Fish Tank - Akvárium (2009)

Andrea Arnold csupán néhány éve lopta be magát a filmkritikusok és a szakmabeliek szívébe Wasp - Darázs című rövidfilmjével, mely amellett, hogy megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscart 2005-ben, Lars Von Trier elismerését is elnyerte. A rendező hölgy ezúttal egy egész estés, szívszorító mozival próbálkozott meg, több-kevesebb sikerrel.

Az Akvárium főszereplője egy tizenöt éves, hátrányos helyzetű essexi lány, Mia (Katie Jarvis). A környezetet már láttuk százszor. A hánytatott sorsú kisasszonyt, anyja egyedül neveli, aki fűvel-fával összefekszik, hogy megkeresse a napi betevőt, húga pedig amilyen pici, annyira mocskos szájú, az apuka meg persze sehol. Mia amolyan igazi balhés lány; az iskolából épp most készülnek kirúgni, barátai pedig nem nagyon vannak. Ám édesanyja új barátjával meglepően jól kijön. A férfi (Michael Fassbender) egyszerre testesíti meg az apafigurát, és a szeretőt a lány szemében, hiszen ő az egyetlen, aki támogatja titkos vágyát, a táncot.

Már több helyről is érkeztek felém olyasfajta hírek, hogy az „év egyik legnagyobb durranása” a film, így kíváncsi voltam, képes lesz-e beváltani a hozzáfűzött reményeimet. Sajnos beigazolódott a sejtésem, miszerint nem több egy átlagos tini-drámánál. Engem egyáltalán nem győzött meg, így se a visszajelzéseket, se a díjesőt nem értem a művel kapcsolatban.

A film központi témája a szabadság utáni vágy, ami egy tinédzser esetében nem mondhatnám, hogy túl eredeti volna. Persze ettől még a színészek ügyesen keltik életre karaktereiket, benn tudnak maradni szerepeikben, és hitelesek is végig. Talán ez is a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy messze életszerűbb a többi társánál. Gondoljunk csak a „pedó-papa” Larry Clark filmjeire, melyek már annyira átesnek a ló túloldalára, hogy inkább nevetségesek, mintsem nyomasztóak, vagy megrázóak.

Andrea Arnold akváriumában a karakterek ügyesen ki vannak dolgozva, de valamiért mégsem képesek odaragasztani a néző tekintetét a képre. Talán az a baj, hogy túl sokszor találkozhattunk már velük, más alkotásokban.

A mozi tartalmaz nagyon jó ötleteket, képeket, illetve karaktereket, ám a végeredmény valamiért mégis unalomba fullad. A sok ásítozás után, a film végeztével már nem is gondolkodtam a látottakon. Túlságosan semmitmondó volt számomra. Azért látok valamit a rendezőben, hiszen különösen jó érzékkel építi bele a szépséget és a gyengédséget a kemény és dühös környezetbe, erre pedig nem sokan képesek. A film amúgy még a nézhető kategóriába sorolható, de mindemellett túlságosan felejthető is.

5/10

Daily News #9 - Vidókazetták

Régen nagyon sok videokazettánk volt. Eleinte még apukám gyűjtötte a filmeket a klasszikus videotékás, "kölcsönzős-másolós" módszerrel. A régi nagy akciósztárok alapműveitől, a B-kategóriás bosszúmozikon át (bár ez majdnem ugyanaz...), a nindzsa-filmekig volt köztük minden. Rendszerezve azokat, megszámozta és írógéppel rá írta mindegyikre az adott filmcímeket, illetve azoknak hosszát. Talán még több száz is volt, bár lehet ezt csak az emlékeim nagyítják fel. 

Aztán mi is folytattuk a "hagyományt" bátyámmal, bár mi egészen más módszert alkalmaztunk. Kivágtuk a TV újságból a filmcímeket, amiket felvettünk a tévéből és ráragasztottuk a kazikra. Természetesen a számozás és a játékidő hossza sem maradhatott el.

Aztán megjelentek a DVD-k és kimondottan tetszett hogy olyan jó vékony tokban laknak. Meg úgy az egész dizájn megfogott; az, hogy mindegyik filmnek egy másfajta, hangulatos menüje volt, az extrák, az audiokommentárok és a különböző szinkonok, illetve feliratok. Úgyhogy nagy nehezen, több hónapon keresztül gyűjtögettem a pénzt, hogy megvehessem az első DVD lejátszómat 25 ezer forintért. Elkezdtem a filmeket is összeszedegetni hozzá a boltok leértékelt polcairól és a különböző filmes magazinokon keresztül. 

Jó móka volt. De aztán megjelent az internet és mindez értelmetlennek látszott... Aztán felváltotta a DVD-ket a Blu-Ray... ésatöbbiésatöbbi...

De számomra valahogy a VHS korszak varázsát ezek nem képesek visszaadni. Szerettem tekergetni a filmeket. Szerettem megtisztítani a video fejét fülpiszkálóval. Szerettem elmenni a videotékába a családdal. Szerettem, amikor az egyik barátommal minden hétvégén kikölcsönöztünk három filmet, és egy délután alatt "ledaráltuk" őket. 

Most meg van a net. Persze a legtöbb szempontból ez a jobb és a hasznosabb, csak ma úgy kedvem volt elmerengeni. Mindenesetre a nagy kedvenceimet még most is eredetiben szeretném beszerezni. :)

The Green Hornet - Zöld Darázs (2010)

A harmincasban megjelenő, majd a hatvanas években a köztudatba robbanó Zöld Darázs (és társának) karakterét nehéz nem szeretni. Hiszen adva van nekünk egy nagydumájú milliárdos, Britt Ried (Seth Rogen), akinek másból sem áll az élete, mint bulizás, vedelés és csajozás naphosszat. Ám mikor Ried-et összehozza a sors a polihisztor Kato-val (Jay Chou), az egész élete gyökerestül felfordul. A japán harcművész és a léhűtő pénzeszsák egy merész gondolattól vezérelve összeállnak, hogy felvegyék a harcot a helyi bűnözéssel. Hozzájuk csapódik még egy gyönyörű és intelligens riporternő, Lenore (Cameron Diaz). Ám a város legnagyobb gengszterének, Chudnofsky-nak (Christoph Waltz) is lesz ehhez egy-két szava.

Már vártam, mikor csap le Hollywood a maszkos igazságosztók sztorijára, hogy aztán egy újabb remake-t kanyaríthasson belőle. A Kato szerepében tündöklő Bruce Lee-t ezúttal Jay Chou, Van Williamset - Britt Ried megformálóját -, pedig Seth Rogen vállalta magára. Ez utóbbi színész, igaz, furcsának tűnhet egy szuperhős bőrébe bújva, ám minden kétséget el kell, hogy oszlassak; a nagyrészt Apatow-filmekben feszítő komikus maximálisan megfelel a hedonista milliárdos szerepére. Persze az igazi aggodalmakra nem is Rogen adott okot, sokkal inkább a „sárkány” helyébe lépő Chou, akira ugyancsak semmi panaszunk nem lehet. Cameron Diaz bájos mint mindig, Waltz pedig ha nem is robban akkorát, mint szokott, akárhányszor feltűnik a színen, mindenki mást lesöpör a színről. Plusz két remek cameot is üdvözölhetünk meglepetésként.

Na de illik mást is megemlítenem, mert a Zöld Darázs nem csak a jó szereplőgárda miatt lesz nézhető. A szebbnél-szebb kocsik és csajok, szinte jelenetről-jelenetre váltják egymást, miközben röpködnek a poénok és az akciók az ember arcába, remek zenei aláfestéssel megfűszerezve azt. 

