Daily News #30 - Sisha

Ma kedvet kaptam vízipipázni. Persze nem tudtam, hiszen a régi szobámban porosodik a "kicsikém", ami közel kétezer kilométerre van tőlem. Venni meg nem vennék, mivel úgyis tök ritkán használnám csak.

De volt idő, amikor sokszor elővettem, és nagyon jól esett beleszippantani. Akár egyedül otthon, valami jó film társaságában, akár csak összeülni néhányan a megfelelő Hookah playlistre (mert természetesen anélkül nem az igazi...), és hesszelni. 

Bírtam a különös ízesítésű dohányokat is, arról nem is beszélve, hogy a mentát talán egyedül vízipipán keresztül szeretem. 
És hogy miért merengek most ezen? Megint adtam egy esélyt a mentás teának. De nem. Határozottan nem. :D

Bodycount (2011)

A sok huzavona után, a 2011-ben megjelent játékot csakhamar az év egyik legnagyobb csalódásaként emlegették. Az amúgy remekül sikerült Black-kel a köztudatba robbanó Stuart Black keze alatt indult útjára a Bodycount is, melyről eleinte ódákat zengtek, és egy forradalmian új FPS képe látszott kirajzolódni benne. Ám miután Stuart kiszállt a fejlesztők csapatából sokan temetni kezdték a játékot is. Végül mégis megjelent, de valószínűleg észre sem vettük volna, ha nem így történik.

A történet irtózatosan gyenge és felszínes. Adott két ügynökség, a The Network és a The Target, akik egymás útjában állnak. Próbálnék még hosszabban is írni róla, de tényleg ennyi az egész. Gyakorlatilag csak menetelni kell előre és lőni mindent, ami él és mozog. Hál'isten elég rövid a játékidő, így nem kell sokáig szenvedni, mert bizony a Bodycount rövid időn belül rettentő unalmassá és vontatottá válik. 

Ez azonban még rendben is lenne, hiszen a Max Payne 3 esetében is inkább az akción volt a hangsúly, mint sem a történeten, de ott legalább valami sztorifélét odarittyentettek a játékos köré, amit meglepően stílusosan is adagoltak, így élvezet volt vele játszani. Egyébként egyedüli pozitívumként talán az olykor valóban élvezetes és magával ragadó tűzharcokat tudnám csak kiemelni. Ám nem kell hozzá sok idő, hogy mindez rettentő unalmassá váljon, így ez sem képes megmenteni a játékost az ásítozástól. 

Az MI nagyon gyér, az ellenfelek buták és kiszámíthatóak. Valamint az irányítás sem az igazi. Itt próbálkoztak némi újítással, ám mindez teljesen felesleges volt, hiszen javarészt a már jól bejáratott dolgokat cserélték le. 

A fent említett dolgok miatt én arra a következtetésre jutottam, hogy a játék valószínűleg a multira épít, de nem. A Multiplayer módban mindössze két opció van, a Deathmatch  és a Team Deathmatch. Szóval még ez sem tudta hozni az elvárt szintet. A grafika egyébként nem rossz, de az átlagosnál az sem jobb. A Bodycount egy felejthető játék, ami egyáltalán nem éri meg a pénzét.

4/10

Daily News #29 - Hyper Japan (2013)

Tegnap ellátogattunk a Hyper Japan expóra, amiről azt kell tudni, hogy az Egyesült Királyságban a legnagyobb Japánnal és annak kultúrájával foglalkozó rendezvény. Az összesen három napos banzáj alatt szó szerint mindennel összefuthatott az ember, ami a keleti szigetországgal kapcsolatos. A tradicionális zene, harcművészetek és ételek mellett kiemelkedő szerephez jutottak a geek-programok, amik alatt javarészt a mangákat, animéket, filmeket és videojátékokat értem. Persze mindez különösen jót tett magának a rendezvénynek, hiszen csordultig volt a hely a kedvenceiknek beöltöző rajongókkal (Naruto, Death Note, Pokemon, stb.), némi Comic-Con ízt adva ezzel a expónak. 

A korai érkezésünknek hála az elsők közt juthattunk be, aminek különösen örültünk, lévén amikor hátranéztünk nem lehetett ellátni a sor végéig. Az első dolog ami szemet szúrt nekünk, az a Karaoke stand volt. Sosem értettem egyébként mit élveznek a japánok annyira benne, amikor többségük borzasztóan énekel. 

