Iron Man trilogy - Vasember trilógia (2008-2013)

Iron Man - Vasember (2008)

Először is leszögezném, hogy bár mindig is vonzottak a képregények, Tony Stark kalandjaiba sosem ástam igazán bele magam. Ugyan olvasgattam itt-ott néhány részt, meg más hősök oldalán összeakadtam vele, de a saját sztorijai valahogy kimaradtak, egészen a 2008-es első filmig, ami azóta az egyik kedvenc Marvel mozimmá vált. Igaz a képregények 1963 óta az egyik legsikeresebb darabjai a zsánernek szerte Amerikában, azonban kis hazánkban érthető módon csak 1990-ben látott napvilágot, és azt is a Pókember egyik különszámában tette, ahogy sok más igazságosztó is (lsd. Megtorló).

A sztori középpontjában a milliárdos feltaláló Tony Stark (Robert Downey Jr.) áll, aki a Stark művek tulajdonosaként tökéletes célpontot nyújt néhány terroristának. Ám hősünk nem adja magát olyan könnyen, és egy erős páncélzatnak köszönhetően megszökik fogvatartóitól. Így születik meg Vasember, Amerika legyőzhetetlen páncélos védelmezője.

A film legnagyobb ereje abszolút a modernkori Leonardo da Vinci-ként is nézhető Tony Stark figurája. A kezdeti képregényekkel ellentétben a film egy egoista, arrogáns és cinikus képet mutat hősünkről, akit egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Robert Downey Jr. lubickol a szerepben, remekül megragadta a karakter adta lehetőségeket, melyeket maximálisan ki is használ. Minden tekintetben tökéletes választásnak bizonyult, akárcsak az őt körülvevő szereplőgárda, melyek közül még Jeff Bridges-t emelném ki.

A forgatókönyv is jó egyébként, bár sok meglepetést nem tartogat. Viszont az mindenképp dicséretes, hogy nincsen tele felesleges CGI-orgiákkal, az akcióknak szerepük van, előrébb viszik a cselekményt. A Vasember minden tekintetben a kor egyik legütősebb képregény adaptációja, amit vétek kihagyni!

9/10

Iron Man 2 - Vasember 2 (2010)

Bár nekem az előző rész sokkal jobban tetszett, azért a folytatás is egy élvezetes mozira sikeredett; A film ugyanazokkal a mondatokkal indít, amikkel az előző rész véget ért. Tony Stark bejelenti a nyilvánosság előtt, hogy ő a titokzatos fémpáncélba bújt szuperhős, Vasember. A kormány és a sajtó hajthatatlanul támadja Starkot, hogy ossza meg szuper-technológiáját a hadsereggel, de ódzkodik a dologtól, félve hogy esetleg a páncél illetéktelen kezekbe kerül. Továbbá megjelenik egy rivális fegyvergyártó Justin Hammer (Sam Rockwell) személyében, aki ahol csak tud keresztbe tesz Starknak, ennek érdekében még Ivan Vanko (Mickey Rourke) orosz fizikussal is szövetkezik, aki veszélyesebb ellenfél hősünk számára, mint azt bárki gondolná...

A film rengeteg szálat indít el, ugyanakkor a Pókember harmadik részével ellentétben képes is kézben tartani őket. Nincs szétesve és nem próbálja meg komolyan venni magát, ami nagy előnye sok társával szemben. A színészek ismét egytől-egyig remekelnek, Scarlett Johansson még sosem nézett ki ilyen jól, Mickey Rourke pedig végre rátalált azokra a  szerepekre, amik jól állnak a fizimiskájához. A zenék az előző részhez hasonlóan, most is nagyon cool-ak (Tom Morello, AC/DC), de azért ezúttal sem kell semmi maradandóra számítani. 

Véleményem szerint a film egy ilyen monumentális képregény és egy ennyire erősre sikeredett első rész után többet is kihozhatott volna magából. Az alkotók egyértelmű célt tűztek ki maguk elé; látványosabb, nagyobb, keményebb; egyszóval legyen mindenből egy picit több. Ugyan a Batman esetében ez bejött, de a Transformers-nél már nagyon nem. A Vasember ilyen szempontból valahol a kettő között mozog. Ahogy mondani szokták, „a kevesebb néha több” - ez ebben az esetben nagyon igaz. És bár nem éreztem azt, amit az első rész nézésekor, azért még a folytatás és erősen megállja a helyét a jelenlegi képregény adaptációk között.

8/10

Iron Man 3 - Vasember 3 (2013)

A trilógia végeztével felemás érzéseim voltak. Jó ötlet volt ezúttal Tony Stark-ot megfosztani fegyverarzenáljától, hiszen a film érdemi részében a páncélja nélkül kénytelen boldogulni, a karakterén azonban elég sok változás ment végbe. Persze ebben a New York-ot elözönlő idegen hadseregnek is szerepe lehet, mindenesetre az apróbb hibák ellenére is élvezetes zárást kapott a három film.

Ahogy az a legtöbb trilógia esetében lenni szokott, úgy a Vasember sztorija is visszakanyarodik a kezdetekhez (pontosabban még annál is előrébb), de nem kavarják meg túlzottan a szálakat, ami nem baj, hiszen egy ilyen nem is állna túl jól a filmnek. 

Azt pedig, amit Mandarin karakterével meg mertek tenni egyszerre kockázatos és szellemes, hiszen egyfelől a nagy Vasember rajongók valószínűleg fogcsikorgatva nézik majd a vásznat. Másfelől viszont a forgatókönyvbe tökéletesen passzolt a fordulat, nekem még tetszett is, így én nem rónám fel hibaként a dolgot. De többet nem is árulnék el, ha lehet kerülöm a spoilereket.

A muzsikák kevésbé lazák, mint az előző filmekben, de azért a színészek kárpótolnak bennünket; Robert Downey Jr. mellett Ben Kingsley is hozza amit kell, akárcsak a sokak szerint ripacskodó, ám szerintem ismét remek Guy Pearce. 

Az előző részekhez hasonlóan a Vasember 3 is hagy apró utalásokat a többi Marvel ikonra, ezúttal is egy végefőcím utáni bónusz jelenettel téve fel az i-re a pontot. 

7,5/10

Én személy szerint elégedett vagyok a végeredménnyel. Élvezetes és szórakoztató trilógiát kapott a páncélba bújt hős, amit nyilvánvalóan még jópár rész követ majd, az Avenger-filmekről nem is beszélve. És még ha egy hangyányit esett is a színvonal mindegyik résszel, azért mindhárom elég ütős ahhoz, hogy a közeljövőben újranézzem őket - ám ezúttal egyben, mindhárom részt.