Szóval lényegében minden adott egy ütős blockbuster mozihoz, de valami mégis hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy néhol egy-két üresjáratba is belefuthatunk a filmet nézve, holott egy ilyen kaliberű akciómozi ezt nem engedhetné meg magának. Ettől függetlenül, konkrét hibát nem tudnék említeni a Zöld Darázzsal kapcsolatban, egyszerűen csak az a bizonyos plusz nincs meg benne. Viszont egy jó esti mozizáshoz tökéletesen megfelel.

6,5/10

Fighting - Bunyó (2009)

Az előzetest és a címet látva, kialakult bennem egy kép arról, hogy mit is várhatok ettől a filmtől. Egy igazi kemény, tesztoszteron-mozira számítottam, amolyan egyszer nézhető öklözős, izzadós, nagy dumákkal teletömött fajtára, amilyen az Oroszlánszív is volt.

De sajnos a cím mást sugall, mint amiről valójában a film szól. Bunyót csak elvétve rejt, pedig a plakátot megnézve az ember nem ezt várná.

A New York-i utcai seftest, Shawn McArthurt (Channing Tatum) egy nap megpróbálják kirabolni, ám könnyedén leszereli támadóit. A rablást elrendelő és a környéket a kezében tartó Harvey Boarden (Terrence Howard), tanúja lesz az eseményeknek, és úgy dönt, bevezeti a fiút az illegális utcai harcok világába. A fiú a pénz miatt belemegy a dologba, mígnem a két férfi között barátság alakul ki. Shawn az utolsó nagy harc közeledtével a gyönyörű pincérlány, Zulay (Zulay Henao) szívét igyekszik meghódítani, de lehetőséget kap gyermekkori sérelmeit is orvosolni...

A film hihetetlenül sablonos. A már meglévő hasonszőrű társaiból építkezik, és semmi eredetit nem próbáltak beleerőszakolni. Terrence Howard nem hinném, hogy bármit is készült volna szerepére, kisujjból rázza ki azt. Nagyon szürke, pedig már nem egyszer bizonyította rátermettségét. Channing Tatum ugyanolyan felejthető, mint az összes többi filmjében. Pozitívumként talán az utcai harcok realitását tudnám kiemelni, de ezekből igen keveset kapunk. Pedig szerintem egy ilyen film esetében ez nem egy elhanyagolható elem. 

Ha valami hasonló mozira vágyok, inkább választom a Rocky-t, vagy Jean-Claude Van Damme tökéletesen kidolgozott farpofáit. Újabb alkotások közül pedig inkább ajánlanám a laza tiniakcióként prezentált Never Back Down-t, vagy a mesterien kivitelezett kedvencemet (legalábbis műfajon belül biztos), a Warrior-t. Azt kell mondjam, a Bunyót az első menetben kiütné bármelyik társa.

4/10

Chasseurs de Dragons - Sárkányvadászok (2008)

Végre egy valamit érő animációs film, ami nem az államokból érkezett. A Chasseurs de Dragons egy francia-luxemburgi-német koprodukcióban született mű, sajátos gondolat- és látványvilággal. A hős lovagoknak, a nagyszájú útitársaknak, a hatalmas sárkányoknak és a fura figuráknak köszönhetően, minden adott egy sikeres és jó meséhez. Bár a How To Train Your Dragon jóval erősebb alkotás, azért a Sárkányvadászok is remek szórakozást nyújthat egy este erejéig...

Két botcsinálta sárkányvadász - a vékony, de szószátyár Gwizdo és a hatalmas ám hallgatag Lian Chu – próbálkozik a megélhetéssel, mikor a sors összehozza őket Arthurral, az öreg királlyal. Az uralkodó elmesél nekik egy jóslatot, miszerint hamarosan visszatér a valaha élt legveszélyesebb sárkány, a "Világfaló". A király rengeteg aranyat ígér annak, aki elpusztítja a fenevadat. Hőseink el is vállalják e nemes feladatot az előlegért, ám eszük ágában sincs szembeszállni a monstrummal, és megöletni magukat. Viszont a király unokahúga, Zoé a nyakukon marad, így el kell hitetniük vele, hogy a hatalmas sárkány nyomában vannak. Útjuk alatt egyre több pontja elevenedik meg a jóslatnak, ahogy egyre közelebb kerülnek a veszedelmes Világfalóhoz.

A mese Amerikában kimondottan elfeledettnek minősül, hisz a mozikig még csak el sem jutott. Csak DVD-n jött ki, díjakra pedig különösebben nem is számíthatott. Na és ez az, amit nem értek. Fantáziadús, kimondottan egyedi látványvilággal, mesébe illő karakterekkel. Lehet, a sztori kicsit sablonos, a karakterekre pedig rá lehet ismerni más alkotásokból (Shrek, Toy Story, stb.), ám ezek az elemek nem kimondottan zavaróak. Több visszhangot érdemelt volna, hisz a Sárkányvadászok - ugyan néhol túl rémisztő és talán túlságosan is komor - egy egyszerű, jól működő, élvezhető mese.

7/10

Reading Festival 2011

A 2010-es, első külföldi fesztiválozásomat megismétlendő, a következő évben is ellátogattam Readingbe, ahol ismét nagyon jó koncertek vártak rám. Igaz, ezúttal már ketten vettük be a várost, hiszen Rékát is sikerült elcsábítanom a három plusz egy napra.

A 0. nap ezúttal sem volt mondható túl fényesnek, mivel a tavalyi sártengerhez hasonlóan most is bokáig gázoltunk a latyakos redvában, és mire bejutottunk a fesztivál területére lesátrazni, képletesen szólva is szarrá áztunk. 

Aztán elérkezett az 1. nap, ami nagyon szexisre sikeredett! A fesztivált nyitó zenekar ezúttal az Architects volt, akik rendesen oda is tették magukat. Igaz, sajnos lemaradtunk a konci elejéről (mivel Rékával notorious késők vagyunk együtt), és csak a második felére értünk oda - éppen a Learn To Live végére :( - de amennyit láttunk az nagyon jó volt. Majd ezt követte a The Blackout, ami egyértelműen a nap egyik legjobbja volt! Elképesztően jók élőben, és a fesztivál egyik legjobb buliját hozták össze. Utána a Bring Me The Horizon szaggatta a húrokat. Megmondom őszintén, én nem nagyon csípem a zenéjüket, és csak azért mentem el, mert a duncét mindig nagy öröm idegesíteni, meg mert a Blessed With a Course-öt imádom tőlük. De nem volt rossz a koncert, sőt, kimondottan jó hangulatot csináltak. 
Aztán jött a Rise Against, ami a legnagyobb csalódás volt aznap. Üres és lendület nélküli volt az egész. De az utána következő Deftones kárpótolt mindenért, mivel egy majdnem tökéletes koncertet csináltak, amit egy Katy Perry feldolgozással koronáztak meg a végén. Majd a The Offspring nosztalgikus bulija után a 30STM zárta a napot és egy rossz szavam sem lehet (kivéve Jared Leto idióta ruháját persze), mert elképesztően jó volt. Réka pedig kb. 1 méterre állt a Jaredtől… gondolhatjátok, hogy azóta is ezt kell hallgatnom! :P 

A nap legjobbja: The Blackout, Deftones, 30 Seconds To Mars 

A nap legnagyobb csalódása: Rise Against 

Amit kár, hogy kihagytunk: My Chemical Romance, White Lies, Sub Focus

Majd a 2. napon valami csajos bandát hallottunk először de nem tetszett, úgyhogy át is mentünk egy másik színpadhoz, ahol a letlive. kezdett éppen. A koncert nem volt rossz, az énekes pedig nem normális, az tuti. Majd vissza a nagyszínpadhoz, ahol a Two Door Cinema Club a nap legjobbjaként babonázta meg a közönséget és minket. Utána még voltunk egy Boysetsfire és egy Madness koncerten, hogy aztán a Jimmy Eat World-ön ugrizhassuk ki magunkat, bár az közel sem volt olyan jó, mint vártam. Unalmasak voltak, de a The Middle-t és a Sweetness-t azért jó volt hallani. Ja, meg még elmentünk a The National koncertjére, ami szintén nem nyert meg, de a Conversation 16 attól még egy tök jó nóta. Este még felfedeztük a közeli Tesco-t, ami nekem valamiért kimaradt tavalyról...

