Madame Tussaud

A London Dungeon kapcsán gondoltam felelevenítem a két évvel ezelőtti Madame Tussaud-s élményeimet. Egy jóbarátommal, Somával látogattunk el oda anno, és meg kell valljam baromira tetszett! Lehet, hogy azért, mert nem számítottam semmi extrára, csak világsztárok viaszszobraival való fotózkodásra, de engem totál meggyőzött a hely. Igazából maradandóbb élmény volt, mint fent említett társa, bár lehet azzal meg az volt a baj, hogy valami nagyon ütősre számítottam és helyette csak egy erős közepest kaptam.

Na de térjünk vissza a Madame Tussaud-hoz. Valóban úgy indul az egész, ahogyan azt mindenki képzeli. Sorra végig lehet menni az egykori, illetve jelenkori sztárokon és fényképezkedni velük, ami egyébként nagyobb fun, mint azt bárki hinné. Jó őket "élőben" látni, megnézni, hogy milyen alacsony némelyikük a valóságban...

Ám a java még csak ezután következett; Egy várbörtön szerű helyre tereltek minket, ahol egy börtönlázadáshoz hasonló káoszt szimuláltak, mondhatni kellően hitelesen, mert engem a hideg rázott. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy a rengeteg viaszbábu között, élő emberek is megbújtak, akik alig várták, hogy "lecsaphassanak" rád, amint a közelükbe érsz. Felkészülni pedig nem igazán tudtál, mivel ezek a viaszbábuk elég élethűre sikeredtek. Mi annyira élveztük ezt a részt, hogy a végén visszalopóztunk, és mentünk még egy kört. :D

Ezt követően egy kisvasút várt minket, ami London történelmén kalauzolt végig; volt itt minden, a híres emberektől, a pestisen át, egészen a tűzvészig. Ez is baromi jól meg volt csinálva, bár e téren a Dungeon jóval teljesebb élményt adott (szóval akit ez az oldala vonzana, inkább válassza azt). 

Végül egy 4D-s mozizás várt minket, ami elképesztően tetszett. Tudniillik már kis hokis korom óta szeretem a képregényeket, így nagy volt az öröm, mikor megláttam az életnagyságú Hulk részletesen kidolgozott viaszszobrát. Persze nem csak ő volt ott, hanem a teljes Avenger csapat, nyilván a közelgő filmet promózva. A rövid fotókodást követően beültünk a moziba, ahol egy planetáriumhoz hasonló kupola-szerű vászonra vetítették a Marvel rövidfilmet, így nem csak előttünk zajlottak az események, hanem lényegében körülöttünk. A remek 3D mellett a székek is rezegtek, vagy éppen víz spriccelt az arcunkba, ha a cselekmény úgy hozta. Továbbá a sztori is a Madame Tussaud-ban játszódott, így igazi interaktív élményben lehetett részünk. 

Összességében remek kikapcsolódást nyújt a Madame Tussaud, így mindenkinek csak ajánlani tudom, aki Londonban jár. Persze már nyilván új meglepetések várják az odalátogatókat, hiszen az Avenger film azóta lecsengett, de biztos vagyok benne, hogy a színvonal nem csökkent. És bár tetszett a London Dungeon is, azért ez valahogy jobban megmaradt bennem.

Modestep - Evolution Theory (2013)

A néhány éve hatalmas sikerként a köztudatba robbanó Modestep egy csapásra vált garázszenekarból, teltházas koncerteket adó bandává. Tavaly egyébként volt szerencsém élőben is megtekinteni a zenekart a Fishing On Orfű nagyszínpadán, és ha nem is volt életem legnagyobb koncertje, azért remekül adta vissza slágereit a brit négyes. Egy nagyobb csend után pedig végre újra hallatott magáról a zenekar és végre megjelentette debütlemezét Evolution Theory címmel.