Réka rövid dalolászását követően aztán elkezdtük bejárni az óriási helyet. Az éppen forgalomba kerülő videojátékok tesztelése mellett régi arcade klasszikusokon is meglehetett mérkőzni (többek között az első Mortal Kombat és Street Fighter is helyet kapott), amik számomra különösen nagy örömet okoztak. Még a gyerekkorom egyik nagy kedvencével, a Cadillacs & Dinosaurs-féle remekekkel is találkozhattunk.

Később, Réka ruha próbálgatásai mellett a Japán gasztrónak is nekiestünk. Ettünk többek között Taiyaki-t, ami az egyik legnevesebb, hal alakú desszertjük, plusz valami gombócba préselt polipot, aminek a japán nevére már nem emlékszem, de nagyon finom volt. Az alkoholos sort kihagytuk, mert 15 fontunkba fájt volna, plusz nem is izgatott minket annyira.

A későbbiekben még belenéztünk néhány híres Sensei Kenjutsu párbajába és valami nagyon elvont színdarabba (már ha azt annak lehetett nevezni). És a különböző standokat jártuk végig. Szinte leírhatatlan az a rengeteg ereklye, amiket meglehetett venni; a dedikált mangáktól, az anime járgányokon át, egészen a hatalmas fegyverarzenálokig (pl. egy bazi nagy Final Fantasy kard, vagy egy, a Kill Bill-ben is használt szamuráj kard, David Carradine aláírásával...) mindent megtalált az ember.

Szóval nagyon megérte elmenni, mert tényleg rendkívül szórakoztató volt. És a legjobb az egészben, hogy Londonban gyakorlatilag hemzsegnek az ehhez hasonlatos kiállítások, illetve rendezvények, így aki erre jár, mindenképp nézzen ki magának egyet, mert nagyon nagy fun!

Destroying Avalon - Behálózva (2006)

Az Animus által kiadott ifjúsági regényeket mindig szívesen csekkolom le, mert ritkán kell bennük csalódni. Többek között a könyv is pont emiatt került a kezeim közé. Az egyik barátommal éppen egy apró könyvesbolt polcain kajtattunk, mikor felfedeztem Kate McCaffrey könyvét. Mivel a borító, stílusában Az emlékek őre, az Exodus 2100, vagy éppen a Kilencedik felhőn dizájnjára hajazott, nem hagyhattam ott. A könyv végeztével pedig egyértelműen kijelenthetem, hogy minden pénzt megért!

A tizennégy éves Avalon pompásan érezte magát a bőrében, egészen addig, amíg új iskolába nem került. Arra persze számított, hogy egy kis időbe telik, amíg beilleszkedik, de arra nem, hogy valaki a világhálón valóságos háborúba kezd ellene, és nagyon sokan felülnek a becsületébe gázoló szavaknak. Lehet-e félvállról venni a nyilvánvaló hazugságokat? Segíthetnek-e a szülők, vagy csak még kínosabb helyzetbe kerül, ha beavatja őket? Avalon csak egy-két új barátra támaszkodhat, miközben az ismeretlen rágalmazó újabb és újabb támadásokat indít a neten...

De miért? Kinek ártott? Mit követett el?

Nos, ahogy valószínűleg ti is, úgy a tartalom leírását és a borító megtekintését követően, én is egy laza tiniregényre számítottam, ám annál jóval súlyosabb darab a Behálózva. A kezdetektől fogva átéreztem a 14 éves Avalon minden fájdalmát és magányát. De rajta kívül a többi karakter is elképesztően jól működik; hitelesek, van személyiségük. Meglepően hamar végeztem egyébként a könyvvel. Miközben lerágtam a tíz körmöm, azt vettem észre, hogy képtelen vagyok szabadulni az eseményektől. Ez elsősorban a remek írásnak - illetőleg Moldova Júlia kiváló fordításának - köszönhető. 

A Behálózva egy elgondolkodtató mű a kirekesztettségről, mondhatni jelentős és fontos. Amellett, hogy pergő cselekményű és élvezetes olvasmány, rendkívül tanulságos is, ami egy nagyon mai problémát dolgoz fel és segíthet a fiataloknak, vagy akár a szülőknek felismerni az internet veszélyforrásait.