A nap legjobbja: Two Door Cinema Club 

A nap legnagyobb csalódása: Jimmy Eat World 

Amit kár, hogy kihagytunk: The Strokes, Crystal Castles, Comeback Kid, Glassjaw 

Aztán eljött az utolsó nap, amit a We Are The Ocean nyitott és a Taking Back Sunday követett. Majd némi kajálást és lazulást követően az Enter Shikari csapott bele a lecsóba. Már eleve az ő koncertjüket vártam az egyik legjobban, mert pont a tavalyi Readingen szerettem meg őket, és kíváncsi voltam, hogy képesek e azt a zseniális koncertet megismételni. Hát nem hogy megismételték, de túl is szárnyalták! Az egész Reading talán legjobb koncertélményét a Shikari-s srácoknak köszönhetjük! Hibátlan volt. 

Utána még voltunk egy Friendly Fires és egy Panic! At The Disco bulin. Mindkettő jó volt. Viszont az őket követő Ed Sheeran kevésbé. Nagyon szeretem a számait, és jól előadta őket most is, viszont kb. csak 5-öt, ami azért nagyon kevés volt. Arról nem is beszélve, hogy a slágereit (The A-Team, You Need Me) közel 8-10 percesre elnyújtotta. 
A fesztivál utolsó zenekara pedig a Muse volt egy mega-giga, majdnem 2 és fél órás show-val, ami nagyrészt az Resistance albumra épült, ami nekem tökre nem tetszik, viszont élőben nagyon jól szólnak a dalaik. Nem volt pillanat, mikor leült volna a koncert. Sőt, Matthew Bellamy még egy Bored és egy My Own Summer részlettel is tisztelgett régi nagy kedvence, a Deftones előtt, amit különösen jó volt egy Muse koncerten hallani! 

A nap legjobbja: Enter Shikari, Muse 

A nap legnagyobb csalódása: Ed Sheeran 

Amit kár, hogy kihagytunk: Elbow, Interpol, Your Demise 

Összességében megint nagyon jól éreztem magam! És a hihetetlenül szar idő (ez a legnagyobb negatívuma a fesztiválnak és még mindig nem tudok túllépni rajta...) ellenére most sem kellett csalódnom! Nagyjából ennyi lett volna… Remélhetőleg jövőre írok egy bejegyzést a 2013-as Reading Festival-ról is! :)

Reading Festival 2010

Hogy legyen "zenei rovat" is a blogomon, előástam két, régebbi fesztivál élménybeszámolóm. Íme az első, a 2010-es Reading Festival felejthetetlen három napja:

A 0. nap elég rosszul telt, minden tiszta sár volt, zuhogott az eső végig, én pedig a sátramban MSN-eztem, (igen, akkor még volt MSN...) mert semmi mást nem tudtam csinálni. Gondoltam persze, hogy szar idő lesz, na de hogy ekkora sár várjon, az tényleg meglepetésként ért. Megaztán én a hazai poros, száraz, 40 fokos fesztiválozáshoz vagyok szokva, nem ehhez! 

De legalább vettem csizmát (anélkül képtelenség túlélni a Readinget), és összebratyiztam az ausztrál és angol szomszédaimmal, akikkel a későbbiekben az időm nagy részét töltöttem. Meg nyilván felfedeztem a terepet, a színpadokat, meg a fini kajaárusokat. A kedvenc Hot-Dogosomnál reggeliztem mindig, akivel tökre lepacsiztunk. Sajnálom is, hogy idén kihagytam a fesztivált, dehát a "pénz beszél" ugyebár. Na de majd jövőre megint vendégül láthat reggelire négy napon keresztül...

De térjünk vissza a két évvel ezelőtti Reading-re. Tűző nap fogadta a fesztivál 1. napját, aminek én különösen örültem, hisz mint mondtam, nem éppen a "UK weather"-höz vagyok szokva. Amúgy, ha valami negatívat kéne felhoznom, abszolút az időjárás lenne... leírhatatlanul hideg volt éjszakánként, és reggelente. Két pulcsiban aludtam, de még úgy is fáztam! 

A lényeg, hogy első nap megkezdődtek a koncertek; a fesztivált a Young Guns nyitotta, nem kis meglepetéssel, hisz nagyon jó koncertet csináltak - ott tomboltam az első sorban! A nap másik nagy meglepetése a cigánymuzsikát játszó Gogol Bordello volt, akikről soha nem hittem volna, hogy ennyire jók élőben! És bár a Lostprophets és az ADTR kicsit csalódás volt, a Queens Of The Stone Age mindenért kárpótolt, annyira jó bulit csináltak. Abszolút ők voltak a nap legjobbjai. Aztán még láttam aznap egy NOFX-et, Billy Talent-et, You Me At Six-et... a Guns 'n' Roses-t pedig kihagytam, mert sose szerettem (de utólag hallottam, h nagyon rossz volt és késtek is másfél órát, szóval nem bánom, hogy inkább a silent disco sátorban ütöttem el az időmet).

A nap legjobbja: Queens Of The Stone Age, Gogol Bordello
A nap legnagyobb csalódása: A Day To Remember, Lostprophets
Amit kár, hogy kihagytunk: Biffy Clyro, LCD Soundsystem, Mumford & Sons, Blood Red Shoes, Two Door Cinema Club

A 2. nap volt talán a leggyengébb a line-up-ot tekintve. Mindössze 5 koncerten voltam aznap. A Rolo Tomassi jó volt. Serj Tankian Lehetett volna jobb is. A Crystal Castles pedig egy nagyon ütős partyt hozott össze. Majd jött az Enter Shikari, akiket egyáltalán nem szerettem akkor még, és csak azért elmentem rájuk, hogy a duncénak meg a Lacinak tudjam fikázni őket, de aztán rendesen elkerekedtek a szemeim, mert el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon durván jók élőben! Azóta pedig nagy kedvenceimmé nőtték ki magukat a srácok...
Utána következett a 2. nap másik legjobbja, a Pendulum, ami hatalmas volt - illetve lehetett volna. Mivel foltokban emléxem csak rá, hiszen aznap kicsit felöntöttem a garatra az egyik kedves szomszédasszonnyal, így az éjszaka csak foltokban maradt meg...