8/10

Daily News #24 - London Dungeon

A London Dungeon nemrég megújult (legalábbis a plakát szerint...) és beköltözött a London Eye mellé, így egy hirtelen ötlettől vezérelve, mi is tiszteletünket tettük a a város egykori rémei előtt. A következőkben pedig megpróbálok egy rövid, spoiler mentes összefoglalót írni a helyről, mert csordultig van meglepetésekkel, melyeket nem szeretnék előre lelőni.

Már a sorban állást is izgalmassá varázsolták a díszletek, a maszkok, a hangok illetve a szagok. A rövid "előjátékot" követően a jegyeket is megkaptuk, melyek mindegyikén különböző bűntettek szerepeltek. Mivel én szerettem volna lenni a tolvaj, és Shit az összeesküvő, egy gyors cserét és egy rövid fotózkodást követően be is léptünk a London Dungeon kapuin.

Lényegében a egész egy remekül megszervezett előadás volt, melynek a néző is könnyedén a részesévé válhatott. Mindegyik terem különböző korszakokkal és emberekkel foglalkozik, melyeket minden egyes szakaszon más és más mutat be. Találkozhattunk Sweeney Todd-al, Guy Fawkes-al, de még a pestis járványának egyes áldozataival is. Személyes kedvencünk volt például Hasfelmetsző Jack "birodalma", ahol két örömlány kalauzolt minket körbe Whitechapel labirintus szerű sikátorain (el is tévedtünk picit), ám rövidesen egy kocsmában leltünk menedéket, ahol természetesen a frászt hozták mindenkire...

Egy szó, mint száz, mindegyik állomás nagyon ötletes és hangulatos volt. Ügyesen teremtették meg az ember körül a középkori valóságot. Sokszor tényleg olyan érzésem volt, mintha időt utaztam volna. A finálé pedig garantáltan megdobja mindenki pulzusát! Sajnos fotókkal nem tudom illusztrálni a látottakat, mivel tilos volt fényképezőt, vagy kamerát használni, bár amilyen sötét volt a legtöbb esetben, talán ez nem is baj. 

Alapvetően azt kaptam amit vártam, így nincs okom panaszkodni. De azért mégis kíváncsi lettem volna a régi, bővebb változatra is (mert ott állítólag volt hajókázás és lövöldözés is). Egyszer viszont érdemes pénzt váltani rá.

Daily News #23 - Stonehenge

Mivel Shit és Barni a hétvégén hazautaznak, gondoltuk még összeröffenünk néhányszor a hét folyamán. Először a Stonehenge-t mentünk el megnézni, amit már régóta meg szerettem volna látni. Persze, ahogy az várható volt, annyira nem nagy szám a dolog. De azért jó, hogy ezt is láttam... mégiscsak a világörökség része a maga rejtélyes történelmével, hiszen máig nem tudja senki biztosra, hogy mi célt is szolgáltak a körkörösen elrendezett kőtömbök (a legelterjedtebb teória, hogy egyfajta óraként funkcionált).

Visszaérvén Londonba még őrültködtünk kicsit, hogy aztán újult erővel vághassunk neki Greenwich-nek, ami London egyik legszebb környéke, ajánlom mindenki figyelmébe, aki esetleg a szigetországba tévedne! 

The Hunger Games trilogy - Az éhezők viadala trilógia (2008-2010)

Az ifjúsági regények között az utóbbi időben Suzanne Collins trilógiája volt az egyik legfelkapottabb szenzáció, ami ha nem is igazán műfaj rész, a tinédzser szereplők miatt mindenhogyan a tinikönyvek polcain kötött volna ki. Az alapsztorinak hála (fiatalok mészárolják le egymást egy arénán belül) pedig sokan hozzák párhuzamba Takami Kósun mesterművével, a Battle Royal-lal, de úgy gondolom, hogy a teljes trilógia képe azért egészen más képet mutat;

The Hunger Games - Az éhezők viadala (2008)

A néhány évszázaddal későbbi Észak-Amerika romjain a Panem 12 körzete található. A gazdag főváros, vagyis a Kapitólium - többek között - az Éhezők Viadala nevezetű gladiátorviadalokhoz hasonló játékkal tartja terrorban a népet, ahol évente 12 jelöltet választanak ki, hogy élet-halál harcot vívhassanak egymással. A tizenkettedik körzet kiválasztottjának, Katniss-nak a sorsát követhetjük végig mindhárom könyvön keresztül. 

Tudom sok embert eltántorít a könyvet övező hatalmas hype, ami a kicsit talán a Twilight szériát juttathatja eszünkbe, de senki ne dőljön be ennek, mert ha nem is válik korszakalkotóvá Az éhezők viadala, azért mindenképpen egy kimagasló, disztópa (bár ez a vonal a következő két részben bontakozik igazán ki). A karakterek szerethetőek, a cselekmény pedig végig izgalmas és fordulatos.

Akinek pedig a filmadaptáció szegte kedvét, ő is neki ugorhat nyugodt szívvel, mert a könyv - mint oly sok esetben - ezúttal is sokkal élvezetesebb és teljesebb élményt nyújt. Igaz, véleményem szerint a film sem sikerült rosszul, bár azt nem igazán értettem mi szükség volt Medge és jónéhány karakter kiírására, illetve Snow elnök korai beemelésére, a könyv lényegi része azért megmaradt. Egyedül a mutánsok "óriáskutyává" alakítását tudnám kritizálni (de azt nagyon). Na de térjünk vissza Suzanne Collins művéhez, és nézzük mit tartogathat nekünk a folytatás;

9/10

Catching Fire - Futótűz (2009)

A második epizódban már a Éhezők Viadala két győztesét ünnepli a nép, akik nehezen tudnak megbirkózni a kialakult helyzettel. Hamarosan pedig hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen, Katniss és Peeta pedig nagyobb küzdelemre kényszerülnek, mint eddig bármikor, ahol tétek már jóval nagyobbak...

A második rész már a hölgyeknek is jobban fog tetszeni, hiszen nagyobb szerepet kap benne a történet adta szerelmi szál. De azért nem kell megijedni, nem esik át az írónő a ló túloldalára, végig képes egyensúlyban tartani a feszültséget, romantikát és az akciót. Egy kicsit azért úgy éreztem, mintha egy kibővített verzióját olvasnám az első könyvnek, így egy hangyányival gyengébbnek mondanám, de még így is rettentő magával ragadó, mondhatni tökéletesen passzol a trilógia közepébe. A könyv végi cliffhanger sem maradhat el természetesen, így aki a mű vége felé jár, készítheti is egyből a befejező részt, mert muszáj lesz továbbolvasni.

