Tomb Raider (2013)

A Tomb Raider szériát úgy gondolom senkinek nem kell bemutatni. A TPS játékok királynője, Lara Croft, először 1996-ban robbant be a köztudatba, és formálta át a kor trendjeit. A sorozat sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az idén megjelent epizód a kilencedik a sorban. Igaz, nálam már a negyedik résznél (The Last Revelation) elfáradt, bár el kell ismernem azt még kimondottan élveztem. A gond csak az volt, hogy hiába az egyre lengébb öltözet és Lara egyre csak növekvő mellei, a sorozat kezdte ismételni önmagát, aminek hála kifulladni látszott a Tomb Raider széria.

Ugyan a legutóbbi, Underworld alcímre hallgató epizód még egész jó visszhangot kapott, ám a fejlesztők is érezték, hogy valami egészen újat kell alkotniuk a következő résszel, hogy megmenthessék hőn szeretett hősnőjüket. Ahogy a Daniel Craig-féle James Bond karaktere, háttere, illetve gyakorlatilag mindene a jelenlegi trendek igényeinek formálódott át (de akár Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiáját is megemlíthetnénk), úgy vett a Tomb Raider is egy teljesen új kanyart. Így a 2013-as Lara Croft fiatalabb (lévén előzménysztoriról beszélünk), ártatlanabb és törékenyebb lett. Jóval sebezhetőbb és sérülékenyebb, mint az előző részekben volt, valamint legalább annyi érzelmi próbatétel vár rá, mint fizikai.

Miután a 21 éves Lara Croft sikeresen lediplomázott, egy kutatócsoporttal és társaival a Yamatai királyság felkutatására indulnak. Ám útközben hajótörést szenved a csapat, és egy ismeretlen sziget partjainál kötnek ki. Lara a többiektől elszakadva kénytelen minden tudását bevetni, hogy túlélje a szigeten rá leselkedő veszélyeket...

A "Survivor Is Born" alcím egyébként nagyon találó lett, hiszen ahelyett, hogy különböző fejtörőket oldana meg, inkább az életben maradásért kell küzdenie. Persze az oly jellemző falmászás, ugrálgatás, vagy éppen akrobatika megmaradt, csak már közel sem ez a játék fő momentuma. Ahogy a címből adódó "sír rablás" is inkább csak mellékágként, egyfajta pluszként van jelen. A sztori egyébként jól megvan írva, bár sok meglepetést nem tartogat.

Az irányítás elképesztően jó lett. Egyszerű és hatékony. Mondjuk kellett is némi vérfrissítés (pl. fedezékrendszer), hiszen azelőtt egyik részben sem kapott ekkora szerepet maga a harc (ami a multiplayer funkcióban is totál jól működik). És akkor itt megemlíteném azt a bizonyos 18-as karikát a borítón, amit eleinte túlzásnak véltem, de ahogy haladtam előre a sztoriban be kellett látnom, hogy valóban a széria eddigi legbrutálisabb és legvéresebb darabjához van szerencsém (pl. kivégzések). A rengeteg QTE-nek (Quick Time Event) hála pedig nem lankadhat a figyelmünk egy percre sem, mert akármelyik bejátszást megszakíthatja egy váratlan esemény, amikor mindössze másodperceink vannak megnyomni a megfelelő gombot a túlélés érdekében.

Érdemes még megemlíteni az új karaktertuningot. Ezúttal minden gyilkosság, illetve végrehajtott küldetés után XP-t kapunk, majd miután szintet léptünk hősnőnkkel, magunk fejleszthetjük, a túlélés, vadászat illetve egyéb képességeinket. Ez számomra sokat lendített a már amúgy is remek összképen. 

De ami igazán felejthetetlenné teszi a játékot, az a hangulat. A környezet, a karakterek és a pályák mind-mind ötletesek és változatosak remek atmoszférát adva az összképhez. Nem véletlen tehát a rajongói és kritikai siker, valamint a már gazdára talált több, mint 3,5 millió példány. Ezek után szinte biztos, hogy Lara 10. kalandját sem fogom kihagyni!

9/10

Finch @ Brixton O2 Academy, London

Végre sikerült egy remek koncertre eljutnom Londonban, hiszen a napokban járt erre a Finch, hogy megturnéztassa a nem is oly régen jubiláló What It Is To Burn című albumát. Az esemény a brixtoni O2 Academy-ben kapott helyet, ami nagy valószínűséggel színházként funkcionálhatott azelőtt. A rendkívül hangulatos helyet még tovább fokozta a színpad köré épített "szabadtéri feeling", ami csak még tágabbá varázsolta az amúgy sem kis clubot (közel 5000 férőhely), ami egyébként már érkezésemkor csordultig tele volt. Igaz, én késve robbantam be, mert - ahogy az nálam lenni szokott - elnéztem az időt, így az első, 16-17 évesekből összeverbuválódott Cytota ki is maradt. Viszont az őket követő rövid, de velős koncertet adó Mallory Knox eléggé meglepett. Most hallottam a nevüket egyébként először, de a kicsit Young Guns-ra hajazó zenekar mondhatni tökéletes felvezetője lett a Finch-nek.

