Finch - Say Hello To Sunshine (2005)

A '90-es évek elején Deftones tribute zenekarként megalakult kaliforniai ötös 2010-es feloszlásuk óta újra hallatott magáról, amikor bejelentették, hogy ismét összeállnak... hacsak egy turné erejéig is. Mivel régi nagy kedvencem a banda, ezért azonnal lecsaptam egy jegyre, a Londoni O2 Academy-ba. Sajnos a koncert teljes egészében a 2002-es What It Is To Burn dalaira fog épülni, ami persze nem baj, mert az is egy teljesen jó korong. Csak egyszerűen én sokkal inkább kedvelem az örök kedvenc Say Hello To Sunshine, vagy a rövid, de velős Finch EP dalait.

Nem véletlenül nagy kedvencem a 2005-ös korongjuk, hiszen itt érzem igazán, hogy kialakult valami sajátos hangzása a zenekarnak, amit aztán szépen tovább is vittek a három évvel később megjelent self-titled anyagukon. Míg a What It Is To Burn egy korrekt punk, pop, alternatív és poszt-hc elemeket vegyítő anyag volt, addig a Say Hello To Sunshine már képes volt valami Finch-es ízt vinni a 14 dalába.

A albumot nyitó Insomniac Meat rögtön magával ragadja az embert, és az egészen elmebeteg Dreams of Psylocibin utolsó hangjáig nem is enged. Az első perctől az utolsóig magas fordulatszámon pörög, és mindamellett van olyan kreatív és fogós a leültetős énektémáival, elvont dalszövegeivel, a "matekos" dobtémáival, tökéletesen együtt mozgó gitárjaival és remek dalszerkezeteivel, hogy minden perce egy kincs. Nehéz egy kedvencet kiemelni az albumról, én magam nem is tudnék, annyira egyben van az egész. Nem érzem rövidnek sem, ugyanakkor nincsen elnyújtva sem. A Say Hello To Sunshine-ról én mindig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. És bár jóval nehezebben emészthető előző társánál, többszöri hallgatás után különösen meghálálja magát

Sajnálom ugyan, hogy ezen korong dalait nem fogom hallani a koncerten, de azért az, hogy végre láthatom őket élőben így is egy felejthetetlen élménynek ígérkezik. És már csak egy hónapot kell várnom...

10/10