8/10

Mockingjay - A kiválasztott (2010)

Katniss-nak sikerült újból élve kijutnia a Kapitóliumból, de nem lehetne nyugta, mivel Snow elnök bűnbakot keres, és egyértelművé tette: a haragja elől senki nem menekülhet...

Katniss az első részben lángra lobbant, a másodikban felperzselt mindent maga körül, a harmadikra viszont nem hagyott mást, csak hamut. Bizony a zárókötet jóval sötétebbre és hidegebbre sikerült elődjeinél, aminek olvasása alatt nem lesz jókedvünk. A keserédes harmadik részben remek befejezést kap ugyan a trilógia, de mégis hemzseg a logikai bukfencektől, amik kicsit lehúzzák nálam az összképet. Ám ha mindezeken felül tudunk emelkedni, ismét egy izgalmas kaland regényt kapunk, remek fináléval.

7/10

Összességében kicsit túlértékeltnek tartom Suzanne Collins regény hármasát, de mégis van benne valami plusz, ami miatt letehetetlen; én ahogy végeztem egy könyvvel, már nyúltam is a következőhöz. Így aki esetleg egy szórakoztató kalandregény trilógiára vágyna, Az éhezők viadala trilógia tökéletes választás lesz!

8/10

Bring Me The Horizon - Sempiternal (2013)

Kezdeném azzal, hogy sosem szerettem igazán a Bring Me The Horizon muzsikáját, csupán néhány számukat (Blessed With The Curse, It Never Ends), de valamiért már a megjelenés előtt felkeltette a Sempiternal az érdeklődésemet. Majd kijött az album előhuszára, a Shadow Moses és végérvényesen a legjobban várt korongok közé került nálam. Ám Oli Sykes-ék még így is meg tudtak lepni, hiszen ezzel a 11 dallal minden várakozásomat felülmúlták.

Ahogy a nyitótétel Can You Feel My Heart? felcsendült, egyből leesett államat után kotorászhattam a padlón, akárcsak az ezt követő The House Of Wolves esetében, ami elemi erővel robbantotta át a dobhártyáimat. Meg is ijedtem, hogy a lemez elején már ellövik az összes puskaporukat, de ezek után megint csak egy remek szerzemény következik Empire (Let Them Sing) címmel. És innentől már kezdtem kapizsgálni, hogy bizony a Sempiternal tele van olyan slágerekkel, amik hetekig is képesek beférkőzni a hallójárataidba. Gyakorlatilag az album összes dalára készülhetne egy klip, annyira jól működnek külön-külön is. Minden perce a helyén van. Nem is lehet egy kedvencet kiválasztani az albumról, annyira erős az egész anyag. 

Zseniális húzás volt bevenni Jordan Fish billentyűst a csapatba, mert rengeteget ad hozzá a számokhoz. Nem használják ész nélkül az elektronikát, inkább csak kicsinosítják vele a már eleve mesterire csiszolt dalokat. Továbbá Oli Sykes személye is rengeteget emel a színvonalon, bár az még kérdőjel, hogy élőben is képes-e ennyire jól hozni a nótákat. Hiszen a régi anyagjaikkal szemben, jóval hangsúlyosabb lett az érthető, tisztább ének. 

Azt hiszem a 2013-as év a meglepetések éve lesz, hiszen amíg a régi kedvenceim sorban csalódást okoznak - ahogy tette azt a Killswitch Engage, 30 Seconds To Mars vagy éppen a Paramore - , addig pont azok lepnek meg a legjobban, akiktől nem várnám. 
Kíváncsi leszek, hogy merre halad tovább a zenekar, hiszen nagy lehetőségek rejlenek a Sempiternal-lal elindított, egyszerre manstreamebb, ám ugyanakkor mégis undergroundosabb hangzásvilágukkal (igen, ezt a mondatomat én sem igazán értem...). Az biztos, hogy engem totál megvettek ezzel az albummal. Gyakorlatilag mióta kijött képtelen vagyok megunni, pedig még álmomban is ezek a dalok szólnak. És bár már láttam őket élőben, a mostani koncertjüket - a Sempiternal dalaival felvértezve -, úgy várom, mint a messiást!

10/10

Paramore - Paramore (2013)

Mikor 2010-ben bejelentette a zenekar, hogy a két alapító és fő dalszerző tag, Josh és Zac Farro külön utakon folytatja tovább a zenélést, már sejtettem, hogy a Paramore-nak befellegzett. De aztán napvilágot látott két új szerzemény is, a Renegade és a Monster, amik ha nem is kerültek be a legjobb szerzeményeik közé, teljesen rendben voltak és ez némi reményre adott okot. Idén pedig az immár trióként működő banda megjelentette önmagukról elkeresztelt albumukat, de bár ne tették volna!

Látszik, hogy új utakat kerestek ezzel a koronggal, de pont emiatt esik szét darabjaira. Nulla kohézió; a dalok többsége összecsapott és esetlen. Ahogy a dalszövegek is irgalmatlanul rosszak a legtöbb esetben. Persze e téren régen sem váltották meg a világot, de azért szerethetőek és ötletesek tudtak maradni (lsd. Ignorance). Továbbá azt is nagyon szomorú látni, hogy Hayley Williams, aki eddig inkább előre vitte a zenekart, most kimondottan lehúzza (bár nélküle is borzasztó, szóval ez már igazán nem oszt, nem szoroz...); A Still Into You-féle affektálva éneklésétől és ripacskodásától sokszor a hajamat téptem, és sajnos ez nem csak ebben az egy dalban van jelen.

A basszus és gitártémák ezúttal is semmitmondóak, de hát nem is a virtuóz játékuk miatt szerettük a zenekart, szóval ezt most nem rónám fel negatívumként. De így hirtelen nem is nagyon tudnék jó dolgokat felsorolni az album mellett, leszámítva azt a vajmi kevés ötletes megoldást, illetve a korong post-rock hatású zárótételét, a Future-t. 

Összességében kijelenthetjük, hogy a Paramore ezzel az albummal a rajongók többségének csalódást okozott - legalábbis az eddigi kritikák többsége ezt mutatja. Én már legbelül sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dolog vége, de ennyire rosszra talán én sem számítottam. 

