Reading Festival 2013

Természetesen idén sem hiányozhattam Reading-ből tekintve a megint rettentő erősre sikeredett line-up-ot. Úgy gondoltam ezúttal egy nap is elég lesz nekem, és mivel az pénteki program fogott meg leginkább, nem is volt kérdés melyikre megyek. 

A vasútállomáson persze pont akkor volt bombariadó, amikor beléptem, így kicsit késve érkeztem meg a fesztivál helyszínére. A villámgyors lesátrazás után egyből a nagyszínpadhoz vettem az irányt, ahol az első zenekar - mintha csak rám várt volna - pont akkor kezdett neki, amikor megérkeztem.

A fesztivált ezúttal a While She Sleeps nyitotta, akikre kiváncsi voltam attól függetlenül, hogy nem mélyedtem el a munkásságában. Különösen az Our Courage, Our Cancer című szerzeményük miatt, ami a tavalyi kedvenceim közt is helyet kapott. Ugyan nem igazán vártam semmit, azért azt nem hittem, hogy ennyire gyengén nyomják majd. Még szerencse, hogy az őket követő Skindred-ben nem kellett csalódnom. Persze lehetett volna hosszabb is a show, de ami belefért ebbe a röpke háromnegyed órába, az mind tökéletesen a helyén volt. Ez volt eddig a harmadik koncertjük, amin voltam, és nagyon úgy fest, hogy a Benji Webbe vezette zenekar, azok közé tartozik, akikben sosem kell csalódni. 

A New Found Glory-ba csak belenéztem ugyan, de borzasztó volt, így inkább elmentem falni egyet. Akkor tűnt fel az egyik legnagyobb változás a korábbi Reading-ekhez képest; az árak. Végre nem könnyezve kellett leolvasnom az árcédulákat. A Grindstore például egy meglepően olcsó standdal vonult ki, de megemlíthetném akár a 3 fontos Domino's pizzákat is (igen, az egész pizza került ennyibe!).

Na de vissza a nagyszínpadhoz. Innentől már befészkeltem magam a nap végéig, hiszen sorban jó előadók érkeztek. A Bring Me The Horizon volt az egyik nyomós ok, amiért egyáltalán megvettem a jegyet. A nemrég kijött Sempiternal albumuk olyannyira jól sikerült, hogy muszáj volt hallanom a dalokat élőben is, és bár kicsit féltem tőle (lássuk be a tiszta ének nem éppen erőssége Oli Sykes-nak), remek bulit csináltak, ahol még a régebbi szerzemények is kiválóan szólaltak meg. A Chelsea Smile például most lett nagy kedvencem. Igaz, azt és a Blessed With a Curse-öt leszámítva az egész koncert az új korong dalaira épült. 

Az őket követő Frank Turner sem volt rossz ugyan, de valahogy ugyanúgy voltam velük, mint az albumaikat hallgatva; hiányérzetem maradt. Az a bizonyos plusz nincs meg benne, legalábbis én mindig nagyon hiányoltam. Mindenesetre nem volt rossz az ő koncertjük sem.

Végül elérkeztünk az este három fő nevéhez. A Deftones talán még jobb volt, mint két éve. Rettentően élvezték amit csinálnak, és ez átragadt a közönségre is (vagy fordítva...). Így vagy úgy, de a gyengébb setlist sem engedte, hogy ne őrüljön meg mindenki, akihez kicsit is közel állnak a dalaik. 

Őket követte a System Of A Down, akiket már nagyon régóta megszerettem volna nézni élőben. Plusz ők voltak aznap az egyetlenek, akiknek a koncertjéhez még nem volt eddig szerencsém. Mondanom sem kell, hatalmas vigyorral a képemen tomboltam végig az egykori kedvenceimnek a dalait. A számokat mintha csak én válogattam volna össze, minden számomra jelentősebb dal felcsendült. Az összes klipes nóta mellett gyakorlatilag az egész Toxicity-t előadták. Egyetlen negatívumként Daron Malakian-t tudnám megemlíteni, aki úgy tolta végig a koncertet, mint aki karót nyelt. Persze meg is említette, hogy nem ez a legjobb napja, de akkor is megerőltethette volna kicsit magát (különösen a Lonely Day szólójánál...). A többiek azért megmentették a bulit, és egy veszettül jó koncertet csinált a SOAD.

