tudós fia, Peter Bishop (Joshua Jackson). A harmadik főszereplő, akit megismerünk, a nyomozást vezető Olivia Dunham (Anna Torv), aki barátja életét igyekszik mindenáron megmenteni.

A remek, másfél órás nyitóepizód (mely akár egy egész estés filmnek is tekinthető), mindenidők egyik - ha nem a - legjobb pilotja. Az ezt követő részek zöme egy rejtélyes eset körül forog, melyet folyamatosan átível egy főszál, amit eleinte visszafogottan adagolnak az alkotók.

Science fiction fanoknak kötelező, bár mindenki másnak is csak ajánlani tudom ezt az elképesztően magával ragadó sorozatot. Igazából engem már a zseniális főcímmel megvettek, ami nemcsak hogy végtelenül hangulatos, de kétségtelenül az egyik legjobb főcímdal, amit sorozathoz valaha írtak. Úgy válik felejthetetlenné, hogy közben képes tisztelegni a nagy előd előtt. Na de ne gondoljon senki egy teljes X-Akták nyúlásra, erről szó sincs. Valójában távoli rokonságban áll a két sorozat egymástól. A Fringe igyekszik minden esetet tudományos síkra terelni. A ufonautákkal való kapcsolat és a misztikum szinte teljes egészében hiányzik belőle (ez utóbbira amúgy is ott a szintén remek Supernatural).

Tehát egy vérbeli sci-fi sorozatról beszélhetünk, ahol rengeteg olyan régi és új elméletek (időutazás, párhuzamos univerzumok, stb.) kerülnek terítékre, amik ismerősek lehetnek más hasonszőrű alkotásokból is.

A titokzatos események mellett nagyon nagy hangsúlyt kapnak a karakterek, ami nagyon nagy erőssége a sorozatnak. A főszereplőink szerethetőek, könnyen tudunk azonosulni velük. Közel sem egydimenziósak, attól függetlenül, hogy sokszor klisékből épülnek fel. Miután kibontakoznak, és teret ad nekik a sorozat, hamar a néző szívéhez nőnek. Kiemelendő dr. Bishop karaktere és az őt alakító John Noble, aki olyan hitelesen képes megformálni a sajátos és szétszórt lángelmét, hogy gyakorlatilag ő maga képes lenne elvinni a hátán az egész sorozatot. A fiát megformáló Joshua Jackson és a gyengébbik nemet képviselő Nina Torv szintén jó választásnak bizonyultak. A karakteres arcú színésznő ügyesen lavíroz az egyszer törékeny és megtört, máskor pedig magabiztos és határozott FBI ügynök szerepében.

Mellettük még rengeteg nagynevű cameo-t is köszönthetünk (Leonard Nimoy, Diane Krueger, Christopher Lloyd, Peter Weller, stb.), akik csak még magasabbra dobják azt a bizonyos lécet, ami már így is az egekben jár.

A Fringe másik nagyon nagy pozitívuma a humor. Az apa és fia kapcsolat rengeteg komikummal szolgál, sokszor megfelelően oldva a feszült világvége hangulatot, ami elengedhetetlen is, lévén egy ízig-vérig J. J. Abrams produkcióról van szó. A rengeteg utalás a klasszikus sci-fi produkciókra és a fordulatos cselekményvezetés pedig teljes mértékben odaszögezi a nézőt a képernyő elé.

Az első évadban, azontúl hogy megismerkedünk a figurákkal és azoknak múltjával, rengeteg érdekes és elgondolkodtató esetet tárnak elénk. Mégis az évad közepe felé leül picit a sorozat, ám a záróepizód hál’isten visszazökkenti minket a Fringe világába. 

A második évadtól azonban már abbahagyhatatlan lesz. Itt már sokkal inkább előtérbe kerülnek a hőseinket övező titokzatos múlt, valamint a párhuzamos univerzumok világa. Az évadokba nem szeretnék nagyon belemenni, mert túlságosan erős cliffhangerekkel és fordulatokkal tömnek tele minden részt. Mindenesetre a harmadik sem okoz csalódást, bár itt elkanyarodik a sorozat egy olyan irányba, ami nekem annyira nem jött be (szerelmi háromszög), de sikeresen kimászik belőle, hogy aztán ismét egy hibátlan évadzárót vághasson az arcunkba. 