A nap legjobbja: Enter Shikari
A nap legnagyobb csalódása: Serj Tankian
Amit kár, hogy kihagytunk: Hadouken!, The Cribs, Arcade Fire

A 3. nap volt az abszolút legjobb a koncerteket tekintve. délben odamentem a nagyszínpadhoz, és éjfélig el sem hagytam! Kicsit éhes voltam és fáradt és fájt mindenem a végére, de abszolút megérte! Az összes zenekar nagyon jó volt aznap, de a legjobb azt hiszem, a Limp Bizkit, Paramore, és utolsó, ám egyben legnagyobb meglepetést okozó Weezer voltak. Ez utóbbi zenekart sosem szerettem, de ezzel a koncerttel örökbe beléptek apró szívem rózsakertjébe. A másik nagy meglepetés a Cypress Hill volt, akik különösen jók voltak, az új, Tom Morello-val kiegészült számuk pedig hatalmas lett. Mintha csak egy RATM nótát hallgattam volna! Igaz, aznap a nagyszínpad összes fellépője kiválóan teljesített...
Még amiről muszáj szót ejtenem, az a Blink 182. Egyfelől elképesztő élmény volt élőben látni Travis Barker-t "meló közben", másfelől pedig hatalmas öröm volt, hogy nagyrészt olyan számok csendültek csak fel, amiket általános iskolás koromban szénné hallgattam.

A nap legjobbja: Paramore, Limp Bizkit, Weezer, Blink 182
A nap legnagyobb csalódása: Thrice
Amit kár, hogy kihagytunk: Klaxons, We Are Scientists, Kele, Magnetic Man, Rusko, Sub Focus, Four Tet, Lights, Health

Tehát összességében életem egyik legjobb fesztivál élményével gazdagodtam ...amit még a rossz idő sem tudott elrontani! :)
Bár a következő évi Reading nem sikerült ennyire jól (talán ez az új élmény hatásának is betudható), azért az is egy "felejthetetlen kaland" lett!

Daily News #8 - "Kávézni, vagy nem kávézni: ez itt a kérdés..."

"...akkor nemesb-e a lélek, ha tűri." :D

Némi helyzetjelentés; Costa is lebabázott, ami azt jelenti, hogy mostmár nem 6, hanem 12 macsek van a házban. Lassan majd lépni sem tudok tőlük, annyian lesznek... igaz, ez engem csöppet sem zavar, mert jófejek. Én meg bírom, ha valaki jófej. :)

Nagy dilemma elé lettem most állítva egyébként! A főnök egyre jobban szorgalmazza az előléptetésem. Pedig holnap leszek még csak hivatalosan "Qualified Barista", de ő már arról beszél nekem folyamatosan, hogy ahogy visszatérek a szabadságomról, meg kellene kezdeni a traininget, hogy Supervisor lehessek. Ami egyfelől szép és jó, másfelől viszont nem annyira, mert felajánlottak nekem egy másik pöpec állást, és most erősen azon filózok, hogy váltanom kéne.

Egyébként múlt hónapban volt egy Competition a dolgozók között. Kávés tasakokat kellett rátukmálni a vásárlókra, a cég pedig jutalmat kínált fel a legtöbbet eladó egyénnek. Szerencsémre sikerült nekem eladnom a legtöbbet, így 100 fonttal nehezebb lett a zsebem. El is költöttem a pénzt az Oxford streeten sok, nagyon szép ruhára! Bár Shit szerint az új kabátomban úgy nézek ki, mint valami sarkkutató... de ha egyszer hideg van! :(

Ebben a hónapban (meg a következőben) pedig Starbucks kártyákat kell a vevőkkel vetetni. Egészen múlt hétig 38-al első helyen trónolt az Adam, én meg kb. 10-el lemaradva mögött. De a héten sikerült lehagynom, úgyhogy már csak az első helyemet kell megtartanom valahogy! 
Egyébként, most, hogy szóba került nálam a munkahely váltás, rájöttem, hogy szeretek itt dolgozni. Jófejek a munkatársak, remek a hangulat munka közben, szeretem a mindennapi kávékóstolásokat, a fizu se olyan rossz... kíváncsian várom, mit hoz a jövő.

Na de ezen még lesz időm rágódni! Főleg, hogy jövő héttől majdnem két hét holiday veszi kezdetét! (kell is már némi pihenő...) :P
Bár azt sem mondanám, hogy nagyon megszakadok meló közben... legutóbb például Shaun-nal nagyon játszhatnékunk volt, úgyhogy fogtuk az egyik óriás kartondoboz oldalát, levágtuk, és benégyzetrácsoztuk. Majd fogtuk a semi-skimmed és a skimmed tejek kupakját (előbbi zöld, utóbbi pedig piros színű), és meg is alkottuk a saját kis dáma játékunkat! :D (az első kört elbuktam, de legközelebb alázni fogok!)

Íme a mesterművünk.

Ja, és a napokban megnéztem a moziban az új James Bond filmet, a Skyfallt, és ajánlom mindenki figyelmébe, mert elképesztően jó lett! Ha nem leszek nagyon lusta, majd írok is róla.

De most megyek és eszem valamit, mert kopog a szemem! További szép napot mindenkinek! ;)

Despicable Me - Gru (2010)

Egy nem túl eredeti animációs mozi, mely véleményem szerint eltörpül az olyan nagyágyúk mellett, mint a Disney, vagy éppen a Pixar remekművei. Mégsem szabad elmennünk mellette, hiszen Gru és minyonjai csak hazájában közel negyedmilliárd dollárt termeltek, a műfajon belül alacsonynak számító, 69 milliós költségvetésével. Hogy miért özönlöttek úgy rá az emberek, azt nem tudom, mivel sokkal, de sokkal jobb alkotásokkal futhattunk össze az utóbbi időben - hogy néhányat említsek; How to Train Your Dragon, Tangled, Brave és persze még sorolhatnám… Azt hiszem kijelenthetjük, hogy ha animációs moziról van szó, semmi nem számít, a kasszarobbantás garantált.

A történet középpontjában egy Gru (Steve Carell) nevezetű gazfickó áll, aki a világtörténelem valaha volt legnagyobb rablását tervezi véghezvinni apró szolgáival az oldalán, a minyonokkal. Tudniillik Gru örömét leli mindenben, ami gonosz, nem riad vissza semmitől. Mígnem egy nap három árva kislánnyal találja szembe magát, akik bizony pont őt szemelték ki potenciális apukának. A világ egyik legnagyobb gonosztevője élete talán legnagyobb kihívása előtt áll, hiszen nem csak a Holdat kell elrabolnia, hanem gondját is kell viselnie három kis lurkónak.

A főgonoszunk figurája nem tudom, hogy a Pingvinemberre, vagy inkább az Addams Family Faster-jére hasonlít-e jobban. De az eredetiség hiánya nem csak a külsejét tekintve jelenik meg, hiszen a történetbeli jellemfejlődése sem nyújtogat semmi újat a nézők számára. Persze a nagyobb baj nem ezzel van, hiszen egy ilyen típusú rajzfilm esetében - amit az alkotók egyértelműen gyereknek szántak -, ettől elrugaszkodni nem könnyű, illetve nem is nagyon lehet. Az viszont már nagyobb baj, hogy minden humorforrást a már milliószor látott hasra esős mutatványokban láttak, és az apró csetlő-botló sárga figurákban, a Minyonokban. Az egyetlen fénypontja a műnek a 3 kis lurkó, közülük is a legkisebb, Agnes, aki egy igazi tünemény lett, és minden pillanata mosolyt csal a néző arcára.

Összességében nincs sok baj a filmmel, bájos és szeretnivaló. Ám ugyanakkor végtelenül közhelyes és kiszámítható. Nem is csoda, hiszen egyértelmű, hogy csakis a gyerekek táborát kívánták megcélozni az alkotók - talán pont e miatt nem tudott úgy megnyerni, mint mondjuk egy Toy Story trilógia, amiben egy felnőtt is ugyanakkora örömét leli. A megtekintését követő néhány nappal később már alig tudtam valamit felidézni belőle, ez pedig úgy gondolom mindent elmond...