Nem is kellett hát sokat várni, hamarosan felcsendült a What It Is To Burn nyitóslágere, a New Beginnings, és ahogy az albumon, úgy a koncert kezdőakkordjaként is tökéletesen szólt. És bár a második korongjuk közelebb áll hozzám, és sokkal kiforrottabbnak tartom, azért az első is sokat jelent nekem. Akkoriban kaptam rá pont a zenekar munkásságára, amikor Hollandiában dolgoztam néhány hónapot, és valahogy mindig eszembe jut az az időszak, rengeteg jó emléket kapcsolva a WIITB-höz. 

Na de visszatérve a koncerthez, remek show-t csináltak a srácok. Nate elképesztően jól énekelt, mondhatni jobban visszaadta a dalokat, mint az albumon, ez már az első néhány perc alatt átjött. Már a nyitótételt követő kissé pop-punk ízű Letter To You, vagy akár a hamisítatlan Finch hangzást ígérő Post Script elég volt arra, hogy elégedetten konstatáljam; a kissé húzós jegyár minden penny-t megért! 

A setlist amúgy nem sok meglepetést ígért, hiszen egy az egyben a What It Is To Burn dalait játszották el, az album szerinti sorrendben. Felejthetetlen élmény volt a slágeres Perfection Through Silence-t, a post hardcore közeli Grey Matter-t, vagy akár az album legkülönösebb és a többitől talán leginkább elütő dalát, a Project Mayhem-et élőben hallani. Egyedül a koncert zárása, illetve utolsó néhány nótája ült le kissé. Az albumba tökéletesen illeszkedő, és amúgy remek Ender itt inkább megszakította a kezdettől tartó lendületet, ami aztán meghalni látszott az azt követő négy meglepetés dal mellett. Persze örültem, hogy az eredeti setlist mellé kaptunk némi pluszt, de jobb lett volna, ha ezeket a későbbi anyagokról válogatják össze, mert a négy nóta közül kettő a Falling Into Place EP-ről (Waiting, New Kid) érkezett, ami az egyetlen Finch anyag, ami sosem volt a szívem csücske. A Nate által előadott akusztikus Once Upon My Nightstand pedig túl unalmas és semmitmondó volt. Még szerencse, hogy a negyedik meglepi dal a Worms Of The Earth volt, aminek viszont már nagyon tudtam örülni. Ahogy a címadó zárótétel is tökéletes befejezést kanyarított az estének. 

Ahogy 10 évvel ezelőtt a Finch képes volt új életet lehelni a pop-punk színtérbe (akárcsak később A Day To Remember, igaz ők egészen más oldalról közelítették meg a dolgot...), és valami egészen zseniálisat alkotni a What It Is To Burn-nel, úgy idén bebizonyították, hogy ezek a slágerek, még ma is remekül szólnak. Ezt pedig tökéletesen prezentálta az, hogy gyakorlatilag az összes dalnál túlüvöltötte a tömeg a zenekart. És bár jó lett volna hallani egy két dalt a Say Hello To Sunshine-ról, azért így is egy nagyon jó élménnyel gazdagított a Finch. És azért én még mindig reménykedek, hogy újra összeállnak, ám ezúttal nem csak egy turné erejéig...

Alan Wake (2010)

Számomra mindig nagy élvezetet jelent belemerülni egy másik világba, és néhány percig/óráig ott létezni, akár filmről, könyvről, vagy bármi egyébről is legyen szó. És bár sosem tartottam magam egy nagy "gémernek", azért olykor-olykor rám jön a játékkedv, hogy aztán egy videojáték áltat teremtett univerzumba csöppenhessek bele, és legyek a része különféle izgalmas kalandoknak. Persze azért válogatós vagyok e téren, és nem érem be akármivel. De ha találok valami kedvemre valót, eléggé be tud szippantani a dolog.