A széria negyedik fejezete azonban már hagy némi kívánni valót maga után. A harmadik évad végi meglepetés gyakorlatilag teljesen el van felejtve, ahogy a megfigyelőkre sem szán elég időt a sorozat. Nekem személy szerint annyira letörte a kedvemet, hogy a vizsgaidőszak alatt félbe is hagytam és csak a napokban fejeztem be a maradék másfél évadot. Bizony a vége felé már körvonalazódik (ám engem mégis meglepetésként ért), ami aztán az utolsó szériában a fő cselekményszálat viszi tovább. Nem fogok spoilerezni, de remekül megmentették a sorozatot, számomra az utolsó 13 három rész minden tekintetben pazar volt. Jó volt az érzelmi töltete, tetszett az apokaliptikus világ hangulata és a karakterek jellemfejlődése is kellően érezhető volt. A hátborzongató ellenségről nem is beszélve. Őszintén szólva kibírtam volna még néhány részt, vagy legalább a záró néhány percet kibővítve. De így is kielégítőnek éreztem a sorozat fináléját.

Nyilván én sem nézem az összes, jelenleg futó sorozatot, de azok közül, amikkel eddig találkoztam a Fringe az egyik legötletesebb és legizgalmasabb. És bár a negyedik évadnál kicsit elveszettnek érződik, higgyétek el érdemes folytatni, mert minden kérdés ami megválaszolatlannak tűnik, értelmet nyer az ötödik és egyben utolsó évadban, ahol nemcsak az azt megelőző, de még a kezdeti időszakra is rengeteg utalást fogunk találni (érdemes a korai, jelentéktelennek tűnő részeknél is odafigyelni). Így az apróbb hibái ellenére is erős 9 nálam A Rejtély. Azért kár, hogy vége...

9/10

Odd Hours - Kései Órán (2008)

Immáron negyedik alkalommal követhetjük nyomon a különösen fejlett hatodik érzékkel megáldott Odd Thomas kalandjait. Mint azt már az előző részek kapcsán is említettem, a széria színvonala erősen hullámzó. A remek karakterek és a jó ötletek ellenére úgy érzem valami hiányzik belőle, Dean R. Koontz ide vagy oda. Az első rész, A Halottlátó nagyon megfogott, de a folytatásoknak már egyike sem volt képes megütni az általa felállított színvonalat. És sajnos a negyedik epizód, a Kései Órán is folytatja, amit a többi könyv elkezdett.

Odd ezúttal egy tengerparti kisvárosban telepszik le, ám különös hatodik érzéke ezúttal sem azért terelte ide, hogy nyaraljon. Rémálmok kísértik, melyekben egy mindent elsöprő vörös áradat jelenik meg. Ám ezúttal nem csak a saját bőre a tét. Hősünk megismerkedik egy titokzatos lánnyal, akinek sorsáért különös módon felelősséget érez...

A Kései Órán jóval földhözragadtabb, mint az előző művek. Mondhatni hétköznapibb lett, amire lazán rátudnám húzni a krimi műfaji besorolást is akár. Odd új "társa" ötletes húzás, az alaphelyzet izgalmas, a karakterek még mindig jók. Viszonylag hamar ledaráltam, ám mégis hiányérzetem maradt. Az Odd Thomas könyvek egy tipikusan olyan sorozat, ahol az apró részletek a helyükön vannak, ám a teljes képből valami mégis hibádzik. Persze még mindig élvezetes olvasmány (plusz Koontz-al kissé elfogult vagyok...), de ha ilyen összeszedetlen marad a széria, már végképp semmi nem fogja megmenteni az érdektelenségtől és önismétléstől. Mindenesetre az ötödik résznek még mindenképpen neki ugrok, de ha az is hasonlóan összecsapott lesz, nem állok jót magamért! :D

7/10

Holnap Előtt (2005)

Sok ember számára ismerős lehet a Holnap Előtt szerzőpárosa; A jelenleg a Kowalsky meg a Vegában, egykoron pedig a Black/Out-ban és a Mantrában forntemberi posztot betöltő Kowalsky életének fejezetei és annak versei adják a történet vázát, melyet Le Renard (Vér Városa antológiák) élményei, szakmai háttere és írói profizmusa segítenek, illetve egészítenek ki. Ezért sem nevezhető a könyv teljes egészében életrajznak, hiszen - bár rengeteg minden alapul valós eseményeken - a kettejük életének mozaik darabkái sokszor keverednek az általuk kreált fikcióval. 