5/10

A nyomozó (2008)

A nyomozó több tekintetben is dicséretes munka. Egyrészt, mert Gigor Attila bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül sikerült, másrészt mert nem az átlag magyar közönséget célozza meg. Hogy mit értek ez alatt pontosan? Végre egy film, ami nincs telenyomva ugyanazzal a hét-nyolc névvel, akiket minden magyar filmben látunk és nem valami régi hazai klasszikus komédia feldolgozása, megpakolva agyonhasznált poénokkal.

A film főhőse az igencsak antiszociális Malkáv Tibor (Anger Zsolt), akinek egyetlen hozzátartozója a haldokló anyja. Felkeresi egy idegen, hogy meg kapja a műtétre szükséges pénzt, ha megöl egy idegent. Tibor belemegy, végez Szirmai Ferenccel, megkapja a pénzt és úgy néz ki minden rendben van. Ám másnap érkezik egy levél, a feladó nem más, mint Szirmai Ferenc. Nemsokára kiderül, hogy Tibor áldozata mégsem volt idegen számára. A férfinek nem marad más választása, meg kell találnia ki bérelte fel őt, és miért.

Gigor Attila filmjén látszik, hogy egy tudatosan és jól végiggondolt neo-noir krimi. A karaktereket remekül kidolgozta, a színészek pedig értik őket, és emiatt hitelesek is. Anger Zsolt különösen jó választás volt a korboncnok, Tibor szerepére.

Akcióban sem szenved hiányt a film, ugyan ezek váratlan és tömör jelenetekben nyilvánulnak meg. A nyomozó egy tartalmas, jól felépített, fordulatokban gazdag izgalmas thriller, noir elemekkel megfűszerezve. Csak ajánlani tudom mindenkinek; igen, van ilyen magyar film is!

7,5/10

And Soon The Darkness - És hamarosan a sötétség (2010)

Itt van nekünk egy végtelenül sablonos horror, ami ha gyenge is nagyon, azért még épphogy, de nézhető. Hogy miért? A recept nagyon egyszerű. Fogjunk két női főszereplőt, akik különösen jól mutatnak a kamerák előtt, továbbá vegyünk egy csodaszép helyszínt… lássuk csak… azt hiszem, Argentína megteszi. Fűszerezzük meg ezt egy negatív férfi karakterrel (elmebeteg, sorozatgyilkos, emberrabló… stb.), és egy rejtélyes pozitív, szintúgy hímegyeddel (detektív, barát, ex-barát, titokzatos megmentő… stb.). Hmm… mi kellhet még? Például némi történet, de ezt a luxust már nem engedhetjük meg magunknak, így vegyük elő az instant klisé-zacskót (ami minden háztartásban ott lapul a fiók legmélyén), majd szórjuk meg vele az egészet, és voilá! El is készültünk napjaink egyik tucat-thrillerével/horrorjával, ami a műfaj kedvelőinek garantált szórakozást nyújthat, és bombabiztos siker lehet, hiszen ha a mozipénztáraknál el is hasal, még mindig ott a DVD piac, hogy a ráfordított összegeket visszahozza.

A film egy ’70-es évekbeli angol thriller remake-je, ami két angol biciklis lány történetét dolgozta fel, akik Franciaországba mennek túrázni, azonban hirtelen egyiküknek nyomavész. Ezzel párhuzamosan feltűnik egy fiatal, ám de nagyon rejtélyes férfi a színen. A fickó nyomozónak mondja magát, aki egy fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos után kajtat. Az éppen tárgyalt mozink ezt, a már eleve felejthető alkotást gondolta újra az elsőfilmes Marcos Efron rendező tolmácsolásában. Az alapsztori maradt ugyanez, annyi különbséggel, hogy az alapszituációt Argentínába helyezték.

Nem igazán értem mi szükség volt erre, hiszen már az eredeti mű (igen, sajnos volt szerencsém hozzá) sem okozott kellemes élményeket számomra. Bár megjegyezném, hogy az új verzó jobb lett eredetiénél, bizony még így is nagyon kevés.

A két hősnőt ezúttal Amber Heard és Odette Yutsman alakítja, akik bár tényleg nagyon dekoratívak, szerepüket erősen túljátsszák. De gondolom, a castingnál nem is a színészi képességeket figyelték, mint elsődleges szempontot.

Az erősebbik nemet Karl Urban képviseli a filmben, akinek karaktere annyira sablonos, és felületes, hogy egyszerűen ő maga sem tudott vele mit kezdeni, és ez látszik minden jelenetén; a figurája egyszerre esetlen, ostoba, és gagyi.

Pozitívuma a mozinak a fényképezés, ám ez ott ki is merül, mikor a táj, a természet és a bringás hölgyek vannak a középpontban, mert az akciókat tekintve már eléggé hadilábon áll a dolog.

Mint már említettem a film, a klasszikus horror paneljeiből építkezik; kiszámítható karakterek, pont rosszkor lerobbanó autó, „a lány rittig nem arra fut amerre kéne” effektus, és még sorolhatnám... de nem teszem, aki szereti az ilyen filmeket, az ezt is szeretni fogja, aki meg nem, az ne nézze meg. Itt jöhet a kérdés: akkor én minek is néztem meg? Nos, igen, én valahol a kettő között mozgok. Próbálok nyitott lenni mindenre… Sőt, azt hiszem nincs műfaj, amiben ne találnám meg a magamét. És akármennyire is próbáltam meglátni a jót a filmben, a főszereplő hölgyeket (akik közül választani sem tudnék, tényleg annyira mutatósak) és a tájat leszámítva, nem találtam semmit, ami megfogott volna. Ez pedig nem elég ahhoz, hogy egy mozi igazán élvezetessé tudjon válni.

4,5/10

Drag Me To Hell - Pokolba Taszítva (2009)

Sam Raimi bizony visszanyúlt a gyökereihez. A borzasztó Pókember 3 után ideje volt már, úgy hiszem. A rendező hű maradt önmagához, és a Gonosz Halott trilógiához hasonló anyagot rakott le elénk. A Pokolba Taszítva egy klasszikus módon levezényelt horror, ami számomra teljesen a nyolcvanas éveket idézte.

Christine (Alison Lohman), banki alkalmazott, aki kétségbeesetten próbál megfelelni főnöke elvárásainak, hogy elnyerje jól megérdemelt jutalmát, egy fizetésemeléssel járó előléptetést. Munkájában, javarészt hitelek megadásáról kell döntenie. Christine, hogy főnöke kedvében járjon, elutasítja egy idős hogy, Mrs. Ganush hitelkérelmét, mire az igen látványosan (és mellesleg magyarul) megátkozza. Christine-nek három napja marad, hogy megszabaduljon az átoktól, különben eljön érte az ördög, hogy elvigye oda, ahonnan többé már nincs visszaút.

A forgatókönyvet maga Sam Raimi írta testvére Ivan közreműködésével, lényegesen leegyszerűsítve a sztorit, klisékkel teletömve. Persze ez itt nem baj, hisz ez egy régi időket idéző horror mozi, a Raimi tesók groteszk humorával megfűszerezve.

Sok felől hallottam, hogy ezt érdemes megnézni, mert így jó, úgy jó, stb. Lehet, hogy velem van a baj, de én nem látom, mi az, amiért annyira, nagyra értékelik ezt a filmet. Szinte biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fogok neki ülni, és megnézni. Az, hogy a mű kiemelkedik az üres átlagból, az nem ezt a filmet dicséri, hanem inkább a műfaj nagyjainak a hiányosságára hívja fel a figyelmet. Valljuk be, nem sok jó horrort kaptunk mostanság. Legalábbis én így érzem.

