100 dal 2012-ből, amit hallani kell! #4

S lám elérkeztünk volna az utolsó felvonáshoz. Remélem, azért akad aki innen csemegézve talál rá egy új kedvencére, hiszen akkor máris nem hiába raboltam a saját időmet... :D

25. Cobus feat. Jared Falk - Come Together (The Beatles cover)

Miért? Mert öröm nézni, amit ezek ketten a dobokon művelnek.

Megtalálod a youtube-on.

24. Punnany Massif - Élvezd

Miért? Bár a zenekarnak mindössze ezt az egy számát szeretem, ezt nagyon. Tetszik minden, amit megfogalmaznak benne. Az viszont nagy kár, hogy élőben még egy ennyire egyszerű refrént is képtelenek visszaadni...

                                                      Megtalálod a Sun Kick albumon.

23. You Me At Six - Reckless

Miért? Mert a műfaján belül jelenleg a csúcson domborító ötös legutóbbi albuma még az adott stílusért nem annyira rajongó emberek táborát is meggyőzte. Akárcsak az éppen tárgyalt nóta.

Megtalálod a Sinners Never Sleep albumon.

22. A Day To Remember - Violence (Enough is Enough)

Miért? Mert úgy fest most is egy kiváló albummal fognak előrukkolni.

Megtalálod a youtube-on.

21. Jason Mraz - 93 Million Miles

Miért? Mert ez a dal nekem különösen aktuális. Mindig emlékeztet, honnan jöttem és merre tartok...

Megtalálod a Love is a Four Letter Word albumon.

20. Adele - Skyfall

Miért? Mert az eddigi legjobb James Bond film mellé tökéletesen passzol az egyik legjobb 007-es betétdal (azért a Quantum Of Solace-féle remekművet még mindig nem sikerült túlszárnyalni...)

Megtalálod a Skyfall OST albumon.

19. Enter Shikari - Pack Of Thieves

Miért? Mert a kimondottan gyengére és ötlettelenre sikerült klip sem képes elfeledtetni velünk, hogy ez egy remek dal (akárcsak az album összes többi szerzeménye).

Megtalálod az A Flash Flood Of Colour albumon.

18. Ed Sheeran - Give Me Love

Miért? Mert megtudjuk milyen az, amikor Cupido elveszti a fejét... Gyönyörű gondolatok, egy nagyon jó album (+) egyik remek dalában. Egyébként mindig így képzeltem el egy angyalt...

Megtalálod a + albumon.

17. Pierce The Veil - Hell Above

Miért? Mert jelenleg ez a legtöbbet hallgatott dal a lejátszómban.

Megtalálod a Collide With The Sky albumon.

16. Two Door Cinema Club - The Sun

Miért? Mert a Ír csapat egy erős visszatéréssel bizonyította, hogy nem szűnt meg számukra az élet a három évvel ezelőtti remek debütálást (Tourist History) követően.

Megtalálod a Beacon albumon.

15. Mongoose feat. Mira - Comin’ Alive

Miért? Mert ritkán akadok össze ennyire inspiráló muzsikával.

Megtalálod a youtube-on.

14. The Word Alive - Astral Plane

Miért? Mert amúgy nem tartozik a csapat a kedvenceim közé, azért mindig kijönnek egy-egy dallal, ami teljesen levesz a lábamról (Are You On Drugs?, The Devil Inside, 2012...). Na ez is pont ilyen.

Megtalálod a Life Cycles albumon.

13. Deaf Havana - Hunstanton Pier

Miért? Mert egy rendkívül emlékezetes koncerten volt szerencsém megismerni őket, azóta rongyossá hallgatva az albumukat. Hunstanton-ba pedig a klip óta elszeretnék jutni.

Megtalálod a Fools and Worthless Liars albumon.

12. The XX - Angels

Miért? Mert a kevés alapanyaggal dolgozó zenekar nagyon ért a hangulatteremtéshez. 

Megtalálod a Coexist albumon.

11. The Offspring - The Future Is Now

Miért? Mert ez a nóta olyan mértékben idézi meg a srácok régebbi dalait, mintha csak az Americana-ról maradt volna le.

Megtalálod a Days Go By albumon.

10. Muse - The 2nd Law: Isolated System

Miért? Az új album nagyjából azt hozta amit vártam, vagyis nem igazán tetszett. Túl kísérletező anyagnak éreztem, amiről mindössze az utolsó 2 tétel fogott meg, igaz azok nagyon. Közülük is talán az Isolated System a jobbik. A reményt pedig már rég feladtam, hogy egy Absolution-höz hasonló hibátlan albumot halljak tőlük.

Megtalálod a The 2nd Law albumon.

9. Modestep - Show Me a Sign

Miért? Mert ritkán állnak neki a dalírásnak, de amikor hozzá látnak, akkor mindig valami nagyon ütős születik.

Megtalálod a youtube-on.

8. The Used - Hands and Faces

Miért? Mert a slágereiket egyszerűen nem tudom nem imádni! És nagyon remélem, hogy egyszer élőben is tombolhatok a dalaikra...

Megtalálod a Vulnerable albumon.

7. How To Destroy Angels - Keep It Together

Miért? Mert a Trent Reznor projectjeként induló zenekarban most először hallattja a hangját a mester. 

Megtalálod a youtube-on.

6. Young Guns - Bones

Miért? Mert a 2010-es Reading Fesztiválon már bizonyították, hogy a Young Guns nem egy tucatbanda. Ezzel a dallal pedig minden kétségemet eloszlatták. A közeljövőben az albumnak is nekiesek. Feltéve ha lesz rá időm...