Az egyszerre hétköznapi, ám mégis kiemelkedő alkotás középpontjában egy fiú áll, aki a katatón komából ébredve egy elmegyógyintézetben találja magát, ahol életének különböző darabjait próbálja összeilleszteni. Miközben elméje fokozatosan tisztulni látszik, úgy egy másik idősíkban folyamatosan tompul, és jut el a pontig, ami végül az intézetig vezette...

A meglepően mély, drámai történet remekül van tálalva, olvastatja magát. A főhős nehéz sorsa ellenére sokszor árad belőle az irónia és az önreflexió, ami sokat old a feszült helyzeteken. A könyv gyakran kényes területre merészkedik, erős társadalomkritikájával, vagy a keleti tanok, filozófiák érintésével. És ez az a pont ahol Kowalsky-ék műve könnyedén elvérezhetne, ám mégis sikeresen elkerülik a közhelyeket, ezáltal az üzenet, amit átadni próbálnak egyáltalán nem érződik szájbarágósnak. És pontosan ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a könyv ennyire jól működik. Mindamellett pedig végig magával ragadó és hiteles tud maradni.

A sok tragédia ellenére is alapvetően pozitív üzeneteket és értékeket hordoz magában a Holnap Előtt. Menthetetlen optimista lévén hiszek abban, hogy minden elcseszett helyzetben van valami jó és jól esik olvasni, hogy ezt nem csak én látom így. Nekem nagyon átjött, így mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha támpontot kéne adnom, azt mondanám, leginkább a Zabhegyezőhöz hasonlít, bár Salinger műve egészen más kérdéseket feszeget. Minden esetre akinek az bejött, ezt se hagyja ki, mert jó eséllyel imádni fogja!

8,5/10

Captain America: Winter Soldier (2004)

Nem is kell már olyan sokat várnunk (2014. február), hogy újra berobbanjon a mozikba Amerika Kapitány háta mögött a S.H.I.E.L.D. csapatával. A folytatás, a 2004 Novemberében útjára induló Winter Soldier füzeteket veszi majd alapul, melyben Steve Rogers kénytelen egykori társa, a halottnak hitt Bucky nyomába eredni.

Az első Hulk mozi óta a Marvel különösen odafigyel arra, hogyan nyúl karaktereihez, mely tudatosság meg is látszott a The Avengers film felvezetésén, illetve Vasember, vagy akár Amerika Kapitány szorosan az eredeti képregényekhez kapcsolódó eredettörténetein. Ezúttal is remek döntést hozott a stúdió, amikor Ed Brubaker történetét vették alapul a második részhez.

Nyilván sok igazgatni való akad a Winter Soldier szkriptjén, hiszen a képregény Red Skull halálával nyit, és az egész történet középpontjában a Tesseract áll. Ezek valószínűleg mind el fognak tűnni, és méginkább központi szerepbe kerül Steve egykori társa, Bucky. Míg a filmben a vonatból zuhan ki, addig itt egészen más okozza vesztét, ám a halála utáni események nagy valószínűséggel azonosak maradnak; Miután a szovjetek rátalálnak, egy Amerika Kapitányhoz hasonló szuperkatonát kreálnak belőle és sorozatos küldetésekre küldik egykori hazája ellen. Ám miután kezd visszatérni Bucky emlékezete, a vörösök úgy döntenek jobb, ha sztázisban tartják, és csak akkor olvasztják ki, amikor egy komolyabb küldetés alkalmával szükség lesz rá. Így találkozhatnak útjaik Amerika Kapitánnyal ismét, ám ezúttal ellenségekként.