3/10

Dead Island (2011)

Vajon te mit csinálnál, ha az egzotikus, trópusi szigeten töltött nyaralásod alatt törne ki a zombi-apokalipszis? Elbújnál, vagy esetleg felvennéd a harcot az élőhalottak vérre szomjazó armadájával? A lengyel Techland által összedobott játékban, a Dead Island-ben ezúttal átélheted mindezt!

Adott egy remekül kidolgozott, nyitott, trópusi világ, nem lineáris játékmenettel, négy jó főkarakterrel, remek sztorival, mindez pedig megfűszerezve szerepjáték hatásokkal. Talán a Half-Life sorozat óta nem szippantott be ennyire FPS. A csendes óceán déli részén elterülő festői szépségű Banoi-sziget tökéletes atmoszférát teremt a játékhoz, melyet a ronda élőhalottak kontrasztja csak még szebbé varázsol. A történet is meglepően jól sikerült, főleg, hogy egy zombis játékról beszélünk, ahol ez nem feltétlenül lenne elsődleges szempont. És bár érzékelhetően sok helyről merít a Dead Island, az összhatás rettentően egyedinek hat. 

A kezdetekkor négy karakter közül választhatunk, melyeknek mindegyike saját háttérsztorival, illetve speciális képességekkel rendelkezik. Xian Mei, a keleti szépség a szúró- és vágófegyverek szakértője, míg Sam B, a gettó királya érthetően a tompa tárgyak használatára szakosodott. Aztán itt van még Purna, az ausztrál ex-kopó, aki lőfegyverekkel a kezében érzi igazán otthonosan magát és végül Logan, az egykori amerikai focista, aki kamatoztatva a pályán felszedett tudását a dobófegyverek mesterévé avanzsálódik.

A játék kezdetén a hotel szobánkban ébredünk, és azt vesszük észre, hogy a szigeten elszabadult a pokol. Miután sikerült kijutnunk, értelemszerűen egy viszonylag biztonságos főhadiszállás kialakításán fáradozunk, majd ahogy haladunk előre egyre komolyabb és komolyabb feladatok elé kényszerülünk. Kalandjaink során számtalan mellék küldetést kapunk a hozzánk csapódó idegenektől (hozzátartozó felkutatása, sokat jelentő tárgy megtalálása, orvosi eszközök megszerzése, stb.), amit pénzzel és olykor valami fegyverként is funkcionáló tárggyal hálálnak meg a kötelezően megszerzett XP-k mellé. Hiszen, mint mondottam a Dead Island egyik legnagyobb erőssége, hogy az RPG szerű játékmenetben egy 3 felé ágazó skilltree-ben oszthatjuk fel pontjainkat minden szintlépéskor.

A jól kidolgozott harcok során persze nem csak mi - illetve az ellenség -, hanem a fegyverek is leamortizálódnak, melyeket könnyedén cserélhetünk le minden sarkon, hiszen a hajólapáttól a vascsövekig, szinte bármi ütőalkalmatosságként használható. A megfelelő dolgok összegyűjtésével (drót, ragasztószalag, szögek, stb.) pedig egyedi készítésű harceszközöket kreálhatunk, melyek jóval szívósabbak és hatékonyabbak elődjeiknél. Természetesen a megfelelő helyeken feljavíthatjuk leamortizálódott fegyver-arzenálunkat, a megfelelő összeg ellenében, ezért is fontos, hogy gyűjtögessük a zsetont a hátrahagyott szállásokból és bőröndökből, illetve a rengeteg mellékküldetéssel.

Hiába az alapvetően csak élőholtakból álló ellenfelek, a játék e téren is végig színes marad. Rengeteg fajta zombival akadunk majd össze küldetéseink során. Ám a játék egyik legnagyobb pozitívuma számomra (sok más mellett) a már említett sziget maga. A mesés tájban néha csak megáll az ember gyönyörködni. Egyébként hatalmas Banoi-szigete, így hogy bejárjuk az egészet sokat könnyít a rengeteg elhagyatott jármű, melyek ha éppen nincsenek nagyon leépülve, tökéletesen használhatóak.

A játékot akár négy játékos is tolhatja kooperatív módban, de hogy némi negatívumot is említsek, LAN sajnos nincs a lehetőségek között. Aztán ott vannak még az apró bugok, amik bár nem igazán zavaróak, talán kicsit több van belőlük, mint kéne. A legnagyobb gyengesége viszont a finálé lett, ami unalmasra és monotonra sikeredett, de bízom benne, hogy mindez az idén napvilágot látó Riptide-ban csiszolásra kerül. 

Mindezen apróságok persze egyáltalán nem zavaróak, hiszen így is a Dead Island az utóbbi idők legjobb FPS-e, amivel összeakadtam. Aki pedig még nem játszott volna vele, annak íme talán mindenidők leghangulatosabb játék trailerje, ami garantáltan meghozza a kedvet hozzá!

9/10

Deaf Havana @ Union Chapel, London

Amikor néhány éve a Skindred előtt játszott a Deaf Havana egy rövid turné erejéig és Budapest is az állomások egyike volt (Skindred koncertet pedig csak akkor hagyok ki, ha tényleg nagyon muszáj), akkor volt szerencsém megismerni a zenekart. Mindössze egy-két számukat ismertem előtte, de sosem fogtak meg annyira, hogy jobban beleássam magam a munkásságukba. Miután a koncerten valami egészen elsöprően szólaltak meg a dalaik, nem sokra  rá, rá is kattantam legutóbbi albumukra, a Fools and Worthless Liars-re. A korongot különösen megszerettem, így amikor szemet szúrt egy Deaf Havana akusztikus koncert plakátja az utcán, tudtam hogy ott a helyem. 
Egyrészt szerettem volna élőben hallani a dalaikat úgy is, hogy már ismerem is őket, másrészről pedig még sosem voltam igazi unplugged bulin, így második londoni koncertemen végre ezt is kihúzhattam a bakancslistámról. 

A gig egy templomban kapott helyet, ami kellően harmonikus atmoszférát teremtett a zenekar dalainak letisztult átdolgozásaihoz. Kicsit késve érkeztem meg, így alig volt időm megcsodálni a helyet, az előzenekar már bele is csapott a lecsóba. A Big Sixes indította a műsort és bár nem mondanám túl változatosnak a dalaikat, remek hangulatot teremtettek, végig lekötve az ember figyelmét. Utánuk volt némi szünet, szóval körbe pásztázhattam a terepet, és kereshettem magamnak némi kortyolni valót. 