Megtalálod a Bones albumon.

5. More Than a Thousand - Heist

Miért? Mert a Lost At Home jelenleg a legjobban várt album nálam, hála annak a két "előzetesnek", amik eddig napvilágot láttak.

Megtalálod a Lost At Home albumon.

4. Papa Roach - Before I Die

Miért? Mert egy olyan anyagot hoztak össze idén a srácok, amiben minden dal egy vérbeli sláger. Az összes nóta egy saját videóért kiált. Nem is volt könnyű kiválasztani egyet a sok közül, így a playlistemre bíztam...

Megtalálod a The Connection albumon.

3. Matisyahu - Sunshine

Miért? Mert a címhez hűen, az ezúttal szakálltalan Matisyahu a hallójáratainkon keresztül "visz fényt" az életünkbe.

Megtalálod a Spark Seeker albumon.

2. Sigur Rós - Fjögur Píanó

Miért? Mert a Sigur Rós legutóbbi "The Valtari Mystery Film Experiment" project-je zseniálisan mutatja be a képek és zene összhangját.

Megtalálod a Valtari albumon.

1. Deftones - Tempest

Miért? Mert a Sigúr Rós-hoz és a Papa Roach-hoz hasonlóan, ezesetben is bármyelik számot kiválaszthattam volna az albumról, hiszen minden tekintetben egy tökéletes korong lett a Koi No Yokan (Love At First Sight). Vigyázat! a Deftones ezen anyaga erősen addiktív! :D

Megtalálod a Koi No Yokan albumon.

10 Világvége film, amit látni kell!

Mivel mindössze egy napunk maradt hátra hogy "leoltsák a villanyt", megírnám utolsó blogbejegyzésemet. Oké, talán mégsem jön el, de azért lássuk be egy idegen invázió, vagy egy zombi-apokalipszis lenne a legizgalmasabb világvége forgatókönyv. :D

És akkor nézzünk néhány kiváló filmet, amit érdemes lecsekkolni. Még pont van rá egy napunk...

1. 28 Days Later - 28 nappal később (2002)

Danny Boyle mesterműve teljesen új szintre emelte a zombi filmek világát. A rémisztően hiteles képi világ (a kihalt Londoni jelenetek egyszerűen zseniális hangulattal bírnak), a kellően hihető alapsztori, a cselekmény jó felépítése, a remek színészek stb. mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 28 Days Later egy új hullámot indítson el a zsánerben. Sosem volt még zombi-apokalipszis (ami ebben az esetben nem teljesen igaz, hiszen ténylegesen nem élőholtakról beszélünk) ennyire magával ragadó. 

Miután Jim felébred a kórházban a 28 napos kómából senkit nem talál a kórtermekben. Üres a folyosó, az egész épület, üres és néma az egész város. Végül rátalál egy pár. Túlélők, mindentől rettegő menekülők...

                          10/10

2. Children Of Men - Az ember gyermeke (2006)

Az utóbbi évek egyik legeredetibb filmes jövőképe egy nagyon érdekes kérdést vet fel. Mindemellett olyan hangulattal rendelkezik, amivel még műfajon belül is csak kevés társa büszkélkedhet. A hibátlan jelenetek sora és gyönyörűen megkomponált zenei motívumok pedig tesznek róla, hogy a néző agyába égjenek a látottak, és elfeledjük annak minden apró hibáját és logikai bukfencét.

A jövőt illető remények egyre sorvadnak. Csaknem 19 év telt az utolsó csecsemő megszületése óta. Míg az emberiség többsége elfogadta az elkerülhetetlent és nihilizmusba süllyedt, addig néhányan harcolnak a bolygóért, illetve a drasztikusan csökkenő populáció jogaiért. A reménytelenségbe már rég beletörődött Theo, egy nap nap azt a feladatot kapja, hogy segítsen kimenekíteni egy fiatal nőt az országból, akiről hamarosan kiderül, hogy nyolc hónapos terhesként ő az a csoda, akire az egész bolygó vár.

9/10

3. Sunshine - Napfény (2007)

Bár a Napfény-t a legtöbben nem sorolnák ide, én azért megteszem, főleg, hogy nem konkrétan katasztrófafilmekről, sokkal inkább az emberiség pusztulását (vész)jósló darabokat próbáltam meg összeszedni. Danny Boyle ismét egy elképesztő víziót tár elénk, ahol egy nyolc fős csapat próbálja megmenteni a jövőnket.

50 év múlva a Nap kialudni készül, ami egyértelműen a földi lét végét jelentené. Egy csoportot küldenek a csillaghoz, hogy megpróbálják életben tartani, ám a küldetés sikertelenül zárul. 

Hét év elteltével, a tudósok egy újabb csapatot indítanak útnak...

9/10

4. Melancholia - Melankólia (2011)

Az egyedi látásmódú, és állandóan kísérletező kedvű Lar von Trier nem először álmodta vászonra a világ végének eljövetelét. Bár sokan nem a rendező legkiemelkedőbb művei között tartják számon, én nem tudok csak úgy elmenni mellette. Tudniillik a Melankólia nem egy könnyen fogyasztható darab, hiszen ritkán éreztetik ennyire erősen az emberrel, hogy valóban itt a vég.

Justine és Michael az esküvőjüket ünneplik a lány hugának házában, miközben egy Melankóliának keresztelt kisbolygó egyre közelebb kerül a Földhöz...