Már a koncerten is megfogott a Show Me A Sign című szerzeményük, mely egy remek klippel volt hivatott beharangozni jelen korongjukat. Ez egyébként az album egyik legerősebb szerzeménye, mondhatni tökéletes a korong nyitódalának. Majd megint csak egy ismerős nótával találkozhatunk, az electro beütésű Another Day remekül viszi tovább az első dallal megkezdett hangulatot. Még az Evolution Theory sem lenne rossz, bár inkább tekinthető a zenekar legismertebb nótájának, a Sunlight-nak a felvezetőjének. Ezt követően számomra kicsit összefolyt az anyag, bár kétségtelenül akadnak ötletes megoldások, ilyen például a szaggatottan előre törtető Freedom. De alapvetően az itt következő dalok túl érdektelenek és unalmasak, még a címüket sem érdemes megemlíteni. Végül az album kilencedik dala, a megint csak ismerős To The Stars rántja vissza az éppen elszundikálni készülő hallgatót. Ezek után megint néhány perc semmi következik (talán a Take It All-t tudnám kiemelni egyedül), hogy aztán a régi kedvencek megint mosolyt húzzanak az arcunkra. A három utolsó tétel még elég jó, de azért annyira nem, hogy megmentsék ezt a felemás korongot.

Igazából az egész albumot áthatja ez a minőségbeli ingadozás; a remek indítást összességében gyenge dalok követik, amiket néhol megakaszt egy-egy kiváló nóta. Nem lehetnek valami termékenyek egyébként a srácok, mivel az összes előző szerzeményük helyet kapott az albumon, persze ezt most nem is rónám fel hibaként, mert ezek alkotják az album erősebbik oldalát. A két évvel ezelőtti Feel Good, Sunlight, To The Stars, Slow Hand, vagy akár a nagy kedvenc Bite The Hands nélkül bizony kimondottan gyenge lenne az Evolution Theory. Az album egyébként 17 számot tartalmaz, míg a Deluxe verzió 24-et, ám a bónusz remixek totál felejthetőek, és csak még jobban elnyújtják a már amúgy is túl hosszú lemezt. 

Stílusilag nem igazán tudnám behatárolni a korongot. Könnyű lenne ráhúzni, hogy dubstep, de azért a Modestep nagy mértékben nélkülözi a műfajra jellemző monotonitást, így annak is érdemes meghallgatnia, akit esetleg emiatt nem esett volna még neki. Bár az összképet tekintve nekem annyira nem jött be, azért a jó dalok tényleg barmi jók, helyet is kaptak a futós playlistemben, de az albumot biztosan nem fogom rongyosra hallgatni. Viszont ha azt nézem, debütalbumnak ez egyáltalán nem rossz.

6/10

30 Seconds To Mars - Love Lust Faith + Dreams (2013)

Az 1998-ban, a két Leto testvér közreműködésével családi projectként megalakított 30 Seconds To Mars mára már korunk egyik lejelentősebb mainstream rockzenekarává nőtte ki magát. Az érdekes névválasztás egy professzor cikke kapcsán született meg, ami a tudomány gyorsuló fejlődésére utal. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a név maga tökéletesen passzol hozzájuk, hiszen kevesen használják ki ily módon az internet adta lehetőségeket.

A Jared Leto vezette csapat pontosan azon a vonalon halad tovább, amit a 2009-es This Is War-ral már megkezdett. Ám míg az egy élvezetes dalcsokrot volt képes felmutatni - a csordultig tömött klisék ellenére is -, addig a Love Lust Faith + Dreams esetében már csak a hatásvadászat maradt. Persze itt is akadnak azért jó dalok, de egységében nézve már közel sem olyan maradandó mint elődje(i), sőt kimondottan felejthetőre sikeredett.

A kinézetükben kiadványonként óriási változásokon átmenő zenekar már a korongot megelőző Up In The Air című szerzeményükkel kellően rám ijesztett, hiszen a világűrt is megjáró dalból gyakorlatilag minden hiányzott, amiért a 30 Seonds To Mars-ot igazán szeretni tudtam. Való igaz, nekem már a This Is War is kicsit sok volt, de itt aztán már tényleg csak az olcsó hatásvadászatra építettek mindent. Persze aki ezért szerette meg a zenekart az most sem fog csalódni. Sőt, igazság szerint még most is akadnak jó dalok; A nyitó (kissé Muse hatású) Conquistador, vagy a minden ripacskodás ellenére mégis jól működő End Of All Days mindenképp kiemelkedő pontjai a lemeznek. Ám a Pyres Of Varanasi-hoz hasonló üres pátoszok nem engedik, hogy igazán emlékezetes maradjon a végeredmény.