A legszembetűnőbb felfedezésem az alkohol hiánya volt, ugyanis semmilyen szeszes italt nem szabadott fogyasztani a templom területén. 
Egyébként maga a színpad is nagyon otthonosan volt berendezve, szobalámpákkal, virágokkal és gyertyákkal körberakva. Mondhatni az egész este nagyon családias hangulatban telt. 

A koncert javarészt a legutóbbi Fools and Worthless Liars album dalaira épült, aminek én külön örültem, hiszen messze ez a legjobb anyaguk. De biztos vagyok benne, hogy az sem csalódott, aki a régebbi dolgaikat szereti inkább, hiszen a két felvonásból álló több, mint két órás show-ba simán belefért a zenekar összes slágere. 

A Past Six Years tökéletes választás volt nyitánynak, melyet olyan remekek követtek, mint a Leeches, Little White Lies, I Will Try, vagy éppen a Fifty Four. A dalok többsége nagyon ötletesen szólalt meg akusztikusan, rengeteg hangszert szerepeltetve bennük; volt itt kérem zongora, mandolin, bendzsó, citera, bongók, csörgők, csak hogy néhányat említsek. Plusz még egy Counting Crows feldolgozás is helyet kapott a setlist-ben, ami talán még jobban is szólalt meg, mint az eredeti. A Hunstanton Pier-féle zárás pedig egy tökéletes sing-along-al zárult feltéve az i-re a pontot. 

A kimeríthetetlen hangszerarzenál mellett az este másik érdekessége az ingyen italok voltak. Mivel fűtés nem nagyon volt a templomban, így néhány csinos hölgy mászkált körbe teával, kávéval, illetve forrócsokival kínálva meg a közönséget. A családias hangulatot csak még tovább fokozta, hogy a meleg italokat hatalmas "nagymami bögrékben" szolgálták fel, mellette házi készítésű (vagy legalábbis annak látszó) süteményekkel. Ez utóbbiakért már fizetni is kellett sajnos. 

De hogy valami negatívumot is említsek (a hideg mellett), a hangosítást én nem éreztem az igazinak. A basszus kicsit mintha minden felett szólt volna, holott ezt pont egy unplugged koncerten nem várná az ember. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, ettől függetlenül is egy kiváló koncertet hozott össze a Deaf Havana. Eddig mindkét koncert, amin itt Londonban voltam elképesztően jó volt és remélem nem törik meg a széria a soron következő Bring Me The Horizon-nal sem.

Killswitch Engage - Alive Or Just Breathing (2002)

Vannak albumok, amik bár nagy kedvencek voltak régen, újra elővéve elcsodálkozik az ember, hogy "most komolyan ezt hallgattam?" Aztán vannak, amiket a nosztalgia szépít meg, ahogy azt már egy régebbi bejegyzésemben meg is írtam. És vannak azok, amiket régen is imádtál, és tudod, hogy ha ma lenne az első találkozásotok, akkor is ugyanúgy beleszeretnél. Hát a Killswitch Engage első anyaga nálam abszolút a harmadik csoportba tartozik. Nem hittem volna, hogy ma is ennyire be tud szippantani, de ahogy jó tíz évvel ezelőtt, úgy most is könnyedén sikerült neki. 

Egyébként nem vagyok a műfaj nagy rajongója. Kevés igazán kiemelkedő produktummal találkoztam eddig a metalcore berkein belül, de az Alive or Just Breathing egy örök kedvenc marad már, ez kétségtelen. Ezért is vártam az új korongjukat úgy, akár a messiást, hiszen ismét Jesse Leach tölti be a frontemberi posztot. Ám sajnos nem sikerült a csapatnak beváltania a hozzá fűzött reményeimet. Legújabb anyaguk, a Disarm The Descent nem lett több egy átlagos (de azért még mindig tökös) metalcore szösszenetnél. Ezért is vettem elő a zenekar korábbi klasszikusát.

Akárcsak a teljes korongot hallgatva, úgy már a nyitó Numbered Days-nél teljesen megadjuk magunkat a sebesen előre törtető tempóknak, a súlyos breakdown-oknak és a berobbanó, fülbemászó énektémáknak. Az ezt követő Self Revolution-t és Fixation on the Darkness-t hallgatva pedig csak reménykedünk, hogy a színvonal megmarad, majd a "himnuszukat", a My Last Serenade-t hallva ráébredünk, hogy bizony nem lőtte el összes puskaporát a zenekar. Az ezt követő dalok egytől egyig minden tekintetben hibátlanok, ahol a katarzis a címadó Just Barely Breathing-ben teljesedik ki igazán. Nem véletlen tehát, hogy az ezredforduló elején a KSE is egy lett azon kevés zenekaroknak, akik tejesen átformálták az akkori metal színteret. 

Howard Jones is egy remek énekes egyébként, de azt az erőt és lendületet, amit Jesse Leach nyújt az album minden dalában, egyszerűen képtelen volt a későbbiekben visszaadni. Megjegyezném, még magának Jesse-nek sem sikerült az új koronggal. Talán mégis csak egy egyszeri, megismételhetetlen remekmű az Alive or Just Breathing?

10/10

Moon - Hold (2009)

Szigorúnak kell lenni a sci-fi műfajánál, de értékelni kell mindent, ami eredeti, még akkor is, ha a közelítés nem a legmegfelelőbb, mert egy sebezhető műfaj, ami időnként törvényszerűen elkurvul. Hál'isten, a Hold egy szerethető, eredeti és remekül felépített film, ami után azt kívánjuk; bárcsak több hasonszőrű alkotás kerülne a mozikba!

Sam Bell (Sam Rockwell) asztronauta egyedül dolgozik a Holdon, egyetlen társa egy számítógép, GERTY (Kevin Spacey), akinek segítségével az ott kitermelt erőforrást küldi tovább a Földre. Sam, aki eddig úgy hitte, egyedül van a Holdon, hároméves megbízatásának vége felé közeledve egy másik asztronautára bukkan a felszínen. Hősünk nem mással találkozik, mint saját magával, ez pedig rengeteg kérdést vet föl...

Bár hihetetlennek tűnhet, de bizony a Hold egy angol független film. A mozit mindössze 5 millió dollárból gyúrták össze úgy, hogy Hollywoodban sem lehetett volna ennél jobban elkészíteni, bár ott valószínűleg a gyártási költség ennek a tízszeresére rúgott volna. Igazából inkább tűnik egy referenciamunkának az amerikai álomgyár felé, mintsem Duncan Jones élete munkájának.