8/10

5. The Quiet Earth - A néptelen Föld (1985)

Ahogy azt már bővebben is írtam a filmről: "A Néptelen Föld egy döbbenetes erejű, és végtelenül eredeti sci-fi, amit egyszer látni kell!"

Hajnali 6:12 van, és Zac Hobson arra ébred, hogy minden más ember nyomtalanul eltűnt a világból. Nincsenek romok, holttestek, csak az őrjítően üres csend. Az asztalokon még ott pihen a félig elfogyasztott étel, ahogy a tűzhelyen is ott csücsülnek a túlforral teavizek. A kisvárosi tudós eleinte túlélők után kutat és a rejtély okait kutatja, végül beletörődik sorsába, és elkezdi kiélvezni az egyedüllétet. Mikor viszont a dekadencia és a magány lassacskán az őrületbe hajszolja hősünket, hirtelen felbukkan a színen egy másik túlélő, Joanne – ezek szerint mégsem tűnt el mindenki. Később újabb fordulatok következnek be, többek közt megtudjuk, miért pont ők élték túl bolygónk eddigi legnagyobb katasztrófáját…

                       8/10

6. The Road - Az Út (2009)

A Cormac McCarthy méltán híres könyvéből adaptált filmet nem jó nézni. Megmondom őszintén, hogy bár nagyon jó, nem az az újranézős fajta. Az egész művet átjárja egyfajta reménytelenség és kilátástalanság, aminek megtekintése után garantált a rossz kedv. Persze mindettől eltekintve maga a film egy nagyon korrektül levezényelt munka, remek színészekkel és elképesztő látványvilággal. És John Hillcoat még azt is képes volt elérni, hogy az esetleges hibái felett szemet hunyjunk. Ha pedig ezt sikerül egy rendezőnek elérnie, akkor az a film jó.

Egy férfi és fia sorsát követhetjük végig, hogy végigbandukolnak amerikai lepusztult, kietlen útjain. Sehol egy teremtett lélek, csak nagy csend és üresség. Céljuk a tengerpart, bár fogalmuk sincs mi fogja őket ott várni. Azt viszont sejtik, hogy mi várja őket, ha összeakadnak egy másik túlélővel. Megvédeni magukat pedig csak azzal egy szál pisztollyal tudják, amijük még megmaradt...

8/10

7. The Terminator (1984)

Talán a legaktuálisabb végítélet forgatókönyv alapot adja nekünk James Cameron '84-es klasszikusa. Egyrészt azért, mert annyira nem is hihetetlen a dolog a technológia ilyen erejű fejlődésével, másrészt pedig azért, mert itthon Skynet-ünk van, és tegnap óta a Sky-os távirányitó irányítja a TV-t is... talán 21-e volna az Ítélet Napja? :D

A nem túl távoli jövőben a Skynet az egész emberiséget felszámolta. A maréknyi túlélőnek vezetője viszont még mindig nagy veszélyt jelent a gépek számára. Miután megtalálják a módját az időutazásnak, visszaküldenek egy halálosztó robotot azzal a küldetéssel, hogy likvidálja a lázadó anyját, még mielőtt az megszületne. Ám miután az emberek rájönnek erre, ők is visszaküldenek egy katonát, hogy megvédje a nőt.

                        8/10

8. The Planet Of The Apes - A majmok bolygója (1968)

Az eleinte propaganda filmnek induló Majmok Bolygója egy sikeres franchise szériává nőtte ki magát, melynek legutóbbi része, a tavalyi Rise Of The Planet Of The Apes lett talán az egyik legjobbja. De nyilván úgy érdemes nekiugrani, ha találkoztál előbb a '86-as eredetiével.

Taylor űrhajós egy fenyegető és bizarr világgal találja szembe magát, miután egy időviharba kerülve egy ismeretlen bolygón kénytelen landolni. A bolygót majmok uralják, rabszolga sorsba hajtva az embereket. Amikor Taylorról kiderül, hogy beszéli a különösen intelligens állatok nyelvét, kettő közülük kiszabadítja fogságából, és úgy dönt, szembeszállva többi társával, segítenek neki a menekülésben. Ám Taylor ekkor még nem sejti, hogy az ismeretlen bolygó kegyetlen meglepetéseket tartogat számára...

7,5/10

9. Blindness - Vakság (2008)

A vérfagyasztóan rideg alapötlet remek lehetőséget nyújtott az Isten Városát is jegyző Fernando Meirelles kitöréséhez, de sajnos túl sok a kihagyott ziccer benne, ami miatt képtelen kult-státuszba lépni. Mindezek ellenére engem teljesen odabilincselt a székhez. A remek képi világ (ami úgy gondolom egy ilyesfajta film esetében elengedhetetlen) és a keményen arcul csapó társadalomkritika miatt a kisebb csalódásom ellenére is jónak tartom a Vakságot. 

Egy férfi miután elveszti látását, sikeresen megfertőz maga körül mindenkit. A kormány természetesen karanténba helyez minden vak férfit és nőt, hiszen a járvány elképesztő gyorsasággal terjed. Mégis akad egy nő, aki minden jel szerint immunis a vírusra...

7/10

10. The Day After Tomorrow - Holnapután (2004)

Amerikát már  rengeteg minden lerombolta, de arra eddig még nem volt példa, hogy minden természeti csapás egyszerre támadná meg apró bolygónkat. Ezért is volt nagy öröm 2004-ben kényeztetni szemeinket Roland Emmerich, az álomgyár ügyeletes katasztrófafilm gyárosának filmjén. Sokan lehúzták (érthető okokból), de szerintem akkor is jó lett.