A korong négy részre bontása amúgy egy jó ötlet lenne, hiszen a címadó négy szócska mind-mind egy olyan dolog, amihez mindenkit fűznek személyes élmények, vonatkozások vagy emlékek. Ám Jared-ék ezt sem igazán használták ki, mert sem tartalmi, sem stílusbeli különbséget nem igazán érzek a négy felvonás között. És bár a Love Lust Faith + Dreams-et nem valószínű hogy valaha is megint előfogom venni (esetleg néhány dalt róla) azért sz@rnak sem mondanám. Ha valaki képes túl jutni azon, hogy gyakorlatilag minden perce tömény giccs és hatásvadászat, akkor akár szerethető is lehet (vagy lehet valakinek pont emiatt fog bejönni). Mindezek ellenére azt még mindig példaértékűnek tartom, ahogy a zenekar a rajongókhoz viszonyul és amennyi zsetont képesek beleölni egy-egy koncertbe. Így a sok negatívum ellenére is egy közepes nálam az új 30 Seconds To Mars korong.

5/10

Daily News #26 - Comic-Con

A hétvégén volt Comic-Con és bár sajnos a vizsgáim miatt nem tudtam elmenni, jövőre ha esik, ha szakad, én ott leszek! Már csak azért is, mert nagyon jó volt látni útban Canary Wharf felé azt a rengeteg maszkos igazságosztót, akik elözönlötték az utcákat. Többek között két Pókemberrel, egy Deadpoollal, de még egy Songokuval is összefutottam. Bár rengeteg számomra ismeretlen figurát is láttam... (javarészt Pokémonokra vagy Manga hősökre tippeltem volna)

Az októberi Star Trek event mellett ezt bánom eddig a legjobban, hogy kihagytam. Na de majd jövőre! :)

Odd Thomas képregények (2008-2012)

In Odd We Trust (2008)

Odd Thomas első három regényét követően Dean R. Koontz úgy döntött belekóstol valami egészen újba, és elkészíti első képregényét. Az addig inkább mangákban jeleskedő Queenie Chan-ben megtalálta illusztrátorát és társíróját, akivel eddig három előzmény sztorit kreáltak Odd figurája köré, és remélhetőleg még jó pár epizód születik kettejük tollából.

A képregény változat első darabja a Szerzetessel egy azon évben látott napvilágot, melyben Odd és Stormy egy gyerekgyilkos pszichopata nyomába erednek, mielőtt még lecsaphatna következő áldozatára...

A rajzok kissé minimalisták, de hamar hozzá lehet szokni. Stormy Llewellyn és Wyatt Porter figuráit én is hasonlóan képzeltem, így nagy öröm volt viszontlátni őket a kötet lapjain. Odd viszont az én fejemben egészen másképpen jelent meg, bár az itt megjelenő verziója sem sikerült rosszul, csak én kissé kisfiúsnak éreztem.

A történet ezúttal egy sima krimi, a lehető legkevesebb természetfelettivel. Ez még nem is lenne nagy gond, csak elég kiszámítható, a fordulatot pedig könnyedén előre lehet látni. Viszont a karakterek fő jellemvonásait és a mű hangulatát, illetve humorát ügyesen áthozta Koontz ide is, ezekre nem lehet panaszunk. Nem sikerült tehát rosszul Odd Thomas első képregényre adaptált kalandja, de a Lélekgyűjtőhöz hasonlóan felejthető lett. Ám aggodalomra semmi ok, a következő részek már minden tekintetben izgalmasabbak és élvezetesebbek.

7/10

Odd Is On Our Side (2010)

A jóval kiforrottabb második felvonásban Halloween előestéjén Bodach-ok özönlik el Pico Mundo városát, Oddnak pedig nem sok ideje marad megelőzni a közelgő katasztrófát...

Az első epizód után nagyobb kihívás várt Queenie Chan-re, hiszen új alapkaraktereket kellett belefirkantania a műbe, így ezúttal Ozzie Boone-nal is találkozhatunk. Az ő figurája egyébként nehezen született meg, hiszen Chan meg volt róla győződve, hogy Ozzie néger, de miután Koontz közölte vele, hogy "Nem, nem az.", kénytelen volt újraformálni, így a végső verzióban tökéletesen visszaadja a regénybeli önmagát. Továbbá Valarie Malavont és Elvis is nagyobb szerephez jutnak. 

Az Odd Is On Our Side magával ragadóbb, hangulatosabb és közelebb áll a regényekhez, mint elődje. És mindemellett a Pico Mundo városa is nagyobb szerephez jut, mint eddig bármikor.
8/10

House of Odd (2012)

Ahogy mindegyik előzménysztoriban, úgy a House of Odd-ban is az egyik Stormy-val átélt, emlékezetes kalandjára gondol vissza hősünk; 

Odd telefonhívást kap Ozzie-tól, hogy látogasson el egy kedves ismerőse, Nedra Nolan újonnan vásárolt házába, mivel a nő meg van róla győződve, hogy az kísértetjárta...