9/10

Exodus 2100 (2002)

Nem is olyan rég már írtam egy rövid bejegyzést néhány posztapokaliptikus kedvencemről. De mivel ott csak filmekről írtam, most szeretnék megemlíteni néhány regényt is a témában. Az olyan remekek, mint Az utolsó ember Mary Shelley-től, vagy a Hozsánna néked, Leibowitz Wlater M. Miller-től, mellett Dimitry Gluvkhovsky Metro könyveit is mindenképp érdemes megemlítenünk. De ha valaki valami igazán frissre vágyna, biztos nem fog csalódni a hatalmas sikereket elérő Szabadulásban Justin Cronin-tól. 

Stephen King is alkotott a témában a Végítélet című regényével, ha valaki egy ismertebb névre vágyna. Ahogy a nem is oly rég sajátos módon filmre vitt World War Z is ide sorolható Max Brooks-tól. De ott van még Cormac McCarthy mesterműve is, melynek filmváltozatáról pont a fent említett bejegyzésemben olvashattok, vagy akár Robert Merle Malevil-je, ami bár engem annyira nem fogott meg, kétségtelenül a műfaj egyik nagy klasszikusa. 

Nyilván az Exodus 2100 történetét tekintve tökéletesen illeszkedik a fent említett könyvek sorába, ám azért valamilyen szinten mégis kilóg, lévén ezúttal egy ifjúsági regényről beszélhetünk. Julie Bertagna műve a globális felmelegedés egyik, ma már egyáltalán nem valószínűtlen természeti katasztrófáját tárja elénk. 

2100-ban járunk, a világ jelentős része pedig víz alá került. A túlélők aprócska szigeteken próbálják felvenni a harcot a kegyetlen viharokkal és az egyre magasabbra törő hullámokkal. A fiatal lány, Mara az egyik ilyen aprócska sziget, a Wing egyik lakója. Miután a lány a szöveten keresztül megtudja, hogy léteznek vízre épült nagyvárosok, a sziget lakói az egyre ádázabb körülmények miatt kénytelenek útra kelni, hogy megmentsék jövőjüket...

A történet már ismerős lehet, ha másért nem is, Kevin Costner Waterworld-je miatt is. Ám igazán nem az alapszituáció emeli ki az Exodus 2100-t az átlagból. A túlélők, illetve az általuk alkotott közösségek, kultúrák, melyekkel Mara kapcsolatba kerül vándorlása során remekül vannak ábrázolva. Néha egészen félelmetes valójában tárul elénk az emberi önzőség és közöny. Viszont a jóakarat és a remény is ott lapul mellettük mindvégig, így a regény mégsem válik nyomasztóvá, inkább egy izgalmas kalandnak tudnám leírni. A karakterek jók, bár akadnak köztük egydimenziósak is, ám a főbb szereplőinkre nem lehet panasz. Mara személyiségével pedig könnyű azonosulni. 

Bár én személy szerint a finálét némileg lezáratlannak éreztem, nem kell aggódni, a könyv azért így is egy kerek egész. Viszont biztos vagyok benne, hogy nemsokára neki esek majd a folytatásoknak is, melyek a Zenith és Aurora címet viselik (Magyarországon sajnos a kiadás még várat magára).

"A földgolyó felforrósodott, lázban égett. Hurrikánok és zivatarok szakadtak rá. A városokat és a földeket elöntötték a mind magasabbra törő tengerek és folyók. A Földön a vihar évszázada tombolt. Aztán csak a félelmetes csend. Képzeljük el a végeláthatatlan romhalmazt, amely egy elmosott, vízbe fúlt világból maradt! Képzeljük el a magányos ormokon szórványosan összeverődő, felhőkarcolók, hidakba, fák koronájába kapaszkodó túlélőket!

És most pörgessük vissza a filmet a világ vízbe hanyatlásának hajnalára! Tűnődjünk el kissé a szörnyű pusztulás kezdete előtti utolsó, törékeny pillanaton! Vajon nem itt állunk épp most, a meredély szélén?" - veti fel a kérdést a skóciában született szerző. Az erős morális kérdések, valamint társadalomkritikai visszhangok közepette tényleg elgondolkodtat a könyv. Úgy gondolom, már csak ezért is megéri nekileselkedni az Exodus 2100 világának.