A film amúgy tökéletes példa arra, hogyan kell alkalmazni a képi hanghatásokat az erős hangeffektekkel. Itt-ott azért megugrasztja az embert, és az ilyen apróságok miatt, lesz jó a film. Mert azért tényleg nem rossz, de én például a Sorvadj El!-t inkább megnézném.

6/10

Faster - Rohanás (2010)

Dwayne Johnson ámokfutása bizony nagyobb meglepetést képes okozni, mint azt elsőre gondolnánk. A Rohanás tipikusan az a film, amit nagyon könnyű beskatulyázni az első néhány képkocka, vagy éppen az előzetes megtekintése után. De ne szaladjunk el mellette csak úgy, hiszen műfaján belül bizony, bőven a jobbak közé sorolható.

A film egy tesztoszterontól duzzadó kőkemény, régi vágású bosszúmozi, ami irgalmatlanul és céltudatosan halad az elkerülhetetlen vég felé, a maga eszméletlenül feszes tempójában. Nincs megállás, nincs pihenő, nincs kegyelem.

A történet menete a klasszikus zsáner alapjait követi; egy sofőr, akit egy balul sikerült rablás miatt tíz évre elítélnek, és az öccsét is megölik, bosszút esküszik. Amikor elérkezik a nap, és hősünk kilép a börtön falain túlra, nekilát küldetésének, miszerint mindenki, aki meg akarta ölni, alulról szagolhassa az ibolyát. Így hát, listájával a kezében útnak indul, nyomában a rendőrség két dörzsölt nyomozójával, és egy mindenre elszánt bérgyilkossal.

Nehéz eldönteni, hogy a film központi figurája, most akkor egy pozitív, vagy egy negatív karaktert személyesít-e meg. Nem könnyű azonosulni vele, az egyszer biztos. Csak a bosszúvágy hajtja, ez az egyetlen mozgatórugója, és ha kell, végig gázol mindenkin, hogy célját elérhesse. Ilyen tekintetben talán a Megtorlóhoz (itt inkább a képregénybeli figurára gondolok, mintsem a filmbelire) tudnám hasonlítani, bár a Bronson féle Bosszúvágytól sem áll messze. Egyébként a „Sziklának” különösen jól áll ez a szerep, hitelesen adja a végletekig rideg és kegyetlen sofőr karakterét. Szinte robban az indulattól, és ezt képes maximálisan visszaadni. Úgy vélem az pankrátorból színésszé avanzsált izomkolosszusban jóval több tehetség rejlik, mint azt elsőre gondoltam.

A másik nagy meglepetése a filmnek, a bérgyilkost alakító Oliver Jackson-Cohen, akinek a vérében van az a hidegvérű elegancia, amit a filmbeli Gyilkos igényel. Igaz, a többiek sem okoznak csalódást.

Különösen tetszett, hogy a szereplőknek nincsen neve, csak archetípusok. De közel sem olyan egydimenziós figurák, mint azt elsőre gondolnánk. Kellően kidolgozott itt minden kérem, a rendezés pedig nagyon tudatos, George Tillman Jr. végig tudta mit akar, és ezt sikeresen véghez is vitte.

A muzsika külön kiemelendő, mint a film egyik hatalmas gyöngyszeme. Persze ha megnézzük kinek is köszönhetjük a zenei aláfestést, egyből világossá válik, hogy Clint Mansell egyszerűen nem tud mellényúlni. Az pedig, hogy a Jó, a Rossz, és a Csúf zenei motívumát többször is belecsempészte a moziba, külön piros pontot érdemel.

Összességében a Rohanás egy nagyon jó akciófilm. Nem több, nem kevesebb. Ezt pedig leginkább annak köszönheti, hogy megfelelően eltalálták az arányokat. Örülök, hogy Dwanye Johnson végre visszatalált régi önmagához, mert ezek azok a szerepek, amik igazán jól állnak neki. Remélem ezek után több hasonló filmben láthatjuk majd, és kivágja a kukába a rózsaszín fogtündér ruciját.

7/10

Kynodontas - Szemfog (2009)

Egy erősen elgondolkodtató és mélyen zavarba ejtő alkotás a radikális nevelési módszerek kudarcáról, Michael Haneke, Lars von Trier és néhol Cristian Mungiu munkáit idéző megfoghatatlansággal. A görög mű egy diszfunkcionális család mindennapjait mutatja be, ahol a szülők egy izolált, ingerszegény környezetbe kényszerítik három gyermeküket (két lány és egy fiú) egy nagyvárostól messze eső, vidéki birtokon. A szülők felettébb fura dolgokra tanítják gyerkőceiket (pl. a zombi szó egy sárga virágot jelöl, a tenger pedig a karosszéket jelenti), és - ahogy a tradíció is előírja – addig nem hagyhatják el a „meleg” családi otthont, amíg ki nem nő a szemfoguk. Az apa az egyetlen ember, aki kiléphet a birtokról, így a serdülő fiatalok hamarosan lázadozni kezdenek.

A Cannes-i díjnyertes mű egy bizarr, húsba vágó élményt nyújt a gyanútlan néző számára. Az alapötlet nem lenne rossz, sőt, nagyon sok lehetőséget rejt magában, de sajnos Giorgos Lanthimos író-rendező nem tudta kellően kamatoztatni őket. Nem is igazán értem, hogy megannyi remek európai és keleti film mellett, hogyan kerülhetett be ez a mozi az Akadémia Legjobb Külföldi Film jelöltjei közé. A mű ugyanis végtelenül unalmas és vontatott, arról nem is beszélve, hogy túl defektes és hatásvadász ahhoz, hogy igazán komolyan vegye az ember. Ugyan vannak erős pillanatai (különösen a testvérek állatias viselkedése lett nagyon eltalálva), de nagyon sokszor leül a film, és így végképp hitelét veszti az egész, két fáradt ásítás között.

Értem én az üzenetet, amit közvetíteni próbált a film. Értem, hogy mennyire fontos a szülői felelősség. Értem, hogy a nevelő kezében van, hogy mire tanítja a gyerekét. Értem, hogy az egész egyfajta allegória Görögország gazdasági válságára és elszigeteltségére. Értem, hogy az egész film egy hatalmas társadalomkritika szeretett volna lenni… Csak hát a megvalósítás legalább olyan fontos, mint maga az üzenet. És ez itt nem igazán jött össze.

A Szemfog egy igazán jó film is lehetett volna az alapsztorit tekintve, ám túl öncélúnak hat ahhoz, hogy egy gyenge közepesnél jobbra értékeljem.

4,5/10

Mary and Max - Mary és Max (2009)

Nagyon ritkán van részem ennyire erősen magával ragadó filmes élményben. A Mary and Max mind a világát tekintve, mind a történetét, teljesen elvarázsolt. Persze azt most leszögezném, hogy a gyerekét senki ne ültesse le a film elé, mert nem az ő korosztályuknak szól! Abszolút egy elgondolkodtató felnőtteknek szánt mese, egyedülállóan bíró mélységekkel.

A történet elején egy magányos nyolc éves lánnyal ismerkedünk meg, aki Ausztráliában él, és Marynek (Toni Collette) hívják. Eközben megismerjük Maxet (Philip Seymour Hoffman) is, aki 44 éves, New York-ban él, és szintén nagyon magányos. Egy véletlen folytán útjaik keresztezik egymást, és rájönnek, hogy több közös van bennük, mint gondolnák.