Engem abszolút a harmadik kötet fogott meg legjobban, ahol már a mű sajátos humora is jobban előtérbe kerül, mint eddig bármikor. Az újonnan behozott karakterek zseniálisak, ahogy maga a szellemjárta kastély alapötlete is rengeteg lehetőséget rejt önmagában. A regényekre való apró visszatekintések és utalások is nagyon tetszettek.

De hogy ne csak jókat mondjak, a finálé kissé összecsapott lett, persze ez sem olyan zavaró hiba, hiszen így is egy kerek egész a végeredmény, ami messze a képregény trilógia legjobb darabja.

9/10

Összességében remek kikapcsolódást nyújt Dean R. Koontz képregény-hármasa. Bár azoknak, aki nem járatosak a graphic novel-ek, vagy mangák világában, tartok tőle nem hagy majd mély nyomot egyik darab sem. Odd Thomas rajongóknak viszont kötelező!

8/10

Brother Odd - A Szerzetes (2006)

Az Odd Thomas-sorozat harmadik kötete hét hónappal a Lélekgyűjtő után veszi fel a fonalat, melyben a különösen erős hatodik érzékkel megáldott fiú a fülledt, kaliforniai Pico Mundo-ból, egy hófútta hegyvidéki kolostorba vonul vissza egy új élet kezdetének reményében. Ám itt sem lelhet békére, a bajok ezúttal is megtalálják. Odd feladata tehát, hogy megvédje az apátság kórházában lévő sérült gyerekek életét az ismeretlen gonosztól, aki olyan erők birtokában van, melyekkel hősünk azelőtt még sohasem találkozott...

Dean R. Koontz kedvenc karakterének harmadik története minden szempontból meglepő. Egyszerre izgalmas és újszerű az a fajta megközelítés amivel itt találkozhatunk. Az Odd életében oly fontos szerepet betöltő karakterek javától elbúcsúzhatunk, helyettük pedig néhány új társsal ismerkedhetünk meg. 

Az eddig megismert környezet is gyakorlatilag az ellenkezőjére cserélődik. Ezt egy kicsit sajnáltam, mivel Pico Mundo gyakorlatilag az egyik kedvenc fiktív városommá nőtte ki a magát. 

Ahogy az Odd Thomas történeteknél lenni szokott, a Szerzetes sem tartozik Koontz rémisztőbb sztorijai közé. Az egészet átható sajátos humor, mely sokszor a legváratlanabb helyzetekben üti fel a fejét, kellően oldja a feszültséget, de a végeredményen mindez cseppet sem ront. És bár az első epizódtól még mindig messze járunk, már lényegesen jobb, mint a Lélekgyűjtő volt.

8/10

Lex Luthor: The Unauthorized Biography (1989)

Valahogy sosem éreztem magamhoz közel Superman karakterét. Emlékszem, már kiskoromban is rettentően zavart, hogy miért nem ismeri fel senki, ha leveszi a szemüvegét. És talán a mindenekfelett álló képességeit is kissé túlzásnak találtam. De aztán mindig akadt egy két kaland, ami elfeledtette velem ezeket az apróságokat, és kellemes kikapcsolódást nyújtottak (The Death Of Superman, Secret Identity, Superman vs. The Elite...). Ám az igazán nagy kedvenceim közé sosem került be az acélember. Ezért is fájt már régóta a fogam James D. Hudnall sztorijára, ahol Superman helyett a főszerepet az örök ellensége, Lex Luthor kapja:

Egy alkoholista újságíró, Peter Sands egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy feltárja Lex Luthor életútját, ám amikor ez a milliárdos zseni fülébe jut, csöppet sem repes az örömtől...

Az egyik legnagyobb érdekessége a sztorinak, hogy Superman mindössze csak egyetlen egy képkocka erejéig jelenik meg, ám akkor is csak egy elmosódott foltként. Mondhatni nem része e történetnek. Mindössze alteregójával, Clark Kent-tel találkozunk, aki mint mindig, most is egy esendő átlagember képében mutatkozik. "Lex életrajza" tehát nem a megszokott szuperhős történet, hiszen amellett, hogy a főhőst a kispadra ültették és a nemezisé lett a főszerep, a sztori is inkább emlékeztet egy klasszikus noir, illetve krimi ponyvára.