A legutóbbi őrület, amivel összeakadtam az 2010-es Alan Wake volt, ami az ötletes történetvezetés és a jó figurák mellett, látványos effektekkel és hangulatos atmoszférával operál;

Alan valaha a kritika és a közönség által is elismert író volt, aki csak úgy ontotta magából a nagy sikerű horror ponyvákat. Jelenleg azonban írói válságban szenved, így feleségével, Alice-szel a beszédes nevű tóparti kisvárosba, Bright Falls-ba indulnak kikapcsolódni. Alan abban bízik, hogy az új környezet, a nyugalom és a feleségével kettesben töltött idő új lendületet ad majd karrierjének, ám a várt ihlet helyett rémálmok sora kezdi gyötörni hősünket, ahol a nem létező regényének lapjaira lel rá. Alice már az első napon rejtélyes körülmények között eltűnik, Alan pedig legjobb barátja - és egyben ügynöke - segítségével mindent elkövet annak érdekében, hogy megtalálja.

Meg kell hagyni, remekül indít a játék, izgalmas alapsztorival és szerethető karakterekkel. Bright Falls városa pedig lenyűgözőre sikeredett, többször is megálltam a játék alatt megcsodálni a mesés környezetet. Szívesen élnék egy ilyesfajta városban. Persze kizárólag nappal, hiszen az éjszakát sötét, ismeretlen erők uralják, ami ellen az egyetlen hatásosnak bizonyuló fegyver a fény. Szóval egy elemlámpa (későbbiekben reflektor) lesz a legfőbb fegyver a játék alatt.

A sztori 6 epizódra van osztva, melyek mindegyike remek cliffhanger-ekkel zárul. A következő rész előtt pedig egy rövid emlékeztetőt is kapunk. További pozitívum még Alan regényének lapjai, melyeket érdemes összegyűjtögetni a játék során, hiszen sok esetben a közelgő vészt jósolják meg.

Egyébként kimondottan jó ötlet volt egy sorozat érzését kelteni. Mert, ha valamire nem lehet panasz, az a hangulat. Az alkotók nyilvánvalóan nagy David Lynch és Stephen King rajongók lehetnek, ez süt az egész játékból.

Az egyetlen problémám a színvonal kisebb esése volt. Mert bár baromi jól indít, egy idő után unalmassá válik és az epizódok nagyon egybefolynak. 

De ez az apróság ne hagyja kedvünk szegni. Hiszen mi sem bizonyítja jobban az Alan Wake létjogosultságát, minthogy a Times magazin a 2010-es év legjobb játékának választotta, valamint ugyanezen évben elnyerte a legtöbbször illegálisan letöltött játék "díját" is.

Alapvetően egy remek választás az Alan Wake, ha valaki némi éjszakai borzongásra vágyna a gép - vagy éppen konzol - előtt. A majdnem húsz órás játékidő tökéletes kikapcsolódást nyújt, annak ellenére, hogy a végére egy kicsit leül a dolog. És bár a sztori is zavaros olykor, a hamisítatlan hangulat beváltja a hozzáfűzött reményeket, ami nálam plusz egy pontot simán dob a végeredményen.

8/10

Thrice - The Alchemy Index (2007-2008)

The Alchemy Index Vol. I. (Fire)

Érdekes, hogy az Amerikában - és mondhatni világszerte - oly ismert és sikeres Thrice miért számít annyira idegen névnek kis hazánkban. Mindenesetre annak, aki még nem hallott volna a kaliforniai négyesről, ajánlom figyelmébe, mert a Dustin Kensure vezette csapat elképesztően változatos muzsikájából biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja a magához illőt.

A folyton megújuló zenekar pontosan azon az ösvényen haladt tovább jelen albumukkal, amit már a 2005-ös, kísérletezős Vheissu után kitaposott magának. A srácok egy négy, tematikus szonettből álló dupla koronggal lepték meg a rajongókat, melyben a négy őselem mindegyike négyszer hat remek dalon keresztül tárul elénk.

Elsőként a tűz és víz ellenpárosával foglalkozó korong jelent meg 2007-ben, mely remekül indít a Firebreather húzós riffjével, amit aztán a Messenger tökéletesen visz tovább. Már első hallásra nagyon megfogott mindkét tétel, bár a harmadik nótától kissé leül. Túl hamar füstté válik, nem hagyják kellő ideig égni a lángot, amit pont eme korong esetében nem várnánk. Ide kellett volna összpontosítani a The Alchemy Index legtöbb erejét. Persze többszöri hallgatás után nagyon meghálálja magát, és még így, a négy elem leggyengébbjeként is kiváló.

8/10

The Alchemy Index Vol. II. (Water)

A koncepciózus négyes második darabja, a víz, ugyanúgy hat dallal kápráztat el minket, akár csak a többi három elem. Érdekes módon sokan ezt tartják a legfelejthetőbb résznek, ám én ezzel közel sem tudok egyetérteni. Számomra már első hallásra szerelem szövődött köztem és a második elem lágyan hullámzó tónusai között. 