Jack Hall klimatológus elmélete szerint a globális felmelegedés hamarosan katasztrofális változást idézhet elő bolygónk éghajlatában. Tájékoztatja ugyan az illetékeseket, bár figyelmeztetésével elkésett. A Déli-sark jégtáblájáról egy sziget nagyságú darab válik le, utat engedve ezzel egy új Jégkorszak születésének...

7/10

Inkheart - Tintaszív (2008)

A haldokló félben lévő fantasy dömping egyik utolsó lovasaként indult harcba a Tintaszív, ám az első csapásokat sem sikerült túlélnie. Amit A Gyűrűk Ura nem is oly rég elindított, azt legalább annyira gyorsan le is rombolták az azt követő fantáziaszülemények. Azért a kasszára még jó ideig sokat hozó Harry Potterben lehetett bízni, de mára annak is vége. Pedig ez a műfaj, akárcsak a sci-fi, hatalmas lehetőségeket rejt magában, mégis ezeket valamiért a stúdiók nem igazán használják ki. Az álomgyár ritkán mer szakítani a jól bevált tini recepttel, de olykor azért akadnak jó ötletek, mint például a Tintaszív esetében is. Persze a alapszitu az maga egy dolog, és megint más a megvalósítás…

Mortimer Folchartnak (Brendan Fraser) különleges képessége van; ha hangosan felolvas egy könyvből, annak szereplői megelevenednek, életre kelnek. Mortimer egy nap, mikor kislányának mesét olvas egy Tintaszív nevezetű könyvből, előhívja Kaprikornuszt, a mese könyörtelen főgonoszát, feleségét pedig „beleolvassa” a műbe. Innentől kezdve hősünket egyetlen cél vezérli; megtalálni feleségét és kihozni a könyvből.

A film nagyon jól érzékelteti, miért is fordultak el az emberek a fantasy műfajától. Minden adott lenne egy jó kis fantasy-hez, de az alkotók nem éltek a történet adta lehetőségekkel. A trükkök és a látvány remek, ahogy a színészekre sem lehet panaszunk. Talán Brendan Fraser az, aki lehetett volna jobb is ennél - hol van már a múmiából megismert nagyszájú Rick?

Összességében a film nem annyira rossz, sőt, egy estés mozinak talán még meg is felel. De a történet, jóval többet kíván ennél. Például kimondottan nagyot ütött volna, ha sorozatként indítják el a sztorit, és rendesen kibontják. Még tanító célzata is lehetett volna, megismertetve a klasszikus meséket, és szépirodalmi műveket az emberekkel. Így viszont a feledés homályába merül(t) a Tintaszív, akárcsak megannyi hasonszőrű társa.

5/10

Tekken (2010)

Először is azzal kezdeném, hogy én mindig nagy rajongója voltam (vagyok) a Tekken világának, és majdnem mindegyik részével rengeteget játszottam, illetve játszok mind a mai napig. Ettől függetlenül nagyon gyengék voltak az elvárásaim a filmmel kapcsolatban, hiszen aki kicsit is ismeri a háttérszorit, az tudja, hogy ebből jó filmet csinálni nemhogy nagyon nehéz, de majdnem hogy lehetetlen. 1997-ben már készült egy anime a témában, ami annyira nem is volt rossz, sőt egész nézhetőre sikeredett, de ez még nem felejteti el az emberrel, azokat a borzalmakat, amiket már hasonló témában elénk zúdítottak Hollywood filmesei. Gondolok itt a borzasztó DOA-ra, vagy a Mortal Kombat második részére, ami talán „a világ legrosszabb filmje” díját is kiérdemelné nálam. Igaz, az első MK sem volt valami nagy durranás, de gyerekkorom kedvenceként sok hibáját elfelejtem neki, akárcsak a Street Fighter esetében. De lényegében kijelenthetjük, hogy igazán jó film, ilyen alapanyagból még nem született, és sajnos nem a Tekken lesz az első ilyen alkotás.

Már maga a történet, borzasztó; Az apokaliptikus vég után több vállalat irányítja a világot, melyek közül a legnagyobb a Tekken, ami minden évben megrendezi a Vasököl viadalt, ahol a különböző harcművészetek legjobbjai mérhetik össze tudásukat. Erre a viadalra nevez be az eddig ismeretlen, ám különösen tehetséges Jin Kazama, aki a Tekken vállalat vezetőjén, Heihachi-n szeretné megbosszulni anyja, Jun halálát.

Nem értem miért volt szükség arra, hogy az eredeti történetet ennyire átírják, illetve lebutítsák. Továbbá több, nagyon fontos karaktert is kihagytak a filmből, akik azért sokat lendítettek volna az összképen (már csak a rajongók szemében is). Persze azért van itt nekünk Yoshimitsu, Eddy, Law, Steve Fox, Nina és Anna Williams, Raven, Kazuya, Brian Fury, Christie Monteiro, akik közül az utóbbi négy amúgy egész jól el lett találva. Mármint a szereplőket tekintve, hisz a színészi kvalitásoknak ebben a filmben mindenki híján van, amit a rettenetesen megírt párbeszédek csak még inkább nyomatékosítanak a nézőben. A legrosszabb mind közül talán a Jin-t alakító Jon Foo volt. Egyszerűen nem tudom, hogy kaphatta meg a srác a főszerepet. Igaz, a többiek sem sokkal jobbak, talán Christie-re nem lehet panaszunk, aki legalább annyira jól néz ki, mint a játékban. Viszont, ami a legjobban kiakasztott az Heihachi volt, akit nem elég, hogy nem látunk verekedni, de még csak nem is hasonlít a játékbeli karakterre – egyszerűen nevetséges, ahogy kinéz.