A film remek főszereplővel dolgozik Sam Rockwell személyében, aki abszolút kihasználja, és uralja a teljes vásznat. És attól függetlenül, hogy kissé kiszámítható, profin le van vezényelve, ami minden kétséget kizárólag egy nagyon elégedett mosolyt csal a műfaj szerelmeseinek (én nekem) az arcára.

7,5/10

The Kids Are All Right - A gyerekek jól vannak (2010)

Mióta az Oscar gálán tíz alkotás van versenyben a legjobb film díjáért, olyan művek is helyet kapnak a legjobbak között, amiknek nem igazán lenne ott helyük. A The Kids Are All Right is pont ilyen. Persze ettől függetlenül még egy jó film, egyszerűen csak nem említhető egy lapon az olyan nagyágyúkkal, mint például a Black Swan.

A sztori röviden: Jules (Julianne Moore) és Nic (Anette Bening) leszbikus pár, két olyan gyermekkel, akiket egy azon spermadonortól szültek. Joni (Mia Wasikowska) úgy dönt, segít öccsének, Lasernek (Josh Hutcherson) amikor arra kéri, asszisztáljon neki biológiai apjuk megtalálásában. Miután rábukkannak Paul-ra (Mark Ruffalo), vérszerinti apjukra, különös kapcsolat alakul ki a férfi és a család között, ami meglehetősen felkavarja mindenki addigi, nyugodt életét.

A történet már alapjaiban elég szokatlan, főleg ha azt vesszük, mennyire kevés film készül homoszexuális házaspárokról. Nyilván ez adhatta meg a kellő löketet a Golden Globe, és az Oscar jelölésekig. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy az alapkoncepció egyedi és kifejezetten érdekes.

A remekül megírt párbeszédek pedig csak fokozzák az összképet. Mégis a legnagyobb erőssége a műnek a karakterek kidolgozottsága. Minden figura nagyon emberi, és emiatt a színészek is a legjobbat hozzák ki magukból minden egyes jelenetnél. Mert bizony ebben a műben mindenki a legjobb formáját hozza, így a szereplők jelölése kétségtelen, sőt megkockáztatom, Anette Bening talán még sosem volt ennyire jó.

Továbbá nagyon megvettek az alkotók azzal, hogy nem húzták el a játékidőt, és ami belefért, az tökéletesen kitölti az egészet; míg a film első fele kimondottan laza lett, tökéletes könnyedséggel csap át drámába a későbbiekben, egyensúlyban tartva mindvégig a művet. A rendezőnő, Lisa Cholodenko ura minden jelenetnek, remélhetőleg fogunk még hallani felőle.

A zene bár felejthető, passzol az összképhez.

Ahogy a filmben is, úgy bennem is keserédes érzések vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom újra elővenni a filmet, de egynek tökéletesen megfelel, és nagyon szórakoztató tud lenni. Egy egyedi, néhol vidám, néhol melankolikus dráma ez, ami ha nem is lesz többszörnézős, egynek tényleg jó.

7/10

Taxi Driver - Taxisofőr (1976)

Az 1973-as Aljas Utcák után három évvel Martin Scorsese örökre beírta nevét a nagy filmlexikonokba. Megalkotta karrierje egyik legmaradandóbb művét, a Taxisofőrt. Scorsese mozija nem kis botrányt kavart akkoriban;

Travis Brickle (Robert De Niro) kóros álmatlanságban szenved, mióta leszerelt. Kamatoztatva alvászavarát, a huszonhat éves férfi taxisofőrnek jelentkezve vállalja a legveszélyesebb környékeket, és az azzal járó kockázatot. A műszak elteltével, Travis pornó mozikban üti el az idejét. Egyre magányosabbá válik, és egyre inkább kezd elszakadni a társadalmi normáktól. Fokozatosan elmerülve a város mocskában, Travis úgy dönt, cselekednie kell...

Nézzük meg egy kicsit a mű hátterét, hisz ahogy az lenni szokott a legtöbb kultuszfilm esetében, a Taxisofőr is rögös utat járt be, míg eljutott a mozikba.

Paul Schradert miután felesége elhagyta, pirulákon élve járt pornómoziról pornómozira. Életének mélypontján mégis sikerült valami maradandót összehoznia (a későbbi Dühöngő Bika mellett). Megalkotta a hetvenes évek egyik legnyersebb és legdurvább forgatókönyvét, a Taxisofőrt. A kérdés csak az volt, hogy ki fogja filmre vinni Travis ámokfutását. Bár sokan szerettek volna a rendezői székben ülni, végül Brian De Palma volt az, aki nem tágított a film megvalósítása mellől. Beajánlotta a szkriptet Michael és Julia Phillips producereknek, akiknek nagyon tetszett az anyag, de nem találtak olyan kiadót hozzá, amelyik szívesen kihozta volna ezt a szokatlanul durva és kegyetlenül őszinte filmet. A terv már majdnem meghiúsult, mikor az Aljas Utcák megtekintése után a Philips házaspár „megvilágosodott”. Számunkra már nem is volt kérdéses, Scorsesenek kell rendezni a filmet. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy Robert De Niro játszhassa a főszerepet, aki szerencsére rögtön rá is bólintott az anyagra, belevetve magát a New York-i taxisok életébe.

A film erőteljesen megosztotta az akkori közönséget. Hiszen ne feledjük, Scorsese ekkor még pályája elején volt. No meg hol voltak akkor még az olyan filmek, mint a Sebhelyesarcú, vagy a Kutyaszorítóban. Akkor még az erőszakos jeleneteket tekintve teljesen más volt a mérce. A Taxisofőrt szinte minden oldalról érte támadás; a feministák, a republikánusok, vagy épp a feketék jogaiért harcoló szervezetek kritizálták erősen a filmben látottakat. Majd egy évtizeddel később újabb botrány érte. Egy John Hickley nevű pszichopata merényletet követett el az akkori elnök, Ronald Reagan ellen, mondván ő csak Jodie Foster figyelmét szerette volna magára vonni, Travisről példát véve. Ugyan a támadás nem járt sikerrel, egy nyugtalanító kérdést hátrahagyott. Mennyire veszélyes a filmbéli erőszak a való világra nézve?