A napot végül a Green Day zárta, akiken pusztán azért maradtam, mert gondoltam, ha már ott vagyok úgyis, akkor megnézem. Meg is lepett a kaliforniai punk trió, mert elképesztően jó hangulatot csináltak. A közönség által előadott Boulevard Of Broken Dreams pedig a nap egyik fénypontja lett. Persze kicsit ironikusan hatott több ezer ember szájából hallani egy dalt ami a magányról szól...

Őket követően még belenéztem a Skrillex buliba, de nagyon nem tetszett. Pedig néhány éve VOLT-on egész jó volt, most viszont már öt perc után menekültem.

Összességében ezúttal sem kellett csalódnom a No. 1 fesztiválomban. Plusz idén az idő is remek volt, hétágra sütött a nap, szóval nem lehet okom panaszra, minden penny-t megért a belépő. Jövőre ugyanitt. :D

A nap legjobbja: Skindred, Bring Me The Horizon, Deftones, System Of A Down, Green Day

A nap legnagyobb csalódása: While She Sleeps, Skrillex

Ami kár, hogy kimaradt: Chvrches, Sub Focus, Bastille, Kate Nash

All-Star Superman (2005)

Mint azt már egy előző bejegyzésemben említettem, Superman karaktere sosem tartozott a kedvenceim közé. Ettől függetlenül olykor valahogy odakeveredik elém egy-egy acélember iromány. A legutóbbi ilyen, a felemás fogadtatású All-Star Batman-t követő, All-Star Superman volt. 

Lex Luthor egy csapdájának köszönhetően Superman túl sok energiát szívott el a Napból, és haldoklik. Felfedi identitását szerelme, Lois Lane előtt, de még egyéb elintéznivalói is akadnak, mielőtt lejárna az ideje...

Grant Morrison és Frank Quitely munkájának a legnagyobb erőssége mindenképpen a karakter új perspektívába helyezése. Superman egy eddig ismeretlen, egészen új, emberibb oldalával ismerkedhetünk meg, melyet áthat a halála előtti kétségbeesettség. Különösen jól mutatja ezt Lex-vel való kapcsolata, akit egészen az utolsó pillanatig meg szeretne menteni, mit sem törődve azzal, milyen szörnyű tettek tapadnak kezéhez. 

Persze a rengeteg remek ötlet és újítás mellett azért akadnak negatív pontjai is. Elsőként a hosszúságát említeném meg. Én személy szerint sokszor azt éreztem, hogy el van nyújtva. Másodszor pedig - és talán ez zavart a leginkább - erősen hiányérzetem volt a végeztével. Kicsit úgy voltam vele, mint a The Killing Joke-kal; jó-jó, de valami hiányzik belőle.

Egy vérbeli hőseposz Superman ezen története, melyből 2011-ben egy animációs filmet is kihozott a DC. Ez ugyan kisebb pontokban eltér eredetiétől, azért még végig lehet nézni. Viszont mindenképpen gyengébb a képregénynél, így ha valaki nagyon kíváncsi a sztorira, azt mondom inkább üljön neki, és olvassa el, mert jobban jár. Egyébként meg - mint az acélember legtöbb kalandját -, a karakter újszerű bemutatása ellenére is, felejthetőnek tartom.

6/10

Dead Space Trilogy (2008-2013)

Dead Space (2008)

A USG Ishimura bányászűrhajó a galaxis egy távoli pontján végzi feladatát, mikor egy napon megszakad vele minden kapcsolat. A cég szervízcsapatot küld a kommunikációs hiba megjavítására. Isaac Clarke fedélzeti mérnököt és a személyzet néhány fős tagját azonban nem várt meglepetések fogadják...