És akkor most jönne az a rész, amikor megemlíteném, hogy legalább a bunyók jók, de sajnos ezt sem tudom plusz pontként felhozni. Unalmasak, vérszegények és fantáziátlanok. Holott egy verekedős játék filmváltozatában, ha valami, akkor ez fontos lenne hogy jól sikerüljön.

Igazából még milliónyi dolog van, amit negatívumként felhozhatnék a film hibájaként (a nevetséges zene, az ócska díszletek, a gagyi jelmezek…), de felesleges lenne. A nagyobb baj, hogy sajnos nem jut eszembe semmi pozitívum. Vannak mozik, amik már annyira rosszak, hogy érdemes mégnézni őket egyszer és jókat vihogni rajtuk, de ezt még arra sem ajánlanám. Egyszerűen jobb, ha mindenki messze elkerüli.

1/10

Dragonball Evolution - Dragonball: Evolúció (2009)

A világ egyik legnépszerűbb és legmonumentálisabb manga, illetve anime sorozatára is lecsapott Hollywood. Bár ne tette volna! Ennyire elrontani, és kiforgatni önmagából Goku és társainak történetét, szerintem akkor sem lehetett volna, ha ez lett volna a cél. Ez kérem szépen, egy vicc.

Az eredeti mű ’84-ben látott először napvilágot, Toriyama Akirának köszönhetően. A sorozat 5 évadot, míg folytatása a Dragon Ball Z 8 évadot élt meg. Az anime akkora kultusszal rendelkezik, amivel kevés társa dicsekedhet. Még hazánkban is hatalmas a rajongó tábora, mind a mai napig. Ki ne emlékezne a sorozatot körüllengő vitákra? Gyakorlatilag a csapból is a Dragon Ball fojt, jómagam még kártyákat és sok más kütyüt is gyűjtöttem. Lényegében kijelenthetem, én is nagy rajongója voltam, míg az ORTT be nem szüntette, mondván „súlytalanítja az agressziót”. Hogy ez valóban így volna-e, azzal lehet vitatkozni. Persze ez már a múlté, de azért nagy várakozás előzte meg a filmet hazánkban és világszerte egyaránt.

A film nem sok mindent hagyott meg, vett át eredetiétől. Adott egy gonosz karakter Piccolo személyében, aki a világ elpusztítására pályázik, amihez össze kell gyűjtenie a sárkánygömböket. Ott van Son Goku, aki ezt szeretné meg akadályozni, így ő és társai szintén a gömböket szeretnék megkaparintani.

Az animét nézve, már akkor lehetetlennek tartottam, hogy ezt élőszereplős filmre adoptálják. Annyi szál kapcsolódik egymásba, és halad egymás mellett, hogy ezt lehetetlen lett volna egy műbe belesűríteni. Kár volt egyáltalán belekezdeni. Az meg hogy Ben Ramsey-ra (Robbanófejek) bízták a szkript megírását, óriási hiba volt. A filmet megnézve én azt éreztem, hogy elolvasott egy rövid összefoglalást a Dragon Ball sztorijáról, aztán hozzá is látott a forgatókönyv elkészítéséhez. Nem úgy tűnt, mintha beleásta volna magát a történetbe, így pedig nehéz kihasználni az abból adódó lehetőségeket. A sztori összecsapott, a karakterek meg nincsenek kidolgozva. És a filmipar sem tanult ebből a borzasztóan nagy hibából, hisz rá bízták Luke Cage filmre adaptálását is. Már előre sírok.

James Wong amúgy nem mondható a legrosszabb rendezőnek, hisz voltak igéretes munkái. A Végső Állomás első része kimondottan szórakoztató volt, míg a Mátrix folytatására várva ő csillapította éhségünket Az Egyetlen-nel. Ezúttal viszont nagyon mellé lőtt. Mondjuk ülhetett volna akárki a rendezői székben, a végeredmény ugyanez lett volna, hisz mint tudjuk, sz@rból nem lehet várat építeni.

A sztori elvesztett mindent, amit a rajongók annyira szerettek benne. Az egyedi látványvilág, a lebilincselő atmoszféra, a fanyar humor, mind-mind hiányzik belőle. Ez a film nem csak a rajongóknak lesz hatalmas csalódás, hanem mindenkinek, aki elé téved. Ha rám hallgatok, kihagyjátok.

Most így hirtelen, nem is tudnék pozitívumot kiemelni a filmből, a nyitó jelenetet leszámítva. Ja de, Emmy Rossum.

1/10

Álom.net (2009)

Véletlenül sikerült elcsípnem a hollywoodi tinivigjáték klón, Álom.net-et. A műfaj már őshazájában, az államokban sem tudhat maga mögött akkora rajongótábort, mint az első „piték” korszakában, így nem értem mi szükség volt erre. Persze már megszokhattunk, hogy nálunk csúszás van mindenből, de erre a rettenetre akkor sincs mentség.

Igazság szerint, már rengeteg rossz visszhangot hallottam a filmmel kapcsolatban, így nagyon alacsonyra helyeztem a mércét, nulla elvárásokkal. A helyzet sajnos az, hogy ezt a művet nem lehet eléggé lehúzni, annyira rossz. Ez már ugyan a kezdő képsorok láttán lejött, de szent küldetésemnek éreztem végignézni, hogy aztán írhassak róla egy bejegyzést, nehogy véletlenül más is átélje azt az örökkévalóságnak tűnő másfél órát, amit én elszenvedtem a képernyő előtt.