8/10

Catherine (2010)

Az Atlus első saját fejlesztésű játéka a pikáns, logikai fejtörőkre épülő Catherine. Ázsiában nem kellett sok idő, hogy kultikussá váljon, így elengedhetetlen volt, hogy az Amerikai piac után az Európaira is betörjön. Különlegessége, hogy ügyesen vegyíti az erotikát, horrort és a logikai fejtörőket, ahol egy Vincent Brooks nevezetű fiatalember bőrébe bújhatunk bele; 

A komoly kapcsolatban élő srácot nyomasztó álmok kezdik gyötörni, amikor megismerkedik Catherine-nel, aki egy szempillantás alatt az ujja köré csavarja szerencsétlen hősünket. Miközben Vincent minden egyes nap két nő között őrlődik, éjszaka sem lehet nyugta, hiszen tudja, ismét csak a szörnyű rémálmok várnak rá...

Minden szempontból egy érdekes játék a Cathrine. A mindenhol elért, váratlan siker nem is olyan meglepő, hiszen el kell ismerni van egyfajta sajátos bája. Alapvetően két fő részre tudnám osztani: Egyszer ott vannak az éjszakai rémálom jelenetek, amikor a játékos fő feladata különböző logikai doboztologatós rejtvények megfejtése. És ott vannak a nappali epizódok, amikor a helyi kocsmában beszélgethetünk a három cimboránkkal - vagy éppen az ott tartózkodó idegenekkel -, esetleg valamelyik barátnőnknek kell ködösítenünk. Így, vagy úgy, de mindkét résznek megvannak a maga szépségei, amin még sokat dob a hangulatos, animébe csomagolt külső. A nappali részeknél egyébként folyamatosan különféle döntések elé kényszerülünk, ahol egy mérce folyamatosan jelzi, milyen helyet foglalunk el azon a bizonyos "jófiú" skálán. A végkimenetel aztán aszerint dől el, hogy a játék alatt hogyan is viselkedtünk.

Az irányítás lehetne jobb is, de meg lehet azért szokni. Bár elég frusztráló tud lenni, amikor önhibádon kívül buksz el egy adott pályát. Egyébként meglepően hosszúra nyúlik a Catherine, legalábbis én szokatlanul hosszúnak éltem meg (néha már azt hittem sosem lesz vége). Vincent egy hetét éljük át, 9 rémálom pályával megspékelve, melyek több részre, szintekre vannak osztva. Egyébként nem csak a hossza miatt érezhetjük elnyújtottnak. A játék második felétől kezd kissé vontatottá válni, hogy folyton ugyanaz a közeg vár ránk, mind nappal, mind éjszaka. Ilyen szempontból jobban is megerőltethették volna magukat a fejlesztők. És ha már a negatívumoknál tartunk...

A soha véget nem érő befejezés és az irányítás mellett a sztori is lehetett volna némileg összeszedettebb. A különféle vallások és mitológiák néha már túl lazán kapcsolódnak a misztikumhoz, létrehozva ezzel egy kisebb katyvaszt. Ám a leggyengébb pontot számomra még mindig nem ez jelentette, sokkal inkább a főhős, Vincent karaktere, aki ennél szerencsétlenebb már nem is lehetne. A döntései sok esetben (mert azért nem mindenben döntünk mi...) teljesen irracionálisak, és ilyenkor legszívesebben leb@sztam volna neki egyet. 

Na de ne tessék azt gondolni, hogy a Catherine egy rossz játék volna! Az alapötlet kiváló, melyet a külcsín mellett a rendkívül hangulatos zene csak még inkább feldob. A szinkronhangok egytől egyik telitalálatok, és a kissé erotikus vonal is jót tesz az összképnek, de félreértés ne essék, azért az explicit jelzőt még így sem lehet ráhúzni. 

6/10

The Uncanny X-Men: Dark Phoenix (1990)

A Phoenix Sagaként is emlegetett sorozat gyerekkorom egyik nagy kedvence volt. Chris Claremont ezen műve ugyan hagy némi kívánni valót maga után (nem is a sztori, sokkal inkább a stílusa), azért ha másért nem is, a nosztalgikus élményekért megérte visszaolvasni. 