Bár a Dead Space sztorija ismerős lehet innen-onnan (Event Horizon, Alien, Silent Hill, stb.), szerencsére a legjobb elemeket ollózták össze, így a végeredmény veszettül erős lett. A remek történet mellé persze kiváló atmoszféra dukál, amiben szintén jelesre teljesítettek a fejlesztők. Továbbá tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az átlag attól fél leginkább, amit nem ismer. Ezt alapul véve pedig igazán hátborzongatóra sikeredett a végeredmény (kár, hogy a további részekben mindez teljesen eltűnik). Vérbeli sci-fi horror ez, ahol sosem tudhatod mi vár rád a következő percekben. A játékhoz egyébként egy egész jó animációs film is készült az előzményeket bemutatva.

A játék kellően hosszú, nincs elnyújtva, de hiányérzetünk sem marad. Az irányítás jó, a grafikára nem lehet panasz, ahogy a karakterfejlődés is ügyesen ki van dolgozva. Negatívumként talán egyedül a kissé egysíkú pályákat és az ismétlődő küldetéseket tudnám felhozni. Ám mindez kicsit sem ront azon, hogy egy remek játékélményben legyen része az embernek. 

9/10

Dead Space 2 (2011)

A franchise második darabja röviddel az előző részek után veszi fel a fonalat. Mint az előző rész esetében, úgy most is kapunk egy másfél órás prequelt, és bár az előző filmet korrektül összehozták, a másodikat sajnos már kevésbé. A borzasztó animáció egy '98-as játék grafikájára emlékeztet (ez alól kivétel a flashback-ek anime szerű képi világa), a történet pedig nem sokat ad hozzá a játékhoz. Ami egyébként ha nem is sikerült olyan jól, mint az előző rész, azért még mindig remek kikapcsolódást ígér.

Három év telt el azóta, hogy Isaac Clarke önként jelentkezett az USG Ischimura felderítésére. Az ott történtek pedig komoly lelki sérüléseket okoztak benne. A Szaturnusz holdja köré épített bázison kezelik éppen, amikor a rémálom újra kezdetét veszi...

Alapvetően nem lett rossz a Dead Space 2 sem, sőt, bőven az átlag felett teljesít. De míg az előző rész egy igazi horror túra volt, addig a folytatás már csak egy igényes adrenalinbomba. A félelemkeltés helyét átvette az akció. Ugyan sajnáltam ezt a váltást, azért élveztem a második részt is, amiben legalább Isaac is kihasználja mérnöki tudását.

7/10

Dead Space 3 (2013)

Isaac-et harmadszorra sem engedi a Marker, pedig talán jobb lett volna, ha ezúttal futni hagyja, ugyanis a Dead Space 3 minden tekintetben gyengébben teljesít az előző részeknél. 

Az eddigi atmoszférát teljesen megölték azzal, hogy minden kérdésre megpróbáltak választ találni. A Danik vezette terrorista szervezet szálát is totál feleslegesnek éreztem. Gyakorlatilag ami el lehetett szúrni a sztoriban, azt el is szúrták. 

Ám amit a leginkább túlzásnak éreztem, az az újfajta fegyvermodifikációs rendszer volt, melyet nem is lehetett volna ennél jobban túlkomplikálni. Egyrészt időigényes, másrészt pedig nem ad elég időt a játék, hogy kellően kiaknázhasd a benne rejlő lehetőségeket. 

Persze akadnak azért pozitívumai is. Ilyen a remek grafika és képi világ, valamint a kooperatív mód. Ám mindezeket leszámítva a Dead Space 3 egy ötlettelen lezárása az amúgy nagyon jól induló trilógiának.

5/10

Én azt mondom az első részt mindenképpen érdemes végigvinni, mert remek kikapcsolódást nyújt, a többi viszont felejthető. Ám ha nagyon magával ragadott a sztori a második epizódnak még érdemes egy esélyt adni, a harmadikat viszont úgy gondolom, a rajongók is elfelejthetik.

7/10

Daily News #31 - Believe it or Not!

London szívének egyik legfurcsább és legbizarrabb kiállítása a Robert Ripley felfedezéseit felvonultató interaktív túra, a Believe it or Not. A valódi Indiana Jones-ról annyit kell tudni, hogy az 1920-as-'30-as években bejárta a világot, hogy összegyűjthesse a világ legmeghökkentőbb furcsaságait, hogy aztán az általa készített képregényekben számolhasson be róluk elsőként. A rajzok rendkívüli sikereket tudhattak maguknak felkeltve a világ érdeklődését. És bár Ripley 1949-ben meghalt, gyűjteménye fennmaradt a háború után is. Szellemiségét azóta közel 30 múzeum őrzi a világ minden táján, többek között Londonban is.