Már a nyitó Digital Sea-ben érezhetjük, hogy bizony - akárcsak a két elem esetében - a dalok dinamikája és hangszerelése is szöges ellentétben áll egymással. Míg az első epizód egy gitárcentrikus és húzós képet próbált kialakítani, addig a második rész egy jóval letisztultabb és lágyabb hangzásra törekszik, amit puritán elektronikával fejel meg a zenekar és teszi felejthetetlenné. Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, mikor igazán feldúlva leültök a tenger-, tó-, vagy éppen folyópartra, és pusztán azzal, hogy nézitek a vizet átjárja a testeteket egyfajta nyugalom, és teljesen lehiggadtok. Na, a víz korongja, a tűzet követően pont ezt a hatást éri el. A végtelen víz tükrén visszaverődő Open Water, a reményteljes Lost Continent, a mély és súlyos Night Diving, vagy a minden kételyt elmosó The Whaler mind-mind tökéletesen megkomponált dalok, melyek végül a csendes és békés Kings Upon The Main hullámai közt vállnak teljes egésszé. 

Perfection.

10/10

The Alchemy Index Vol. III. (Air)

2008-ban landolt e különleges project második fele, mely bár jóval kiegyensúlyozottabban járja körbe a levegő és a föld témakörét, minőségében ugyanazt a szintet hozza, amit már a The Alchemy Index Vol. I. & II. esetében is kaptunk. Ezalatt azt értem, hogy míg a tűz és víz között érezhetőbben nagy szakadék állt - mind minőségét, mind hangzását tekintve -, addig a levegő és a föld párosa már sokkal inkább együtt van.

A grandiózus mű harmadik darabja lett a legkönnyebben befogadhatóbb, mely mondhatni "ember közelibb", mint a többi társa. Nagyon ügyesen megfogták a levegő atmoszféráját ezzel a kicsit mélabús, kicsit álmodozós hangvétellel, ahol Dustin rendesen kitesz magáért. Tudniillik, míg a tűz gitárközpontú, a víz kicsit elektronikusobb volt, addig a levegő leginkább a fogós énektémákra épít. Nem sokkal az album megjelenését követően volt szerencsém őket élőben látni, ahol javarészt a tűz mellett a levegő tételei kaptak helyet a tracklist-ben, és mondhatom ez egy remek választás volt. Hiszen a Broken Lungs és a Daedalus-féle dalok képesek igazán megemelni és magukkal röpíteni a hallgatókat.

9/10

The Alchemy Index Vol. IV. (Earth)

A folk és blues alapokon nyugvó záró felvonás okozza talán a legnagyobb meglepetést - legalábbis azoknak mindenképpen, akik jóban vannak a zenekar korábbi munkásságaival. A földdel válik igazán érthetővé, hogy a srácok a hangzás és hangszerelés mellett arra is odafigyeltek, hogy mindegyik elem más-más műfajban szólaljon meg, persze a Thrice-os, utánozhatatlan ízt végig megőrizve.

Az akusztikus hangszerelés dominál végig a negyedik fejezetben, mely már a nyitó, Moving Mountains-t hallgatva világossá válik. Itt egyébként mindegyik dal nagyon a helyén van. Nem tudnék kiemelni egy-egy kedvencet, sikerült olyannyira összhangban tartani ezt a hatos dalcsokrot. A poros és bánatos Digging My Own Grave, a megrendíthetetlen The Earth Isn't Humming, vagy akár a The Lion and The Wolf épp úgy beleillik ebbe az elképesztően igényes és kiváló négyrészes csodába, akár csak a többi elem. Mondhatni tökéletes zárást kapott a The Alchemy Index.

9/10

Összességében azt mondhatom, hogy mindegyik elem külön-külön is megállja a helyét, és remek időtöltést nyújt, bármikor, bármilyen hangulatban. Bár eleinte nem igazán tudtam hova tenni, azért gyorsan beért a két lemez 4x6 dala. Sőt, továbbmegyek, azóta egyre inkább jobbnak találom. Lehet, ha egy évvel később írtam volna róla még egy 10-es is belefért volna. Mindenesetre a The Alchemy Index egy hihetetlen utazás, amit mindig végig lehet járni, és hangulathoz illően választhatod ki magadnak a megfelelő hatost a négy őselem közül (bár teljesen egészében az igazi).