Na de kanyarodjunk vissza ehhez a remekműhöz. A filmet 4 Oscarra jelölték, ám ezek közül sajnos egyet sem sikerült díjra váltania. De tény, hogy nem véletlenül vált kultfilmmé a Taxisofőr. Az olyan elemek, mint Robert De Niro tükör előtti arcoskodása, a gőzölgő kanálisok, a vörös neonfények, Herrman kiábrándult Jazz-akkordjai vagy a végtelen brutalitás feledhetetlenné tette ezt a kiváló filmet.

10/10

Odd Thomas - A Halottlátó (2003)

Az elképesztően termékeny Dean. R. Koontz egyike kedvenc kortárs íróimnak. Bár sokan Stephen King nevével szokták összekapcsolni, azért egészen más stílusban jeleskednek mindketten. Koontz sokkal inkább érzi otthon magát a thriller műfaján belül, bár olykor azért a horror felé is kikacsingat, ezzel szemben King-re pont az ellenkezője igaz. A pszicho-thriller mesterétől az egyik legnagyobb kedvencem a 2003-as Odd Thomas, mely egyébként egy kiváló széria nyitóepizódja. A könyv minden téren elért sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a számos új rész (a legfrissebb idén érkezik Deeply Odd címmel) és a tény, hogy Hollywood lecsapott a megfilmesítési jogokra. A film egyébként várhatóan még ebben az évben napvilágot lát, melyben Anton Yelchin alakítja Odd-ot, Willem Dafoe Wyatt Porter-t, Addison Timlin pedig Stormy-t. Az egyetlen negatívum a hírrel kapcsolatban a rendező, Stephen Sommers neve, aki eddig nem sok maradandót tudott felmutatni filmes pályafutása során, ezért nem kis félsz van bennem egyik kedvenc karakteremet illetően.

Na de tértjünk vissza ehhez a zseniális könyvhöz, melynek középpontjában Odd áll, aki egy amerikai kisvárosban, Pico Mundo-ban éli hétköznapjait, ugyanakkor közel sem mindennapi életét. A húsz éves fiatalember ugyanis egy különleges képesség birtokában van; látja a világunkban rekedt holt lelkeket. De nem csak a halottak veszik körül őt, hanem rejtélyes árnyak - kiket ő Bodach-oknak nevez -, akik mindig egy közelgő tragédiát jósolnak meg. Ezekből pedig egyre több kezd kószálni Pico Mundo utcáin, ami csak egy dolgot jelenthet; valami szörnyűség van készülőben. Odd persze minden tőle telhetőt elkövet, hogy megakadályozza a közelgő mészárlást, ám az idő vészesen fogy...

Nos, Koontz-nak sikerült elérnie azt, amit sok író teljes életpályája alatt nem tud elérni, írt egy izgalmas, egyszerre megható és hátborzongató természetfeletti thrillert, amit gyakorlatilag lehetetlen letenni. Igaz, ezt ő már sokadszorra tette meg. Karakterei végig szerethetőek, ahogy azt már tőle megszokhattuk, a történet pedig végig bővelkedik csavarokban, ami még nekem is, tapasztalt Koontz olvasónak is nagy meglepetéseket okozott. 

Nem állítom, hogy ez volna Koontz legjobb regénye, de kétségtelenül a legjobbak között van a helye. Sajnos a további részek már nem képesek tartani a Halottlátó által felállított színvonalat, de még így is olyan magasan van az a bizonyos léc, hogy azok is egytől egyik élvezetes regények, amiket csak ajánlani tudok mindenkinek, aki valami olvasnivalóra vágyna netán. 

10/10

The Men Who Stare at Goats - Kecskebűvölők (2009)

1983-at írunk. Albert Stubblebine vezérőrnagy ül az irodájában és közben azon morfondírozik, milyen jó is lenne átfutni a falon, majd egy könnyebb úton eljutni a másik irodába. Pár másodperc múlva meg is próbálkozik vele, sajnos sikertelenül. De nem adja fel, és előadja a magasabb rangú tiszteknek ötletét, miszerint egy paranormális erőkkel foglalkozó egység forradalmasíthatná az amerikai hadviselést. Stubblebine-t ugyan egy évvel később nyugdíjazzák, az ötletet a tudtán kívül felhasználják. A sztorit Jon Ronson meg is írta, melyből aztán megszületett a Kecskebűvölők.

A történet elbeszélője egy fiatal újságíró, aki a nagy „amerikai álmot” éli. Megvan mindene (nagy ház, jó állás, szép feleség), nem vágyik kalandokra, csak élni szeretné jól felépített, csinos kis életét. De amikor az asszony otthagyja, mindent hátrahagyva elutazik Irakba, hátha rátalál valami jó sztorira, amivel lekötheti magát. Útja során megismerkedik egy veteránnal, aki elmondása szerint az amerikai katonaság egyik különleges egységének volt a tagja, az úgynevezett új hadsereg nevezetű egységnek, ahol "Jedi-tanokat" sajátítottak el a katonák.

A forgatókönyvíróból és producerből időközben rendezővé avanzsált Grant Heslov kifogástalan munkát adott ki a keze közül, bár ehhez nagyban hozzájárt a jó sztori és a remek színészek. George Clooney, aki szerintem még életében nem erőltette meg magát egy szerep kedvéért, hozza szokásos formáját, ami ide tökéletesen elég. Jeff Bridges-re és Kevin Spacey-re mint mindig, most sem lehet panasz. Az pedig külön piros pont a stábnak, hogy sikerült a szerephez megnyerni az egykori Obi-wan Kenobi-t, vagyis Ewan McGregort. A rengeteg mellék szál, és deus ex machina abszolút az Ó, testvér merre visz az utad?-at jutatta eszembe, szóval akinek az bejött, tuti hogy ebben sem fog csalódni. A sok abszurd helyzet miatt, az ember már tűkön ülve várja, hogy a következő jelenetben mi vár rá. Mindezek miatt a film pedig nagyon jól működik, és ha nem is válik hallhatatlanná, egyszeri megtekintésre tökéletesen megfelel.

7/10

Heavy Rain (2010)

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy az interaktív mozi új értelmet nyert, hála a 2010-es Heavy Rain című remekműnek. A történet egy átlagos család átlagos napjával indít, ahol a családapa, Ethan Mars bőrébe bújhatunk bele. Miután végigsegítettük hősünket mindennapi teendőin (fogmosás, zuhanyzás, felöltözés, stb.), hazaérkezik a család többi tagja is. Jason, a nagyobbik fiú éppen tizedik születésnapját ünnepli, melyet a közeli bevásárló központban terveznek megünnepelni. Ám a meghittnek ígérkező családi kiruccanás tragédiába torkollik, ami a fiatal fiú életébe kerül.