A néhol modern freakshow-ra hajazó múzeum rengeteg érdekességgel várja az odalátogatókat. A több szintes épület legtetejéről indul a bizarr utazás, melyben a kínzóeszközökkel teli szobáktól, a különféle torzszülötteken át, egészen a gyomorforgató törzsi szertartásokig, rengeteg mindennel találkozhatunk. A falakon pedig folyamatosan a képregények egyes oldalai köszönnek vissza számtalan érdekességgel. A több órás kiállítást végül egy tükörlabirintus és egy forgó szoba zárja, amik számomra abszolút a Ripley Museum legizgibb pontjait jelentették.

Bár néhol már kicsit elnyújtottnak éreztem a dolgot, azért megéri megnézni, mert tényleg elképesztően sok hihetetlen dolgot lát az ember. A Mirror Maze-ért pedig külön piros pont jár!

Intet - Semmi (2000)

Különös előtörténete van Janne Teller ezen művének. Dániában betiltották, majd nem sokra rá kötelező olvasmánnyá tették. Reklámnak persze mindez nagyon jól jött. Nem csoda hát a mára elért világsiker;

"Semminek sincs értelme... Ezért semmit sem érdemes csinálni." - Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki - de leginkább maguknak - az ellenkezőjét. Egy régi, elhagyatott pajtában gyűjtenek össze mindent, ami számukra fontos, aminek értelmét látják. Ám az eleinte apró dolgok (régi fényképek, fejetlen játékbaba, stb.) hamar nem bizonyulnak elég jelentősnek, ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme...

Gyerekként az ember még könnyedén összegzi, hogy mik a fontos dolgok az életben; kártya gyűjtemény, rajzfilmek, stb. Ahogy felnőttként is tisztában van vele a legtöbbünk; család, karrier, stb. De van a kettő közt néhány év, amikor mindez elmosódik, és közel sem látható olyan tisztán. Tinédzser főhőseink is pont ezt az időszakot élik, ezért is keltenek környezetükben akkora felháborodást Pierre szónoklatai. A dolgok, melyeket a Fontos Dolgok Halmára gyűjtenek olyan szorosan hozzájuk kapcsolódnak, hogy lényegében az identitásukat képezik, ezt teszik kockára. Hiszen a beadott dolgok felől nem önmaguk döntenek, hanem az osztálytársak kifigyelik egymás gyenge pontjait, a közösség akarata elől pedig nincs kibúvó. 

A könyv hemzseg az érdekes karakterektől, és bár a történetben akadnak itt-ott lyukak, könnyedén odaszegezi az olvasó tekintetét a lapokra. Nálam sikerült elérnie a célját, mert bizony még napokkal utána is sokat agyaltam rajta.

8/10

Queens Of The Stone Age - ...Like Clockwork (2013)

Hat évet kellett várni az új QOTSA lemezre, ami kisebb tagcserékkel és egy rakás vendégzenész közreműködésével születhetett meg. Érdekes album ez egyébként, engem legalábbis rettentően meglepett. Aki az előző korongokra jellemző lazaságot várná, az biza' csalódni fog! Igaz, a csalódni nem a megfelelő kifejezés, inkább csak meg fog lepődni, hiszen a ...Like Clockwork a szokatlan megszólalás ellenére is egy nagyon jó album. 

Bár hangszerelésében egyértelműen az előző anyagon megkezdett vonalat viszi tovább, azért hangulatában és a szövegek tekintetében sötétebb, mint eddig bármikor. Persze senki ne gondoljon itt egy önmaga könnyeiben fuldokló korongra. Josh Homme egy egészen szokatlan oldalról közelítve enged bepillantást mániás depressziójának zavaros világába, mely egy remekbe szabott koncepció keretein belül válik igazán erőssé. 