Reginát (Labancz Lilla), a nagyon trendi pomponcsapat szőke, nagyon trendi vezérszurkolóját egy weboldal miatt kicsapják a nagyon trendi sportgimiből, és egy elit iskolába száműzik (ami egyébként azért elit, mert mindenki egyenruhát hord). Kezdetét veszi hát az elkényeztetett, gazdag csinibaba harca, hogy beilleszkedjen és elfogadják az új iskolájában, miközben a nézők egy elképesztő jellemfejlődésnek lehetnek a tanúi.

Sok minden kavarog most a fejemben, nem is tudom, mivel kezdjem. Talán a hihetetlenül blőd párbeszédek, amik először szemet szúrtak nekem. Forgács Gábor, aki nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is „remekel” ebben a borzalomban, szerintem jó ideig elszigetelve, remeteként élhetett a gemenci erdő közepén, mert hogy a külvilággal minden kapcsolata megszűnt, az biztos! A szereplők szövegét megpróbálta ugyan tiniszlengben megírni, de ezzel csak azt érte el, hogy a maradék hitelességét is elvesztve, olyan kínosan hat az egész, hogy mi, nézők szégyelljük el magunkat, hogy egyáltalán vettük a bátorságot megnézni ezt a „szuperprodukciót”.

A színészi teljesítményeket nézve, sajnos messze nem a főszereplő cicababánk volt a legrosszabb, van itt még nekünk egy Csernóczky Ádámunk, Czifra Kingánk, vagy éppen egy Steiner Kristófunk, akik akárhányszor feltűnnek a képernyőn, sikítani lehet.

Mégis a legnagyobb mélypontja a filmnek, a zene volt. Hihetetlen mennyiségű híg sz@rt zúdítanak a gyanútlan néző nyakába. A szokásos magyar nyáltengereken túl, az alkotóknak volt még energiájuk idegesítő félperces szennybetétekkel gazdagítani ezt a filmnek nem igazán nevezhető valamit.

Sok eredetiség sincs benne, ám ez eddig rendben is volna, hiszen a műfaj egyik erős tulajdonsága, hogy a már meglévő klisékből is képes stabil várat építeni, mely ha össze is dől, másfél-két órán keresztül képes megállni a lábán. Sajnos az Álom.net nem tartogat mást a számunkra, mint pofátlan nyúlásokat, melyekbe nem is mennék bele… Legyen elég annyi, hogy a jelenetek zöme ismerős lesz majd valahonnan.

Azt meg, hogy miért pont Labancz Lillára esett a választás Regina szerepét illetően, megint nem értem. Színészi kvalitásokat tekintve körülbelül mindenki egy szinten mozog, ez eddig rendben is volna. Na de a többi szereplő - beleértve a statisztákat is -, mérföldekkel jobban néznek ki. Igaz, ez az én véleményem, szubjektív, lehet rajt vitatkozni. De azon viszont nem, hogy ez a film mekkora egy hulladék. Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de megszületett a film, mely felveszi a versenyt a Kis Vukkal.

0/10

Persona (1966)

Nehéz kedvencet kiválasztani Ingmar Bergman életművéből az egyszer biztos. Bár legismertebb művét, A Hetedik Pecsétet én személy szerint nem igazán kedvelem, zsenialitását kétségbevonhatatlannak tartom, hála az olyan műveknek, mint az első képkockától az utolsóig hibátlan A nap vége, a mély és elgondolkodtató Úrvacsora, vagy a személyes kedvencem, a Persona.

Egyértelműen ez a rendező egyik legőszintébb és legszemélyesebb műve, hiszen még több mint fél évszázadnyi távlatból is olyan erővel képes bemutatni a segítő-páciens kapcsolat érzelmi komplexitását, hogy a néző szabályosan odaszegeződik a képernyő elé. Az 1966-os év egyébként különösen fontos dátum a modern film történetében, hiszen Bergman mesterműve mellett Antonioni Nagyítása is ebben az évben látott napvilágot (érdekes, hogy a két mű, hasonló kérdéseket feszeget a magány témakörére reflektálva).

A történet szerint adott Elizabeth Vogler, az ünnepelt díva, aki egyik előadása után elnémul és nem hajlandó senkivel sem kommunikálni. Idegklinikán kezelik, ahol mind testileg, mind pedig lelkileg teljesen egészségesnek tűnik. Majd egy Alma nevezetű hölgyet rendelnek mellé ápolónőnek. Hamarosan a két nő igen közel kerül egymáshoz. Elizabeth olyannyira elfogadja az fiatal és életvidám nővérkét, hogy a terápia folytatásaként a pszichiáter tengerparti nyaralójába költöznek. Teljes elszigeteltségben töltik napjaikat, ám Elizabeth továbbra sem hajlandó megszólalni...

A film nyitójelenete egymásba vágott képkockák szürreális sorozata. A különös és bizarr prológus képei nem logikusan következnek egymás után, hanem szabad asszociációs folyamatban zúdulnak a gyanútlan néző szemei elé, hasonlóan ahhoz, ahogy egy álomban is lenni szokott. Majd egy fiú felül az ágyban és megérint egy hatalmas női arcképet. A be-bevillanó tudattalan tartalmakban Bergman korábbi műveinek töredékeire ismerhetünk rá.

A nyitóképsorokat követően a néző egy kórházban találja magát, ahonnan a már fent említett főbb cselekményszál indul útnak (melyeknek képsorait maga a rendező narrálja).

"Azt hiszed, én nem értem? A reménytelen álmot a létezésről: nem látszani, hanem lenni."