A történet Jean Grey gonosz énjének, Phoenix-nek a felemelkedését és bukását mutatja be. A 2006-os X-Men mozi lényegében erre épült, amit igazából már az azt megelőző X2 végén felvezetnek. Bár a Farkas eredettörténetét bemutató mozi mellett a harmadik részt, Az ellenállás végét tartom a leggyengébb X-Men filmnek, azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy az alkotók gyenge alapanyagból dolgoztak volna; 

A történetvezetés nem túl csavaros, ám mégis izgalmas. Úgy gondolom ezt ellehet nézni neki, hiszen ekkor még szóba sem került, hogy esetleg egy X-Men képregény ne csak a gyerekek táborát célozza meg, és ez itt kérem nagyon érződik. Mint szinte majdnem az összes hasonszőrű alkotás akkoriban, úgy a Dark Phoenix is elég szájbarágósra, sokszor pedig gyerekesre sikeredett, amit még a rengeteg comic-cameo (beugrik Pókember, Dr. Strange, de még a Fantasztikus Négyes is...) sem ment meg. A narráció pedig a legtöbb esetben túl hosszú és felesleges. 

Dave Cocrum és John Byrne rajzai tipikusan a 90-es évek eleji képregényes vonalat hozzák, amik amúgy teljesen rendben vannak. Phoenix megroggyant elméjét nagyon jól képesek átadni annak totál szociopata ábrázatával. Itt egyébként jóval nagyobb erővel is bír Jean Grey karaktere, jól tették, hogy a filmben kicsit visszavettek belőle.

Nem mondanám, hogy a mostani remek képregény felhozatal között is megállná a helyét a Dark Phoenix Saga, de az kétségtelen, hogy Chris Claremont korai munkái teremtették meg az X-Men univerzumának alapjait. Képregény rajongóknak nyilván kötelező alapmű, ám a műfajjal ismerkedők ne ezzel kezdjék, mert ma már közel sem olyan könnyű az embernek végigrágnia magát rajta. Meg azért azt tegyük hozzá, hogy az én esetemben a nosztalgia élménye is sokat szépített a végeredményen.

7/10

Daily News #28 - Listography

Szeretek listákat készíteni. Furcsa, hiszen ez általában a különösen precíz emberek sajátja, én pedig sosem tartoztam közéjük. Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, mindenből toplistákat készítettem. Emlékszem, az általános iskola alsó tagozatában már egy füzetem is volt, amiben számon tartottam a Top 10 filmjeim, dalaim, klipjeim, képregényeim stb... Nem is olyan rég hazautaztam, és a régi szobámban felfedezvén a régi kedvenceket jót mosolyogtam. Mindenesetre tanulságos volt látni az akkori énemet és annak érdeklődési körét (egyébként olyan sokat nem is változtam azóta, nem vagyok biztos benne, hogy most ez jó, vagy rossz dolog...).

Aztán felsőben már az egyik legjobb barátomat is sikerült bevonnom a beteges listázós mániámba. Mivel másnap iskola volt és még nem maradhattunk fent sokáig, beállítottuk a videot, és felvettük az éjszaka műsorra tűzött Zúzda, vagy Megawatt leadott klipjeit, melyeket aztán másnap egy tízes skálán pontoztunk, átlagoltunk és emeltük ki a legjobbakat. Néha aztán az osztály üzenőfalára is kiaggattunk az aktuális zenei, filmes vagy egyéb toplistákat. 
Jesszus, mennyire nem volt semmi dolgunk... :D 

Gimitől kezdve már nem foglalkoztam ezzel túlzottan, bár fejben mindig összeszedtem az aktuális Top 5-öket, vagy Top 10-eket. Aztán neki álltam ennek a blogolás dolognak, amit meglepően élvezek, attól függetlenül, hogy túl sok értelme nincsen. Legalábbis ezt hittem, amikor összeírtam a számomra legjobb animék, drogfilmek, vagy akár a szerelmi történetek listáját. Majd jöttek a pozitív visszajelzések, hogy milyen jól jön egyeseknek, amikor valami esti nézni való után kajtatnak, és ez jól esett (esik).
Ettől függetlenül még mindig nem látom túl sok értelmét a dolognak, ahogy az sem teljesen tiszta, hogy miért írom le mindezt, de ha már ennyire belejöttem ebbe a blogolás dologba, miért is ne! :D

All Time Low - Don't Panic (2012)