Mint azt már mondtam a történet remek alapanyagot nyújt, sok lehetőség van benne. Bucky kidolgozott története különösen tetszett, bár a filmtől eltérően itt Steve már a háború hőse, amikor megismerkednek egymással. A Winter Soldier karaktere pedig különösen nagy veszélyt jelent Amerika patrióta igazságosztójára, hiszen az erős érzelmek, és a rengeteg közös emlék miatt komoly erkölcsi dilemmába kerül hősünk. Már a sztori elején kijelenti, hogy ha úgy adódik sem fogja megölni Bucky-t, találni fog egy alternatív megoldást. Persze a S.H.I.E.L.D. máshogy vélekedik ezügyben, mert Bucky az egyik legjobb emberüket tette el láb alól. Így, mivel mindenki az életére pályázik, Amerikai Kapitány pedig kénytelen külső segítséget hívni Vasember és Sólyom személyében. 

Steve Epting rajzai és hideg színvilága tökéletesen passzol a Winter Soldier sztorijához, ami alapvetően egy izgalmas klasszikus értelemeben vett szuperhős történet, remek fordulatokkal, erős érzelmi töltettel és látványos akciókkal (amik várhatóan remekül át lesznek emelve a filmbe). Marvel rajongóknak mindenképpen kötelező!

7,5/10

Daily News #27 - Tate Modern: Lichtenstein Retrospective & Ellen Gallagher AxME

Tavaly már volt szerencsém ellátogatni a modern művészet nemzeti galériájába, mely nem is olyan régen nyílt meg egy használaton kívüli erőműben, aminek gyárkéménye azóta London egyik jelképévé vált. A jelenleg rekordlátogatottsággal büszkélkedhető Tate Modern-ben mindenki megtalálhatja a maga stílusát, hiszen Dalí-tól kezdve, Picasso-n át, Warhol-ig az 1900-as évektől tényleg minden jelentős művész helyett kapott. Engem egy nagyon kedves barátom vett rá, hogy látogassunk el ide, mert nagy rajongója a képzőművészetnek. Mivel totál inkompetens voltam (vagyok) a témában, így kissé félve, de belementem a dologba. Nem is bántam meg, hiszen amellett, hogy rengeteg érdekes művel ismertetett meg, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a modern művészetek iránt. Arról nem is beszélve, hogy meglepően élveztem a kiállítás különböző állomásait; még ha nem is nagyon tudtam hova tenni bizonyos alkotásokat (pl. Vanessa Bell "mesterműve"), akkor is sikerült mosolyra húzniuk a számat.

Ekkor ismerkedtem meg Roy Lichtenstein stílusával, akinek direkt színhasználata, erős kontúrjai és képregényszerű képei rögtön magával ragadtak. Valahogy kiemelkedtek a munkái a tömegből, úgy éreztem tele vannak élettel. Így amikor a már említett csodaszép hölgy felhívta a figyelmemet, hogy Londonban éppen kiállítás lesz munkásságából, egyértelmű volt, hogy ott a helyem.

Az amerikai festő mellett két művész munkáit lehetett még megcsodálni; az első Saloua Raouda Choucair absztrakt kiállítása volt, a másik pedig Ellen Gallagher sötét és elborult utazása. Előbbiről nem igazán tudok mit nyilatkozni, mert egy gyors összefoglaló áttekintését követően a második mellett tettem le a voksom, bár nem volt könnyű a választás, mert őszintén szólva mindkettő különösen érdekesnek és rettentő egyedinek nézett ki. 

Lichtenstein: A Retrospective

Miután megvettem az egyébként pofátlanul olcsó belépőket, neki is lódultam Lichtenstein pop art birodalmának. A kiállítást nem éreztem sem túl rövidnek, sem túl elnyújtottnak. Közel egy óra pont elég volt, hogy végigjárjam az egészet. a több, mint 100 festmény, szobor és rajz 13 szobára, illetve korszakra volt bontva:

Az első terem a Brushstrokes nevet viselte, amiben az '50-es évek Amerikáját uraló absztrakt expresszionizmus paródiája vezette fel a festő korai korszakát, vagyis a második termet. Itt már rögtön szemet szúrt első műve, a 1961-es Look Mickey a megannyi kezdeti képe között. Majd a Black and White névre hallgató harmadik szobában meglepően érdekes dolgok tárultak elém, ahol az olyan darabokon, mint a Portable Radio, vagy a Desk Calendar, illetve annak eseményein órákig eltudtam volna mélázni. 