A már fent említett vendégelőadók között olyan neveket köszönthetünk, mint Trent Reznor, Elton John, Alex Turner, és még sorolhatnám. Bár ők inkább csak másodhegedűsként vannak most jelen, a főszerep végig a Queens Of The Stone Age-é. További érdekessége még a lemeznek, hogy készült mellé egy negyedórás kisfilm is, mely remekül adja át ezt egyszerre mély és súlyos atmoszférát a maga minimalista ábrázolásmódjával. 

Első hallásra egyébként nem igazán győztek meg a dalok, többszöri nekifutásra viszont nagyon beértek. Persze egyáltalán nem véletlen, hogy mennyire nehezen befogadható a lemez, hiszen Josh Homme talán még sosem írt ennyire őszinte dalokat. De azért a Kalopsia, az If I Had a Tail és a My God Is The Sun egyből megfogtak. Mindenesetre úgy gondolom ez az erősen melankolikus anyagot többszöri hallgatás után lehet csak igazán magunkévá tenni. Persze nálam még így sem ér fel a Rated R-Songs For The Deaf-Lullabies To Paralyze hármasához.

8/10

Letlive. - The Blackest Beautiful (2013)

Megmondom őszintén, ezidáig nem voltam túlzottan elragadtatva a Letlive munkásságától. A 2005-ös debütáló albumuk egyáltalán nem tetszett, ám az azt követő Fake History-val már egészen máshogy voltam. Igaz, azt sem emelném a kedvenceim közé, viszont a fejlődés látványos volt. Pont jó volt arra, hogy tudjam, oda kell még figyelni erre a zenekarra, arról nem is beszélve, hogy az olyan himnuszok, mint a Muther, vagy a Day 54 megunhatatlanul erős dalok. Aztán azóta egy koncertre is sikerült eljutnom, ahol Jason Aalon Butler tökéletesen definiálta a frontember és showman fogalmát. Ezek után pedig - annak ellenére, hogy igazán sosem rajongtam értük - az év egyik legjobban várt lemeze lett a The Blackest Beautiful, amibe nem hogy csalódnom nem kellett, de annyira jól sikerült, hogy nálam a Sempiternal mellett eddig messze az év legjobb korongja.

Az új és az azt megelőző anyag között legalább akkora fejlődés tapasztalható, mint anno a Fake History és a Speak Like You Talk között volt. Végre rátalált a zenekar a végleges zenei irányra, ami Jason remek énektémái mellett, végtelenül kreatív dalszerkezeteket és szövegeket mutat. Mindemellett a lemez végig pörög, úgy, hogy azért jóval több lassabb tételt kapunk. Már a klipes Bunshee utáni nótákban feltűnhet, hogy bizony az erőteljes tempóváltások jellemzik a The Blackest Beautiful javát. Nekem néhol egyébként a 36 Crazyfists szintúgy remek Snow Capped Romance-ét, meg némi Glassjaw-t juttatott eszembe, de ezt is inkább hangulat szempontjából, mintsem stílusilag.

A másik nagyon nagy pozitívuma a lemeznek a hangzás, ami jóval teltebb az előzőekhez képest. Mindez különösen jót tett egy ilyen színes és változatos dalcsokornak, mint amit itt kapunk. Most mondanám, hogy kiemelt kedvencem ez meg az a nóta, de felesleges lenne, mert tényleg minden egyes darab kiemelkedő valamiért. Egyetlen hibájaként talán csak azt tudnám felróni, hogy rövid. Legalábbis én még hallgattam volna tovább...

Mindenesetre ritka az ennyire jól működő album, ahol üresjáratok nélkül fogja meg a hallgatót minden egyes dal. 

10/10

Uncharted Trilogy (2007-2011)

a 2006-os E3-on PS3 exkluzívként bejelentett Uncharted mára már a konzol egyik legsikeresebb szériájává vált. A sorozat leginkább az Indiana Jones, illetve Tomb Raider kalandokhoz lehetne hasonlítani. A középpontban itt is mindig egy megtalálásra váró történelmi ereklye van, aminek megszerzéséhez, az úgyszintén a kincs(ek)re pályázó konkurenciát is le kell gyűrni. És persze a csipetnyi misztikum sem maradhat ki a dologból;

Uncharted: Drake's Fortune (2007)

Az első epizód stílusosan az El Dorado felkutatása köré épül. Főhősünknek, Nathan Drake-nek persze segítői is akadnak a feladat teljesítésében. Állandó társa, Victor Sullivan mellett, a kötelező női karaktert Elena Fisher újságírónő tölti be.