9/10

Martyrs - Mártírok (2008)

Ami először megfogott a filmmel kapcsolatban, az egy nagyon csini plakát volt az utcán, aztán rákeresve fedeztem fel, hogy bizony ez a francia mozi egész jónak ígérkezik. Ugyan el kell ismernem egész mást kaptam, mint amit vártam, nem kellett benne csalódnom. Egy fordulatokban és vérfürdőben gazdag, nem kis meglepetést okozó mű volt nekem a Martyrs.

A készítők nem sokat teketóriáztak, a mozi már az első, néhány perces felvezető után egyből belecsap a lecsóba. A mű elején megismerkedünk a még gyerek Lucie-vel, aki sikeresen megszökik fogvatartóitól, akik már jó egy éve kínozták őt. Ezt követően a sokkos állapotban lévő lány egy árvaotthonban találja magát, ahol az intézmény vezetői próbálnak valami információt kihúzni belőle, mindhiába. Lucie csak egy valakinek nyílik meg, Annának, akivel szoros barátságot kötnek az árvaház falai között. Majd tizenöt évvel később találkozunk ismét a két barátnővel, akik éppen Lucie egykori elrablóin szeretnének bosszút állni.

A történet ugyan elég alapanyaggal szolgálna egy izgalmas thrillerhez, vagy krimihez, és talán így elolvasva annak is tűnik, senki ne számítson egy nyomozásokban gazdag bosszúfilmre. A leírtak inkább csak a mozi egy részét tükrözik, pusztán azért nem megyek bele mélyebben a sztoriba, mert nem szeretnék spoilerezni. 

A filmet leginkább azoknak ajánlanám, akiknek bejön Eli Roth munkássága, a Fűrész sorozat, vagy épp különösen szereti a vérben és belekben fröcsögő trancsír mozikat.

Kevés olyan alkotásra emlékszem, ami ennyire rátette volna a bélyegét a hangulatomra - egy Disney „remekműre” volt szükségem, hogy kicsit visszabillenjek az élők világába. Na de visszakanyarodva a filmhez, nem szabad csak úgy elmennünk mellette, mert itt azért jóval többről van szó holmi gyomorforgató torture movie-nál.

A film sok újdonságot nem tartogat az ember számára, hisz a Martyrs-hoz hasonló sztorival nem egyszer találkoztunk már, ahogy a benne felbukkanó karakterekkel is. Ami igazán lebilincselővé varázsolja a mozit az a már meglévő kliséknek az újszerű használata. A nevetséges Motellel ellentétben a Mártírok képes elérni azt, hogy felszisszenj egy-egy igazán megrázó jeleneten láttán, vagy ne adj isten, elrántsd a fejed. A fájdalom, melyet a karakterek átélnek körülöleli a vásznat átragasztva a nézőre azt. Igaz, ebben a remek alakítások is nagyban közrejátszanak. Mylène Jampanoï és Morjana Alaoui kiváló választás volt a két főhős szerepére. Képesek élettel megtölteni a karaktereket, így téve még hitelesebbé a már alapvetően remekül megkomponált mozit. Kijelenthetjük: a franciák tudnak valamit e téren!

Viszont a feszültség ügyes adagolása és a feszes tempó ellenére (ami tényleg odaszögezi az ember tekintetét a képernyőre), mégsem tudnék újra leülni elé. Lehet, ezzel csak én vagyok így, de valahol túlságosan betegesnek és nyomasztónak találtam, akárcsak a Hills Have Eyes remake-jét, vagy a hasonszőrű À l'intérieur-t. Viszont ha már valaki ráveszi magát a Martyrs megtekintésére, ne feledje megőrizni azt a három tényezőt (éjszaka, egyedül, sötétben), ami teljessé teszi a film hatását, mert ez bizony nem egy randi film.

7/10

The Ghost Writer - Szellemíró (2010)

A film egy szellemíró (Ewan McGregor) történetét mutatja be, egy olyan név nélküli figuráét, aki híres emberek önéletrajzát írja meg. Főhősünk ezúttal a brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárját kéne, hogy papírra vesse, miután a politikus előző szellemírója rejtélyes körülmények között elhunyt. Az írónak egy apró, amerikai fennhatóságú szigetre kell mennie, ám nem sokkal munkája megkezdését követően hatalmas politikai botrány robban ki Lang körül; a Hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűnökkel vádolja. A szellemünk persze, egy jó oknyomozó riporterekhez híven egyre mélyebbre kezdi ásni magát a miniszterelnök múltjában, és hamarosan rá kell döbbennie, hogy talán túl veszélyes vizekre evezett…

A film az utóbbi évek egyik legjobban sikerült politikai thrillere. Bár hiányzik belőle a magával ragadó izgalom és a sodró lendület, mégis maximálisan odaszögezi maga elé a nézőt. Hogy miért? Többek között azért, mert Roman Polanski munkájáról van szó, aki képes olyan atmoszférát teremteni a filmhez, amitől a Szellemíró sokkal több lesz egy átlagos kriminél. A bele csempészett apró és ízléses humor pedig csak még szórakoztatóbbá képes varázsolni az egész művet. Azt hiszem, maga a rendezés teszi olyan lebilincselővé az egész mozit, hiszen ezek mellett Polanski másik nagy erőssége az is, hogy elképesztően jól bánik a színészeivel, bravúrosan instruálja őket.