Aztán a negyedik teremben (War and Romance) már végre "személyesen" is találkozhattam a leghíresebb munkáival, mint például a a Whaam! vagy a M-Maybe. Hihetetlen hogy ennyire "kevés" elemből is mennyi érzelmet képes átadni. A legtöbb kép egy erős érzelmi pillanatot ragad meg, amikbe ahogy egyre inkább belemélyedsz, érzed át igazán és kapcsolsz hozzá egy egész kerettörténetet. A női vonalak vászonra vitelében pedig mindig is egyedülálló volt az amerikai festő. Kétségtelenül e két témakör tette híressé Lichtenstein-t, és vált a pop art egyik legmeghatározóbb alakjává. Ma már persze megmosolyogtató, hogy valaha ezek a képek provokatívnak és polgárpukkasztónak hatottak.

Ezt követően egy addig ismeretlen gyöngyszemmel futhattam össze a tájképek között, ez pedig a Seascape volt. Az optikai hatásokkal kísérletező festmény olyan érzetet keltett, mintha valóban az állandóan hullámzó vizet bámulnád. Ha három kedvencet ki kéne emelnem, ez biztosan közte lenne.

Az Art About Art terem remekül figurázta ki Picasso-t, Cézanne-t, vagy éppen Matisse-t, ami egyfajta tiszteletnyilvánítás volt Lichtenstein részéről. Mivel sajnos erősen alultáplált vagyok e téren, számomra nagyon sok utalás nem esett le, aki otthon van a témában nyilvánvalóan jobban élezte volna. Ezután bepillantást nyertem a környezetbe, ahol ezek a remekművek életre keltek, és megismerhettem a kevésbé ismert kísérletezősebb arculatát is a tükrökkel való szobrain, képein, valamint a kínai tájképek "popartosított" verzióin keresztül. 

A kiállítás vége felé járva a legkiemelkedőbb számomra a 11. terem (Late Nudes) volt, mely a minden művész számára oly sokat jelentő meztelen női testet állította a középpontba. A '90-es évek közepén Lichtenstein egy új és provokatívabb megközelítésből mutatta be a női vonalakat, aminek eredményeképp megszületett az egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Sunlight-Moonlight kettőse, mely a nő két tökéletesen letisztult arcát tárja fel a művész sajátos stílusában. Elképesztő, hogy ugyanaz az arc mennyire más üzenetet tud hordozni...

Ellen Gallegher: AxME 

Majd Lichtenstein képeit követően a már fent említett amerikai művésznő kiállítására tévedtem, ahol az előzőhöz hasonlóan nagyjából egy órát töltethettem el. A Retrospective hatására fel voltam dobódva, így tele energiával ugorhattam neki Ellen Gallagher számomra addig még teljesen ismeretlen munkásságának.

Hát nem tartott sokáig a jókedvem, mert a 11 teremből álló tárlat elképesztően lehangoló és elborult volt. A művésznő érdekesen dolgozik egyébként. Alapvetően fotókat (általában régebbi, fekete-fehér darabokat) vesz alapul, melyekre aztán fest, ragaszt, kivág belőlük, illetve hozzájuk ad. Tudom, furcsán hangzik... hát furcsa is. :D

Mégis volt egyfajta sötét varázsa az egésznek. Plusz az érdekes képek mellett egy nagyon beteg rövidfilmmel is készült a művésznő, ami végleg megölt aznapra. Most nem mennék bele ebbe is részletesen, épp elég volt egyszer átélni. Ám mindettől függetlenül Ellen Gallagher kiállítása is tetszett, bár nem hagyott olyan maradandó élményt bennem, mint az azt megelőző Retrospective. Összességében viszont minden penny-t megért ez a közel két órás túra. Őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Meg is fogadtam, hogy ezek után többet járok majd a Tate-be, mert tuti egy csomó hasonlóan remek tárlat vár még ott rám, amit nem szabad kihagynom!

Ja, és köszi Maya hogy szóltál! :D