A mű igaz történeten alapszik, ami egy animációs film esetében különösen szokatlan. Persze ez nem baj, hisz így sokkal jobban átjön a depresszió, a magány, vagy éppen maga a groteszk látványvilág. Ugyan nem egy vidám alkotásról van szó, az itt-ott okosan, tökéletes időben elhelyezett poénok képesek mosolyra húzni a szánkat, ami csak méginkább feldobja ezt a már amúgy is remek mozit. A filmben két fő szín dominál; Mary esetében a barna, míg Max nagyvárosi környezetére a szürke szín a jellemző. A barna és szürke mellett még a piros jelenik meg itt-ott (rúzs, hajcsat, pompon), mely összeköti e két teljesen különböző világot.

Mary hangját Toni Colette, Maxét pedig Philip Seymour Hoffman kölcsönzi a filmhez. Mindketten tökéletesen végzik el a rájuk szabott feladatot, különösen Max megtört hangja, és monológjai válnak igazán feledhetetlenné. A film amúgy öt évig készült, és azt kell, hogy mondjam minden egyes pillanata megérte a belé fektetett időt és energiát.

A Mary and Max egy gyönyörű történet a barátságról, ami nélkül nem lehet élni. Egy őszinte barátságról, ami bebizonyítja; ahhoz, hogy képesek legyünk másokat elfogadni olyannak, amilyenek, előbb saját magunkat kell elfogadnunk.

10/10 

Some Like It Hot - Van, aki Forrón Szereti (1959)

Marilyn Monroe személye szex-szimbólumnak számít, mind a mai napig. Ha a színésznő nevét, egy mozihoz kéne kötni, biztos vagyok benne, hogy a Kallódó Emberek mellett, ez az alkotás lenne az, ami először beugrana az embernek. Nem véletlen, hisz Billy Wilder klasszikusa – ha nem is olyan pikáns és szexuálisan túlfűtött, mint korában – mit sem vesztett humorából az évek során.

Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) állástalan zenészként járják a húszas évek Chicagóját. Miután sikerül nekik az utolsó centjeiket is szerencsejátékon elherdálniuk, a két muzsikus szemtanúja lesz egy véres gengszter-leszámolásnak. Balszerencséjükre, az egyetlen menekülési lehetőségük, ha női ruhákba öltözve, beállnak egy Miamiba tartó női zenekarba. Tervük sikerességét némileg bonyolítja, hogy Joe szerelmes lesz az együttes énekes pacsirtájába, a gyönyörű Sugar-ba (Marilyn Monroe).

Kevesen tudják, de a film bizony egy remake. Méghozzá az 1951-es, német Fanfaren der Liebe újragondolása. Persze közel sem véletlen, hogy az osztrák származású rendező épp egy német vígjátékot adaptált a tengerentúlon. Sokak kedvencének a forgatása azonban korántsem zajlott olyan vidám hangulatban; Monroe állítólag kezelhetetlen volt a felvételek alatt, és hírhedté vált folytonos hisztijeiről. Wilder ki is szerette volna dobni a produkcióból, ám a United Artists stúdió ragaszkodott az akkoriban oly felkapott színésznőhöz. Így a rendezőnek le kellett nyelnie a békát, és elviselnie, hogy Monroe rendszeresen elkésik a forgatásokról, és csak súgótáblák segítségével képes elmondani a szövegét.

Billy Wilder a filmet fekete-fehérben forgatta, pedig ekkor már a legtöbb mozit színesben vették fel. A rendező arra hivatkozott, hogy a két főszereplő végtelenül rusnyán néz ki a színes vásznon (ez egyébként egy újabb konfliktust szült a színésznő és a direktor között).

Na de elég ennyi a film hátteréről. Nézzük, mit nyújthat nekünk ez az időtálló alkotás: A nőnek öltöző férfi klasszikus komikai elem volt az akkori színházi életben, így várható volt a téma filmre adaptálása. És ha nem is a Curtis-Lemmon féle páros volt az első ilyen duó, kétségtelenül ők a legemlékezetesebbek. A komikai érzéke mindkét „nőcsábásznak” hatalmas, és emellett hitelesen is hozzák figurájukat. A rendezőnek a könnyedebb munkái közé sorolható a mozi, ahhoz képes, hogy milyen sötét noirokkal indította a karrierjét. A film sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a rendező ez után szinte csak komédiákat készített, egészen a nyolcvanas évekig.

Lehet, hogy a film nem minden idők legjobb mozija, de kétségtelenül az egyik legszórakoztatóbb. A Van, aki forrón szereti egy egyszerű film, felemelő alakításokkal, amit még ma is vihogva néz végig az ember, és bármikor elővehet, újra, meg újra, meg újra…

8/10

Scanners - Agyfürkészők (1981)

Egy irodaház konferenciatermében két ember egymás fejében „kószál”. Az elmék csatája még csak 10 perce zajlik, amikor hirtelen az egyikük feje szétrobban a pszichikai síkon vívott küzdelem végén. Kinek ne lenne ismerős a ma már kultikussá vált jelenet? A ’80-as évek derekán, a VHS fénykorában az Agyfürkészők volt az egyik legnagyobb kedvenc. Egy felmérés szerint ez a bizonyos harc – a kor tékás kedvencei közül – „a legtöbbször kimerevített jelenet”. Persze nem csak ez teszi emlékezetessé David Cronenberg sci-fi remekművét.

A cselekmény 237 olyan ember körül zajlik, akik képesek embertársaik agyáramaira rákapcsolódni, azokat manipulálni és pusztán a gondolati erejükkel megölni őket;

Egy Ephemerol nevezetű nyugtatószer rendszeres szedésével a terhesség hónapjai alatt elérhető, hogy az újszülött gyermek telekinetikus képességekkel rendelkezzen. Az egyik legtehetségesebb agyfürkésző, Derryl Revok (Michael Ironside), földalatti szervezetével mindent elkövet annak érdekében, hogy elpusztítsa a társadalmat míg egy másik hasonló társaság éppen azt próbálja elérni, hogy békében éljenek. Egy neves tudós, Dr. Paul Ruth (Patrick McGoohan) minden erejével azon munkálkodik, hogy egy különlegesen fejlett fürkésző (Stephen Lack) segítségével, kiiktathassa Revokot és annak teljes szervezetét.

Egy sor összeesküvés elméleten alapuló thriller - Telefon (1977), Kóma (1978), Földi űrutazás (1978) – után az Agyfürkészők is tökéletesen példázza a gyanúba keveredett fantasztikus tudomány korszakát: a kormány csak kihasznál és eldob, nem bízhatsz senkiben és semmiben. Cronenberg ’81-es munkája, a betegségekkel és mutációval foglalkozó mozik közül, kétségtelenül a korszak egyik legjobbja. Valószínűleg Bryan Singer X-men mozijai sem lettek volna ugyanazok, az Agyfürkészők inspirációja nélkül, hiszen a fürkészőket olyan emberi mutánsokként ábrázolják, akiknek a képességeit az emberi társadalom képtelen megérteni, és akik kénytelenek még a saját szubkultúrájuk képviselőivel is állandó harcot vívni. Akárcsak az X-men mutánsai, úgy az agyfürkészők is kénytelenek a társadalomtól elszigetelve élni. Persze a kirekesztettség és a diszkrimináció problémaköre itt még nem bontakozik ki teljesen, a szociális témák megtárgyalása helyett a korra oly jellemző, filmes hatások kerülnek inkább előtérbe.