Pierce Brosnannek még sosem állt ilyen jól szerep, szinte lubickol Adam Lang karakterében. Ewan McGregor, mint mindig, most is kifogástalan alakítást nyújt a hétköznapi író szerepében. Ahogy Tom Wilkinsonra és Olivia Williamsre sem lehet panaszunk. Bár ők olyan fontos szerephez, ha nem is jutnak, mégis fontos karaktereik hitelessége. További kellemes meglepetést okoz még Kim Cattrall, a Szex és New York Samanthája a miniszterelnöki titkárnő szerepében, akiből eddig nem igazán néztem ki, hogy komolyabb szerepben is meg tudná állni a helyét.

A Szellemíróval Polanski számos fesztiválon elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat, amit száz százalékig meg is érdemelt. A film persze nem több, egy stílusos, régi vágású politikai kriminél, ami néhol a rendező régi munkáit képes idézni, de ha már csak ezért is, egyszer megéri megnézni.

7/10

Daily News #22 - "Éjjel, a sötétben vadászik a mi fajtánk..."

Aki járt már Londonban, az tudja, hogy mennyire elözönlik a várost a rókák éjszakánként. A környéken, ahol lakom (Dulwich környéke) különösen nagy számban szaporodtak el a ravaszdik. Persze nem mintha különösebb gondom lenne velük. Mármint tök aranyosak, és általában távolról elkerülik az embereket. Igaz, az utóbbi időben több rémhír is szárnyra kelt, miszerint a szerencsétlen állatok egyre közelebb merészkednek az simabőrűekhez, mivel éheznek és a lakónegyedek körül több élelmet találnak. A legutóbbi számítások szerint az angliai nagyvárosok környékén négyzetkilóméterenként húsz róka is lehet. Sajnálom is őket nagyon, mert tényleg tünemények, de néhány napja rám is a frászt hozták;

Épp kint edzettem az udvaron, ahol szoktam, annyi különbséggel, hogy későn értem haza munkából és ezért éjszaka kellett nekiállnom. Ez volt az első alkalom, hogy 11 körül merészkedtem ki megmozgatni magam, és néhány percen belül a rókák a tudtomra is adták, hogy ez nekik nem tetszik. Eleinte azt gondoltam, hogy macskák köröznek körülöttem, de amikor a lámpafény alatt villantak át, láttam, hogy bizony rókák. Persze ekkor sem aggasztott még a dolog, mivel mint mondtam aranyosak, és tartották a tisztes távolságot. Ám nagyjából negyedóra elteltével nekiláttak irtó durva hangon üvöltözni, és egyre közelebb merészkedtek hozzám. Olyan érzésem volt, mintha csak egy friss falat lennék, amit a cápák közé dobtak be éppen... Szóval muszáj volt visszaosonnom a házba, mert eléggé elmérgesedett kint a helyzet. 

Na persze nem azt mondom, hogy irtani kéne őket félreértés ne essék, mert tényleg sajnálnám őket (munkából hazajövet sokszor még enni is adok nekik, bár úgy látszik ezt elfelejtették...), csakhát ez így elég para, na. :D

Hereafter - Azután (2010)

Clint Eastwood az álomgyár - jelenlegi és mindenkori - egyik legnagyobb alakja. Ehhez kétség nem fér. Nem semmi filmeket tett le az asztalra, akár színészként tekintünk rá, akár rendezőként.

Miután megtudtam, hogy a rendező egy természetfeletti thrillert forgat Matt Damon-nal, rögtön felkaptam a fejem, de megmondom őszínén, közel sem ezt vártam. Eastwood ezen mozija számomra hatalmas csalódás.

Mindjárt kifejtem miért, de előbb nézzük a sztorit, ami három szálon indul el, hogy aztán a végkifejletben fonódhasson össze; George (Matt Damon) képes kommunikálni a holtakkal, ám ezt inkább átokként, mintsem, ajándékként éli meg.

Az újságíró Marie (Cécile De France) egy halálközeli élményt követően a „túloldal” megszállottjává válik.

Marcus (Frankie McLaren), a 12 éves fiú, szeretne kapcsolatba lépni nemrégiben elhunyt ikertestvérével, Jason-nel.