Bergman legismertebb figurái általában testi és lelki fájdalmaktól szenvedő, krízisben lévő, magányos alakok. Elizabeth a nárcisztikus személyiség jellegzetes jegyeit hordozza magán, bár a film végén sem válik világossá, hogy tudattalan vágya volna lerombolni Almát és jelentéktelenné tenni kapcsolatukat. A színésznő valahogy nem része az őt körülvevő világnak. Nincsenek érzelmei, nem kötődik senkihez, egyedül önmagához. Pusztán csak szerepet játszik – erre utalást is kapunk, elvégre egy színésznőről beszélünk -, hideg és tartózkodó. Ha belegondolunk abba, mekkora elhatározást jelent a hallgatása, kiderül mennyire erős személyiség ő valójában. Liv Ulmann tökéletes választás volt a szerepre.

Alma azonban egy jóval őszintébb, érzelemgazdagabb és egyszerűbb karakter, illetve személyiség. A színésznő szinte teljesen átveszi az uralmat Alma felett, bábként képes irányítani őt. Mindezt pedig könnyen eléri pusztán a csend erejével. De valahogy ilyenkor is érződik Elizabeth távolságtartása és elzárkózása, ahogy a férjével való viszonya is hasonlóképp nyilvánul meg. Bibi Andersson pedig élete alakítását nyújtja, ez kétségtelen.

Érdekes, hogy a film egyik legelterjedtebb értelmezésében, a néma színésznő a pszichológus alakját formálja meg terápia közben. De sokak szerint a két nő egy és ugyanaz a személy, bár ez az értelmezés távolinak tűnik nekem. Nyilván – mint a legtöbb művészfilm esetében – a Persona is többféleképpen definiálható, ám én úgy érzem Bergman önmagára és saját, mély lelki problémájára reflektál rá. Érezteti a skizoid vonásait, mely miatt maszkot, „persona”-t, kényszerül viselni, hogy képes legyen élni, mozogni a világban, illetőleg hogy képes legyen felismerni az érzelmeket. Szembesül a saját kudarcaival, a családjával szembeni elidegenedésével.

Különlegesség, hogy a film premierjét követően (még ha egy adóhivatali felelősségre vonása kapcsán is, de) Bergman valóban összeomlik lelkileg, és akárcsak a film főszereplője, hosszabb időre kórházi kezelésre szorul „depressziója” miatt.

Rendkívül összetett az üzenet, amit nyújtani képes a film. Egyfelől tisztán kivehető a művészet és az ember viszonya, másfelől a sérült és torz emberek identitáskrízise, a magány, a kiszolgáltatottság, a tartózkodás, vagy éppen az elviselhetetlenségig fokozódó lelki zavarodottság. Mindezt pedig áthatja egyfajta fojtott, perverz erotika. A finálé felé közeledve több dolog is elgondolkoztatott. Az „összemosódott arc” és a dialógusok némely része - „én nem te vagyok!” – skizofréniára engedne következtetni, de a film többi része ezt cáfolni látszik, és az ellenkezőjét erősíti meg bennem. Pont ezek miatt nem könnyű értelmezni a látottakat, de talán arra kapunk utalást mindvégig, hogy az ember bárkivé átformálódhat. 

A Persona egy hagyományos értelemben vett művészfilm, mely néhol olyan érzést kelt az emberben, mintha egy műtőasztalon próbálná szétszedni az emberi érzelmeket. Zavarbaejtő és többféleképp is értelmezhető. Mondanivalója nem válik soha konkréttá, teljesen egyértelművé. A fény-árnyék játék mellett – melyet úgy gondolom a rendező ebben a filmjében vitt tökélyre -, remek, szürreális képi világ és különös perverzió lengi körül a filmet. Egyszerűen kötelező!

10/10

Dexter (2006-2012)

A kilencvenes években a vásznakat ellepték a sorozatgyilkosok, és ezzel egy új zsáner születését ünnepelhettük. Rengeteg remek mozit köszönhetünk a thriller ezen alműfajának. Vannak, amik valódi eseteken alapulnak (A rém, Zodiákus), még akadnak fiktív „hősöket” felvonultató művek is (A bárányok hallgatnak, Amerikai Pszicho). Persze nem csak a vásznakon találkozhatunk kedvenc sorozatgyilkosainkkal, szép lassan otthonainkba is beférkőztek. A nagyobb tévétársaságok észrevették a bennük rejlő anyagi hasznot, így hamar lecsaptak a népszerű témára. Először talán a Pszihozsarut, majd később, a - szerintem színvonalasabb - Milleniumot érdemes megemlíteni. Napjaink sorozatai közül pedig a Gyilkos Elmék mellett az éppen tárgyalt Dexter folytatja azt, amit az elődök anno elindítottak.

Kevesen tudják, ám a "sötét utas" története nem a gyártó saját gyermeke. A Showtime a sorozatot Jeff Lindsay Dexter dühödt démonai c. műve alapján készítette.

Akinek még futtában sem volt szerencséje a sorozathoz, annak itt egy rövid kis ízelítő: Dexter Morgan vérelemzőként dolgozik a Miami rendőrségnél. Munkája jelentős, ám ő maga mégis a hátérben marad, csendes visszahúzódó természetével. Ám éjszakánként „vadászni indul”. Áldozatai mind bűnös emberek, akik életükben egyszer már a gyilkolás mocskos ösvényére tévedtek.