Hál'isten az Uncharted nem esik abba a hibába, hogy mindent az akcióra építene fel. A remek történet mellett, meglepően kidolgozott és szerethető karakterek várnak a játékosra, melyeket a folyamatosan utunkba álló logikai feladványok tesznek még színesebbé. Persze az akcióra sem lehet panasz, akad belőle bőven. De ne gondoljunk itt egy Max Payne-féle esztelen mészárlásra. Egyszerre csak két fegyverünk lehet, melyekhez igen kevés muníció társul, így kénytelenek vagyunk sokszor csendben lopakodni fedezékből fedezékbe, hogy túléljük az adott pályát. 

A grafika kifogástalan, akárcsak az irányítás. Negatívumként talán egyedül a pályák kissé monoton egyhangúságát tudnám felróni. Igaz, ez is csak a folytatások ismeretében tűnik annak, hiszen amíg játszottam vele, nem igazán zavart. De tény, hogy a folytatások már erősebben teljesítenek minden téren.

9/10

Uncharted 2: Among Thieves (2009)

Egyáltalán nem véletlen, hogy az Uncharted folytatását a világsajtó mindenidők egyik legjobb PS játékaként emlegeti. Az előző rész hatalmas sikerét követően nem is volt kérdés, hogy érkezik a folytatás. 

A történet szerint 1292-ben Marco Polo a kínai Kublai Kán palotájából tizennégy arannyal megrakott hajóval indult vissza Európába, az út során azonban egy hajó kivételével az egész flotta megsemmisült. Polo sosem beszélt róla, hogy mi lett a többi tengerjáró sorsa. Nate és Sully pedig az elveszett hajók nyomába erednek...

A helyszínekre ezúttal semmi panaszunk nem lehet, hiszen a kalandok rengeteg színes helyre vezetnek el minket. A történet és a karakterek ezúttal is rendben vannak (még a főellenség motivációi is érthetőek minden kliséje ellenére). Ezúttal a remek, filmbeillő zenei aláfestést is megemlíteném az Uncharted megannyi pozitívuma mellett. Igazából nem is jut eszembe rossz pontja a játéknak. Az utóbbi idők egyik legjobbja, ami a kezembe került.

10/10

Uncharted 3: Drake's Deception (2011)

Nathan Drake kalandjainak harmadik felvonásával nem volt könnyű dolguk a fejlesztőknek, különösen a minden tekintetben remekre csiszolt második rész után, de kellően állták a sarat. 
Ezúttal egy rejtélyes ereklye nyomába erednek hőseink, aminek Drake első részből megismert gyűrűje a kulcsa...

A főbb szereplők még nagyobb hangsúlyt kapnak, különösen Nate és Sully kapcsolata. A történetről és a karakterekről egyébként ezúttal is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, csakúgy, mint a grafikáról, ami bár szinte lehetetlen, de még szebbre sikeredett.

Két főbb újítás ment végbe a harmadik részben; elsőként a bunyót jegyezném meg. A közelharc rengeteget fejlődött, én speciel annyira élveztem a játéknak ezt a vonalát, hogy amikor csak lehetett eltettem a fegyvereket és szépen, egyesével ütöttem ki az ellenfeleimet. Arról nem is beszélve, hogy itt már a környezetünket is felhasználhatjuk bunyó közben, de még akár a felénk hajított gránátot is visszadobhatjuk, ha időben észrevesszük. A másik nagy újítás a multiplayer mód, nyilván ez is közrejátszott a remek harc szcénák kidolgozottságában. 

9/10

Az Uncharted sorozat a tökéletes példa arra, hogy hogyan kéne kinézni egy több részes játéknak. És bár a harmadik rész nem hozta azt a döbbenetes fejlődést, amit az első és a második rész között tapasztalhattunk, azért még mindig méltó az év egyik kihagyhatatlan játéka címére, tökéletesen illeszkedve ezzel egy remek trilógiába. Remélem nem kell majd sokáig várnom a negyedik részre!

9/10