A rendező ezúttal Peter Morgan, kétszeres Oscar-jelölt forgatókönyv író történetét vette alapul, ami a nézők alapból sem alacsony elvárásait, csak még magasabbra emelték. Lehet, hogy pont e miatt, nem tudom, de sajnos a nagy öreg legújabb munkája nem igazán tudott megfogni. Sőt, különösen felejthetőre sikeredett.

Nem sok újszerűség van benne, de nem is ez a legnagyobb gond vele, sokkal inkább az, hogy az egész csak úgy lóg a levegőben. A film tempója nagyon lassú, és néhány jelenetet leszámítva nagyon lapos is. A filmvégi katarzis pedig - mely általában a rendező védjegye szokott lenni -, ezúttal sajnos elmarad.

A színészekkel nincs gond, mindenki megtalálta a helyét a kamerák előtt, egyedül az ikreket alakító George és Frankie McLaren játéka volt élettelen.

A mozira persze nem csak a nagy nevek miatt lehet felfigyelni, hiszen Oscarra is jelölték, méghozzá a legjobb vizuális effektek kategóriában, a nyitóképsorok miatt. Ám ez a CGI tsunami (ami miatt Japánban tiltólistára került a film), közel sem lett annyira jó, mint amennyire annak beállították. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogyan tudta ez kiütni a Tron: Örökséget a kategóriából, mikor az nemhogy egy jelölést, de még egy díjat is megérdemelt volna.

Mindenesetre a Hereafter egy csendes és egyszerű film, ami ugyan nem rossz, de ahhoz túlon-túl felejthető, hogy méltó legyen Clint Eastwood filmográfiájában. Hiszen a rendező nem egyszer bizonyította már, hogy tud ő ennél jobbat is, és bízom benne, hogy megörvendeztet még minket a Titokzatos Folyóhoz, vagy a Gran Torino-hoz mérhető remekművekkel is.

5,5/10

Robin Hood (2010)

Robin Hood nevét szerintem nincs, aki ne ismerné, ám ha esetleg még is akad olyasvalaki, akinek nem mondana semmit, itt egy rövid ismertető: A sherwoodi legenda az angol nép védelmében kifosztja a tehetősebb urakat, vagyonukat a rászorulóknak ajándékozva.

A XII. századi hős igazi példaképként van jelen az angol mondakörben, így nemcsak a különféle regényeknek, játékoknak és rajzfilmeknek szolgált remek alapanyagként, hanem a mozifilmek is jó párszor meríthettek a sztoriból.

Ridley Scott Robin Hoodja közel sem azon a vonalon jár, melyen elődei haladtak. Mindezt persze nagyrészt a főszereplőnek, Russel Crowe-nak köszönhetjük, aki egyfajta szívügyének tekintette gyerekkori kedvencének legújabb kalandját. Miután a forgatókönyv első változatát egy CSI epizódnak titulálta, és közölte, ha ez a szkript marad, kiszáll a produkcióból, az alkotóknak újra kellett gondolniuk mindent. Így az eredeti tervekből, miszerint a középpontban a nottinghami seriff állna, semmi nem lett (pedig egész érdekesnek ígérkezett). Helyette, a kronológiát és a korszakot újrafogalmazva kaptunk egy hihetetlenül korhű és komoly történelmi alkotást.

Ha a kora középkor legnagyobb „szuperhősére” gondolunk, a legtöbbünknek valószínűleg a Kevin Costner féle 1993-as feldolgozás ugrik be elsőnek. Minden kétséget kizáróan ez a legpopulárisabb és egyben a legismertebb mozis átirata a témának. Viszont a 2010-es verzió már egy jóval érettebb és nagyobb volumenű alkotásnak tekinthető.

Míg a legtöbb műben Robint egy laza, fürge, gazdag humorú emberként mutatják be, addig Russel egy teljesen új alakját formálja meg a tolvajok fejedelmének. Ebben a verzióban hősünk egy komolyabb figura, melyet inkább a legenda születésével tálalnak. Itt ugyanis Robinnal akkor ismerkedünk meg, mikor még katona oroszlánszívű Richárd seregében. A király halála után Nottinghambe megy, majd az íjász beleszeret Marion úrnőbe. Persze az országot ekkor már nagy veszély fenyegeti belülről és külhonból is, hisz Richárd halála után a korona egy gyenge uralkodó kezeibe kerül. Robin és csapata, egy szinte lehetetlennek ígérkező feladatra vállalkoznak; nekivágnak, hogy megakadályozzák egy polgárháború kitörését, és visszaadják Angliának dicsőségét.