Szimpatikus sorozatgyilkosokhoz nem egyszer volt már szerencsénk a mozgókép történetében. Gondolok itt Hannibal Lecter-re, John Doe-ra, vagy Mr. Earl Brooks-ra. Dexter is az ő számukat gyarapítja, figurája - tettei ellenére - abszolút nem ellenszenves és ez, csak még érdekesebbé teszi a sorozatot. A jó és a rossz ilyesfajta összegabalyodása nem gyakran volt eddig példa. A mű egyfajta morális kétértelműségre törekszik, hisz nem könnyű eldönteni, Dexter hova is tartozik valójában. A történeten az ő belső nézőpontja uralkodik, narrátorként folyamatosan áldozataira, ellenfeleire, valamint saját magára reflektál. Munkáját tekintve, olyan régi vágású nyomozókhoz tudnám hasonlítani, mint Sherlock Holmes, vagy Poirot, akik kódfejtőként egy különlegesen intelligens sorozatgyilkoshoz próbálnak közelebb jutni, rejtvényeik és üzeneteik megoldásán keresztül. Másfelől viszont tudományos ismereteit és szakmai tudását is felhasználja, céljainak elérése érdekében.

Műfaját tekintve, igen sokszínű; sorozatgyilkos-moziként, bosszúfilmként, vagy akár klasszikus detektív sztoriként is felfoghatjuk, hisz mindhárom elemeit magában foglalja. Egy évad 12 részből áll, így nem érezzük elnyújtottnak, mint az a Szökés vagy a Hősök esetében, de nincs hiányérzetünk sem, ami egy Misfits-nél sajnos előfordulhat. Szerintem egy sorozatnál ez lenne az ideális epizód szám. Az évadok pedig tökéletesen le vannak zárva, nem hagynak megválaszolatlan kérdéseket, sok társukkal ellentétben. Én például mindegyik végén azt éreztem, hogy nincs szükség folytatásra, hisz ez így kerek (persze a következő évadnak aztán mindig sikerült rám cáfolnia).

Azt, hogy valakinek nem jön be annyira a sorozat, teljesen érthető, hisz egyedi hangvétele mellett ne felejtsük el azt sem, hogy nem könnyű azonosulni egy sorozatgyilkossal. (Ne feledjük, Dexter nem egy pozitív karakter!) Én vagy mentálisan beteg vagyok, vagy sikerült ezen felülkerekednem, mert teljesen magával ragadott. Amúgy megnézését csak az eredeti hangokkal ajánlanám, a magyar szinkron igen gyérre sikerült.

Nézzük meg, mit adhat nekünk az eddig leadott 7 évadja. Nem mennék bele a tartalom leírásába, mindenki nézze meg maga a sorozatot, így a fordulatokat sem lövöm le.

Az első évad érdekfeszítő és izgalmas végig, nincs pillanata, ami unalmassá válna. A hűtőkocsis gyilkos után folyó hajsza adja a fő vonalát az évadnak, hatalmas, számomra kiszámíthatatlan fordulatokkal. Az évadot nézve, minél hamarabb látni akartam a következő részt, és ezt ritkán érzem egy sorozatnál. A sztori abszolút a helyén van, amit a főszereplő narrációja csak feldob, a karakterek érdekesek, a poénok pedig nagyon jól vannak időzítve.

Ugyan a főhős személyisége óriási változásokon megy át, és egy új Dextert ismerünk meg, a második évadra sem lehet panaszunk. A cselekmény ismét izgalmas, odabilincseli az embert a képernyő elé.

Viszont az ezt követő harmadik évad már kevésbé hibátlan. A színészi játékra most sem lehet panasz, de ez nem elég a színvonal megtartásához. A 12 rész valahogy élettelennek tűnik, a cselekmény lassan halad, sok felesleges szálat beiktatva. A vége pedig kiszámítható, bár az utolsó jelenet, mint mindig, most is a helyén van. Ami megmenti, az, hogy az előző két évadnál olyan magasra tették a lécet, hogy még így is sok társára ráver.

Na és akkor elérkeztünk a negyedik évadhoz, ami egyszerűen zseniális. Kétségtelenül a sorozat egyik legjobbja. Az első perctől az utolsóig lebilincselő. Dexternek – a jeges óta – végre ismét méltó ellenfele akad, Trinity személyében. John Lithgow alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ha sorozatszereplő kaphatna Oscart, abszolút ő vinné. Így viszont be kell érnie a Golden Globe-bal. A végső befejezés pedig… nos, leírhatatlan.

Mindezek után már tényleg nem hittem, hogy képes lesz a széria tartani az eddigi színvonalat, de az ötödik évad, a gyilkos ötössel ugyanúgy lebilincselő, akárcsak a hatodik, a "szent gyilkos(ok)al". 

És végül a legutóbbi, vagyis a hetedik évad az, ami számomra eddig a legnagyobb izgalmakat tartogatta. Az évad három főbb szálon halad. Így kedvenc sorozatgyilkosunknak nemcsak az ukrán maffiával, vagy a dögös és kiszámíthatatlan végzet asszonyával, de magával a Miami Metro rendőrkapitánysággal is meggyűlik a baja (Doakes visszatérésének pedig nem hinném, hogy lenne bárki, aki ne örült volna). :)

Összességében mindegyik évad hibátlan, a harmadikat leszámítva, ahol a színvonal picit visszaesett, de attól még bőven a nézhető kategóriába esik. A negyedik évadtól meg amúgy is kompenzálják azt a kis mélyzuhanást. Számomra a Dexter az egyetlen sorozat, amit ha bármikor elém tesznek, szívesen újranézem, időmet nem sajnálva.

10/10