Bár a slágeres california-punk műfaját sosem éreztem túl közel magamhoz (a Blink 182-t anno szerettem, aztán ennyi), egyszer odatévedtem egy All Time Low koncertre, ahol a srácok a közönség minden arcára mosolyt húztak. Ezért is ugrottam neki legutóbbi albumuknak a Don't Panic-nek, amibe ugyan már tavaly év végén is belehallgattam, igazán csak a jó idő megérkeztével éreztem úgy, hogy elő kéne vennem. Szóval ahogy megérkezett némi napsütés, bele is merültem;

Rögtön az első dallal, a The Reckless and The Brave-vel elkezdenek egy nagyon erős tempót diktálni, ami a korong végéig megmarad. Ötletes témák és egyszerű szövegek váltják egymást, és az egyszerűt ezúttal nem negatív értelemben kell érteni. Nagyon jól áll Alex Gaskarth-éknak ez az életvidám, laza stílus. Nem igazán vagyok egyébként járatos az előző dolgaikban, de a Don't Panic valószínűleg nem az utolsó All Time Low anyag, amit hallani fogok. 

A tavaly kijött albumok között igazi felüdülést jelent a Don't Panic, hiszen az alapvetően vidám dallamok mindegyike van annyira fogós és slágeres, hogy azonnal dúdolni kezdjük. A hangulat végig remek, egy darab gyengébb dalt sem tudnék kihúzni az anyag tizenkét számából. Engem mindig felpörget, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy futás mellé mostanában mindig ezt rakom be.

7,5/10

Mirror's Edge (2008)

A játék, ami hatalmas csalódás lett a vele szemben felállított elvárásoknak köszönhetően. Emlékszem, mikor az első gameplay-t megpillantottam, már tudtam, hogy a Mirror's Edge nem maradhat ki az életemből. Első blikkre egy új generációs FPS-nek tűnt egyedi és magával ragadó képi világgal, lehetőségekkel teli történettel és gyönyörű játékmenettel. Hogy akkor miért is merült feledésbe ilyen hamar? Na mindjárt kitérek rá, de előbb nézzük a sztorit:

A Mirror's Edge az úgynevezett "futárok" köré épül; a disztópikus, meg nem nevezett államban ők a szabadság hírnökei, akik híreket és információkat szállítanak. Mivel a rendszer mindent az irányítása alatt tart (hatóságok, média, stb.), hőseink az utak helyett a város fölé kényszerülnek. Faith is egy közülük, akivel csakhamar menekülni kényszerülünk, a tét pedig nagyobb, mint azt elsőre gondolnánk...

A Firefly ihlette játék fő kérdésköre, hogy mennyit képes az ember feláldozni a saját szabadságából, hogy egy számára kényelmes életvitelt folytathasson. Mint azt a sztori is mutatja, remek alapanyaggal rendelkezik a Mirror's Edge, amit az alkotók a lélegzetelállító város látványával spékeltek meg. Ám a benne rejlő lehetőségeket nem aknázták ki kellően; a cselekmény sablonos, a pályák nem elég változatosak, a hat órás játékidő pedig rövid. Igaz, jobban belegondolva ez utóbbinak örülök, hiszen már így is untam a vége felé.

A grafika elképesztően szép, de sajnos nem elég, hogy megmentse Faith kalandjait az önismétléstől. Főleg, mivel az útvonalak néha elképesztően kuszán vannak összerakva. A szabadságérzet pedig teljesen elveszik menekülés közben, mivel minden esetben egy kijelölt útvonalon haladhat csak a játékos. Pedig egy ilyen látvány mellett, a kicsit több szabadság rengeteget dobott volna a végeredményen. 

Alapvetően ez nem egy rossz játék, csupán akkora hype övezte a megjelenést, hogy képtelen volt annak megfelelni. Viszont FPS rajongóknak mindenképp ajánlanám, főleg ha valami újat szeretnének kipróbálni a műfajon belül. Az idei E3-on pedig az Electronic Arts bejelentette, hogy érkezik az új Mirror's Edge, ám az eredeti tervek (miszerint trilógiává bővülne) helyett reboot készül, ahol a beszédes nevű Faith egy egészen új eredettörténetet kap. Bízzunk benne, hogy felülmúlja majd elődjét, és hiányosságait pótolják, hiszen minden adott egy korszakalkotó játékhoz. Kíváncsian várom.

6/10