Lévén ez egy vérbeli B-kategóriás mozi, senki ne várjon világmegváltó gondolatokat, vagy felejthetetlen színészi alakításokat. A film nem akar többnek látszani annál ami, és ez nagy előnyére válik. A színészek alakításai már egészen más lapra tartoznak. Igazából ez jelenti a film egyik gyenge pontját, ami nálam egy pontszámot simán lehúz a végeredményből. A három főszereplő közül még talán Michael Ironside a legelviselhetőbb. A professzort alakító Patrick McGoohan túlon-túl színtelen és üres, a központi figura szerepében „tündöklő” Stphen Lack pedig egyenesen borzasztó. Gyakorlatilag az egész mozi alatt egy arccal dolgozik, pedig a karaktere jóval többet igényelne ennél - B-kategória ide vagy oda.

Persze mindezeken túl az Agyfürkészők egy élvezetes filmélmény. Váratlan sikerének és kasszarobbantásának köszönhetően pedig David Cronenberg később olyan remekműveket tehetett le az asztalra, mint a Videodrome, Meztelen Ebéd, eXistenZ vagy A Légy. A film pedig számos folytatást megélt. Kell ennél több bizonyíték egy film maradandó vonzerejére?

7/10

My Soul To Take - Vidd a lelkem! (2010)

Wes Craven a modern horror egyik legnagyobb alakja. Azt hiszem, ezzel mindenki egyet kell hogy értsen, aki kicsit is jártas a műfajban. Az olyan produkcióknak köszönhetően, mint a Rémálom az Elm Utcában és a Sikoly, nemcsak két jelentős horror-franchiset indított el, hanem magát a zsánert is megújította. Gondoljunk csak a Freddy Krueger karakterét követő horror-hősök „inváziójára”, vagy a Sikollyal útjára induló tini-horror hullámnak, melyek végérvényesen rátették a kezüket magára az egész véráztatta műfajra. De ha csak azt nézzük, hogy mennyi remake-nek ad alapanyagot még ma is Craven bácsi korai munkái (Az Utolsó Ház Balra, Sziklák Szeme), láthatjuk hogy bizony mindenidők egyik legnagyobb horror gurujáról van szó.

Craven utoljára 1994-ben állt elő saját forgatókönyvvel, kedvenc karaktere, Freddy hetedik mészárlásához. Azóta csak a rendezésre és produceri teendőkre koncentrált. Utolsó mozija a 2005-ös Red Eye volt, ami szerintem egy teljesen korrekt iparosmunka, a zseniális Cillian Murphy-vel és Rachel McAdams-szel a főszerepben. 2010-ben viszont két filmmel tért vissza a horror egyik nagymestere, az egyik a hozott anyagból készült Sikoly negyedik része, a másik pedig a jelenleg tárgyalt My Soul To Take, melyet maga írt és rendezett.

Riverton mindig is egy csendes kisváros hírében állt, mígnem egy sorozatgyilkos el nem kezdte szedni áldozatait. Miután a tudathasadásban szenvedő gyilkológépet lekapcsolja a rendőrség, a közeli kórházban hét gyermeknek adnak életet. 16 évvel később a gyerekekből tinik lesznek, és sorra elkezdenek hullani. Netán a sorozatgyilkos tért vissza? Vagy valami egészen más áll a háttérben?

Mint már említettük a 71 éves direktor jegyzi a film forgatókönyvét is, melyet már 2008-ban el is kezdtek forgatni. 2009-ben került volna bemutatásra a mozi, ám végül csak 2010-re jutott el a mozikig. Mi talán jobban jártunk volna, ha egyből a DVD piacra dobják, hiszen a My Soul To Take sajnos a rendező egyik legnagyobb szégyenfoltja. Megkockáztatom, ha nem ő jegyzi a filmet, el se jutott volna a mozikig, annyira B és annyira tucat.

Úgy látszik Craven berozsdásodott. A film hemzseg a kliséktől; minden egyes ijesztgetést, és fordulatot már negyedóra elteltével meg lehet jósolni, főleg ha jártas vagy a zsánerben. Olyan érzésem volt végig, mintha egy teljesen kezdő, amatőr direktor munkáját látnám, ami azt hiszem különösen elszomorító a rendező nevét tekintve. A karakterek felszínesek és személytelenek. A színészeket pedig szidni nem lehet, mert egy ennyire kidolgozatlan sztoriban és figurákban érthető, ha nem találja senki a helyét.

Nincs is mit szépítgetni. Két szóval le lehet írni az egész művet; unalmas és erőltetett.

3/10

The Imaginarium of Doctor Parnassus - Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma (2009)

Heath Ledger utolsó filmje egy lebilincselő mese, Terry Gilliam képzeletének tolmácsolásában. Ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk, a The Imaginarium of Doctor Parnassus is épp ugyanúgy beszippant minket, akárcsak a csavaros és elgondolkodtató 12 Majom, az őrült és elborult Félelem és Reszketés Las Vegasban, vagy éppen a különösen nyomasztó és elmebeteg Tideland. Ezúttal a vágyaink varázslatos világába kalauzol el minket, a saját képzeletünkbe, mely olykor mélységesen sötét tud lenni, de ne feledjük, „csak a sötétségben látni meg az igazi fényt”.

A színházi társulatával utazó Dr. Parnassus (Christopher Plummer) páratlan lehetőséget kínál napjaink közönségének. Varázstükrén keresztül a földi realitásból a határtalan képzelet fantasztikus világába léphetnek át; választhatnak fény és öröm, vagy sötétség és bánat között. A társulat vezetője, még évekkel ezelőtt alkut kötött az ördöggel (Tom Waits), és az cserébe lánya (Lily Cole) életét kérte. Parnassus egy furcsa idegenben (Heath Ledger) látja minden reményét, hogy megmentse lánya életét, ám hamarosan rá kell jönnie, ő sem olyan makulátlan, mint azt elsőre gondolta.

A filmipar egyik jelenlegi legnagyobb mesemondója, Terry Gilliam, a Grimm után ismét Heath Ledgert szúrta ki filmje főszerepére, aki kitűnő választásnak bizonyult. Ahogy a Sötét Lovaggal már bizonyította, remek színész, és ez a Doctor Parnassusban nyújtott alakításán is tökéletesen kivehető. Sajnos korai eltávozása megnehezítette a film forgatását, és utómunkálatait. Ez érződik is kicsit a filmen, de nem mondhatnám, hogy kifejezetten zavaró volna.

Gilliam mindenképpen be szerette volna fejezni Heath utolsó munkáját, így három jóbarátját (Jude Law, Johhny Depp és Colin Farell) kérte meg, hogy játsszák el a színész megmaradt jeleneteit, és mindhárman kiváló munkát végeztek. A beugró aktorok mind az egykori Joker játékát vették át. Különösen Depp-et emelném ki hármójuk közül, aki néha annyira megtévesztő szerepében, hogy elgondolkodtam kit is látok a vásznon. Jude Law kicsit a háttérbe szorul, apró szerepével, míg Colin Farell az, aki igazán jelentős szerephez jut a filmben. Ám az mindenképp figyelemre méltó gesztus, hogy a filmből bejövő bevételeket az idő előtt eltávozott Heath lányának, Matildának ajánlották fel.

Lehet vitatkozni, mi Terry Gilliam legjobb munkája, az biztos, hogy sok van. Nekem személy szerint a 12 Majom a csúcs, és a Doctor Parnassus a közelébe sem ér. De minden összehasonlítgatás nélkül, a film egyáltalán nem rossz. Sőt, rengeteg gyönyörű képet rejt magában, melyek ámulatba ejtik a nézőket, és az emlékezetükbe ivódnak. Azoknak, akik szeretik a mesefilmeket, biztos hogy a Doctor Parnassus sem fog csalódást okozni, viszont a földhözragadtabb réteg (és ez itt most nem feltétlenül negatívumként értendő) jobb ha elkerüli.

7/10