Ridley Scott közismerten erős vonzalmat érez a történelmi témák iránt. Hisz a már-már tökéletes Gladiátor mellett, a Mennyei Királyságot, és az 1492 – A Paradicsom Meghódítását is neki köszönhetjük. A rendező híres arról, hogy szereti magát mélyen beleásni az adott történelmi korba, maximális hitelességre törekedve művében. Ez az első dolog, amit kiemelnék a mozival kapcsolatban, mert magát a kort olyan hűen képes visszaadni a film, melyre nem sokszor láthattunk példát. De a rendezés mellett még mindenképpen kifogástalan a szereplők összeverbuválása. Egytől egyik remek aktorokkal találkozhatunk. A negyvenöt éves Russel (az eddigi legöregebb) Robin Hood szerepében hibátlan alakítást nyújt. De ugyanúgy zseniális választás volt Max von Sydow, az öreg Loxley, vagy Mark Strong a kegyelmet nem ismerő Godfrey szerepében. Ridley egy remek rendező, aki remekül képes irányítani színészeit. Már csak az erős szereplőgárda miatt megéri megnézni a filmet. A tempó feszes az egész mozi alatt, csak néhol ülepedik le, bár a játékidőből azért lefaraghattak volna egy picit.

A film egyértelműen az eddigi legjobb Robin Hood feldolgozás, de nem a legjobb történelmi kalandfilm. Viszont minden egyes jelenetén érződik, hogy az alkotók tisztelettel bántak az egyik legrégibb angol eredetű mondával, pedig elvihették volna a hangulatot jóval „amerikalizáltabb” irányba is, ám nem tették. És ez mindenképpen megérdemel nálam egy plusz pontot. Monumentalitása, látványvilága, és a színészek profizmusa szinte megköveteli a megtekintését.

8/10

Daily News #21 - The Road So Far.

Már több, mint fél éve annak, hogy kiköltöztem ide a nagy Londonba. Hihetetlen, hogy mennyire repül az idő...

Daily News #20 - Fun. Danger. Rapture.

Végre ismét egy újabb dolgot húzhattam ki a bakancslistámról! Mivel közeleg az anyák napja, tele lett aggatva az üzlet lufikkal. És a legjobb az egészben, hogy a héliumos tartály pedig ott pihen az irodában... régóta szerettem volna már héliumot szívva beszélni, és mondhatom, nagyobb móka, mint azt az ember hinné! :D

Első nap mondjuk annyira rákattantam, hogy kicsit már beszédültem, meg rosszul lettem tőle, de megérte; héliumos hanggal szolgáltam ki a vendégeket, beszélgettem a munkatársakkal, illetve vásároltam. Remélem még jó ideig tudom élvezni a dolgot...

Ja, és mielőtt elfelejteném... Ma még egy tolvajt is majdnem megállítottam! Teletömködte a gazfickó a zsebeit paninikkel, meg üdítőkkel, én pedig pont rajta kaptam a dolgon, ám mikor ráeszmélt, hogy lebukott, nekem hajított egy paninit, és elszaladt... A főnök meg üvöltözött, hogy ne csak álljak és röhögjek, hanem fussak már utána! Chö, na persze. Majd néhány szenyó miatt pont utána fogok futkosni. :P Szóval, inkább jelentettük a rendőrségnek, hadd kergessék azok! 

Most pedig indulok, mert egy pazarnak ígérkező össznépi dobolás lesz este az egyik közeli focipályán, és ezt úgy érzem nem hagyhatom ki! :)

Daily News #19 - The past few days.

Eljött az ideje, hogy leformázzam a gépemet, amit nagyjából fél éves időközönként mindig megteszek. A rossz oldala a dolognak, hogy ez nálam legalább egy teljes napot vesz igénybe, mivel minden cuccomat le kell mentenem, utána pedig visszarakni. Viszont a jó oldala a dolognak (amellett, hogy a gépecském is jobban érzi magát a bőrében), hogy a telepítés némi rendrakást is von maga után, így mindig összeakadok néhány olyan dokumentummal, amikről teljesen megfeledkeztem. 

Most például megtaláltam néhány régi bulis képet, amiket jó volt visszanézni. Sok emléket hozott vissza. Összeakadtam egy régebben íródott bakancslistámmal is, ami a frissebb verzióval vegyítve elég terebéjesre nőtt... lassan el kellene kezdenem kilőni belőle egy két dolgot. :P

Továbbá köszöntöm a tavaszt, az Oscar eredményekkel pedig - ezúttal meglepő módon - úgy ahogy elégedett is voltam. Arról nem is beszélve, hogy nagy baj ott nem lehet, ahol Kirk kapitány is jelen van... :D