Ezt követően a játékot egy remek főcím nyitja meg, amihez tökéletes aláfestést nyújt a hozzá komponált kiváló zene. Két évvel később kapcsolódunk vissza a történetbe, ahol Ethan már külön él feleségétől, Jason emlékét pedig még mindig nem tudta elengedni. Az ital és a magány tölti ki mindennapjait, mígnem egy napon a várost rettegésben tartó Origami-gyilkos el nem rabolja egyetlen megmaradt fiát, Shaun-t.

Innentől kezdve négy szálon indul el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajsza, melyben Ethan karaktere mellett, az álmatlanságban szenvedő Madison, a különc FBI ügynök, Jayden, és a nyugdíjazott kopóból magánnyomozóvá avanzsálódott Scott bőrébe bújhatunk bele. Mindegyik szál tökéletesen építkezik egymásra. Sokszor éppen az egyikből ismerünk meg valami olyan információt, ami a másikra kihatással van, mígnem a végére már majdnem mindenki gyanúsnak tűnik. Az pedig hogy megtaláld, illetve elkapd az Origami-gyilkost, mielőtt még végezne a fiatal fiúval, csak rajtad áll.

Az egész játék lényegében olyan, mintha egy filmet néznénk, melynek végkifejletét a saját döntéseink alakítanák. Az irányítás számomra forradalmian új volt, bár nyilván ez betudható annak is, hogy nem játszottam a fejlesztők előző játékával, a Fahrenheittel. A javarészt QTE-ből (Quick Time Event) építkező elemek rendesen próbára teszik az ember reflexeit. A legnagyobb különlegessége viszont a mozgásérzékelős kontroller, amit egyszerűen nem lehet megunni. Viszont nagyon oda kell figyelni minden részletére a játéknak, hiszen bármikor előfordulhat, hogy egy rossz döntés, vagy éppen a megkésett reakcióidőnk miatt főhősünk meghal. És itt nincsenek ám állásmentések, amibe bármikor visszaléphetünk. Onnantól kezdve már egyel kevesebb karaktert irányíthatunk, és a történet kimenetelét is nagyban befolyásoltuk! Szóval rendesen oda kell figyelni, ha szeretnéd megtudni a rejtélyes Origami-gyilkos kilétét.

A páratlan atmoszféra mellett, a szerteágazó szálak miatt is abszolút újrajátszós a Heavy Rain, hiszen ha már egy fontos helyzetben máshogy döntesz, illetve alakítod a dolgokat, egészen más finálét kapsz, mint előző esetben kaptál mondjuk. Pontosan ilyennek kell lennie egy izglamas thriller-kalandjátéknak kérem szépen. Én mindenkinek csak ajánlani tudom!

10/10

Max Payne 3 (2012)

Megmondom őszintén, a Max Payne széria első két részével nem igazán játszottam. Kipróbáltam őket, tetszett is, de valamiért úgy igazán sohasem mélyedtem bele. Hiányosságomat pótolván, nemrég neki ültem a legutóbbi résznek, ami egy vérbeli non-stop akció kavalkád lett.

Max, a lelkileg megtört ex-zsaru továbbra sem képes túllépni családja elvesztésén és szépen lassan teljesen felfalja önpusztító életmódja. Napjai nagy részét a közeli bárban tölti némi alkohol és különféle pirulák társaságában, míg nem egy napon összehozza a sors Raul Passos-al, aki munkát és egy új élet kezdetét ajánlja a reményvesztett férfinak. Max a Brazil nagyvárosban, Sao Paulo-ban köt ki, ahol a dúsgazdag Branco család testőreként helyezkedik el. A meló könnyűnek bizonyul, egészen addig, amíg a család fejének, Rodigo Branco-nak feleségét túszul nem ejtik, váltságdíjat követelve az életéért. Így hát Max mindent elkövet, hogy pontot tehessen az ügy végére...

A legnagyobb különbség az előző részek és a mostani Max Payne között - a főhős kopasz kobakja mellett - a jóval élénkebb képi világ. A monokróm metropolist ezúttal felváltotta a színes Brazília. És bár láthatóan megpróbálták a játék másik nagy védjegyét, a noir hangulatot is megőrizni, valahogy az sem a régi már. Persze Max folyamatosan narrálja a történetet, és ráreflektál gyakorlatilag minden helyzetre, ahogy sokszor önmagára is, de az atmoszféra mégsem az igazi. Max karakterének cinizmusa ettől függetlenül rengeteget dob a kissé lapos sztorin. Lehet, hogy csak a zseniális Tomb Raider után nem jött át igazán, de valahogy nem éreztem elég változatosnak a játékot. Gyakorlatilag csak törtetni kell előre és aprítani az ellent.

Az irányítás könnyű és hatékony. Az időlassítás, vagyis Bullet Time effekt pedig ezúttal is előszeretettel használható. Megunhatatlan látványt nyújtanak Max különböző vetődései és a levegőt fodrozó golyók röpködései. De nem csak ez tér vissza az előző részekből. Nyilván a készítők is féltek az esetleges negatív visszhangtól, ezért olykor-olykor visszaemlékezik hősünket a régi időkbe, amikor is a klasszikus Max Payne hangulatot köszönthetjük viszont.

Nagyon tetszett még a folyamatos film élmény. Kérem szépen, itt nincsen töltőképernyő minden egyes akciót követően, a játék végig elképesztően magas fordulatszámon pörög, melyeket a főhős delíriumos állapotát idéző effektek (pl. kettőslátás) színesítenek tovább. A pályák részletgazdagok és kidolgozottak. 

A multiplayer mód ugyan nem váltja meg a világot, de azért élvezetes tud maradni, melyet valamennyire feldob az XP-alapú fejlődési rendszer. A legnagyobb érdekességként talán a Gang Wars játékmódot emelném ki, ahol minden mérkőzés 5 felvonásból áll. Ezek mindegyike különböző feladatokat rejt, amit az egyjátékosmódot idéző narráció kísér.

Alapvetően a Max Payne egy jó játék, nem mondom, hogy nem. Ugyanakkor az is biztos, hogy nem fogom újra elővenni, ezért sem értem azt az elképesztően nagy hype-ot és ajnározást, ami a játék megjelenését kísérte. Én személy szerint túl hosszúnak és egysíkúnak éreztem. Persze aki valami eszetlen gyilkolásra vágyna némi alibi-sztorival nyakon öntve, annak tökéletes választás lesz ez a játék.

7/10