Egyébként örültem volna, ha kicsit többet megtudunk Lex motivációiról, illetve annak emberi oldaláról, de ehelyett Hudnall magára a szörnyre, a könyörtelen gonosztevőre koncentrált. Pedig az alapötlet kiváló, ahogy a nemlineáris narratíva is remekül feldobja a képregényt. 

Eduardo Barreto rajzai tökéletesen passzolnak a mű sötétebb, mondhatni neo-noir világához. A flashback-ek közti átvezetők például kimondottan ötletesre sikeredtek. 

Sok szempontból tehát kiemelkedik a mű Superman történeteinek átlagából, ám valami mégis hiányzik belőle. Amellett, hogy elképesztően rövid lett (mindössze 50 oldal), az alapötletből sem ragadták ki a benne rejlő lehetőségeket. Épp kellően felcsigázza az olvasót, de aztán mikor a csúcspontra érne, leül és megszakad. Bár többet vártam tőle, azért így sem lett egy rossz darab a Lex Luthor: The Unauthorized Biography.

7/10

A Single Shard - Min Mester Inasa (2001)

Egykori egyetemi oktatóm, Gombos Péter gyermek-irodalommal kapcsolatos nézeteivel nagyban szimpatizálok. Úgy gondolom, valóban fontos lenne némi vérfrissítés a hazai iskolai olvasmányok terén. Rengeteg olyan művet ismertem meg általa, melyek nem csak a mai diákok olvasóvá nevelését indítanák el, de felnőtt fejjel (mondjuk az kétséges, hogy én ebbe a kategóriába tartoznék...) is lebilincselőek.

Az egyik ilyen általa ajánlott remekmű volt a Min Mester Inasa, amit nemtől és kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudok; Egy kamasz életútját követhetjük nyomon a középkori Koreában, aki nevelőapjával éli nyomorúságos életét. A fiatal fiú, Kóró, otthonából - a híd alól - újra és újra odalopózik a falu legtekintélyesebb porcelánművesének ablakához, és ámulva bámulja a férfi munkálkodását. A fiúnak rengeteg kalandot és megpróbáltatást kell átélnie, mire vágya beteljesülhet, és Min Mester tanítványává szegődhet...

A didaktikus mű minden szempontból tökéletesen megfelel, hogy a regényekhez csábítsa az addig könyveket nem igen forgató, tapasztalatlan olvasókat is. Rövid, könnyen befogadható (mind tartalmilag, mind a nyelvezetét tekintve) és még a betűk is nagyok. És akármilyen nevetségesnek is hathatnak ezek a szempontok, bizony mérvadóak, különösen ha egy alig olvasott fiatalról beszélünk. Tehát kijelenthetjük, hogy olvasóvá nevelés szempontjából (is!) kitűnő választás a Linda Sue Park remekműve, mely anélkül tanítja meg az olvasót az alapvető emberi értékekre, hogy szájbarágóssá válna. 

De ahogy azt már fentebb említettem, a mű nem csak a tizenévesek korosztályának nyújthat remek kikapcsolódást. Én huszonéves fejjel ugrottam neki először, és így is teljesen magával ragadott. A karakterek emberiek és szerethetőek. A cselekmény rengeteg izgalmat rejt, attól függetlenül, hogy ifjúsági regényként azért sejtjük, hogy mire számítsunk, valamint több helyütt is elgondolkodtat. A rengeteg morális tanulság mellett pedig az akkori kultúráról és szociális viszonyokról is rengeteg mindent megtudhatunk. 
Arról sajnos nem tudok, hogy lenne e-book kiadványa, ha jól tudom sima, nyomtatott példányban sem könnyű beszerezni a hánytatott sorsú Kóró történetét (legalábbis kis hazánkban). Mindenesetre, aki olvasni való után nézne, a Min Mester Inasát semmiképp se hagyja ki, mert ritkán akadhatunk össze ennyire csodálatos és példamutató történettel arról, hogy ha valamit nagyon szeretnénk, és kitartóak vagyunk, bizony el fogjuk érni. Nem véletlenül lett az amerikai gyermekkönyvtárosok szövetségének elsődíjas ifjúsági regénye...

9/10

Daily News #25 - Páratlan páros.

Most először felejtettem el hétvégén lecsekkolni, hogy nem munkálkodnak-e az Overground pályáján. Mivel általában ezt hétvégén teszik (különösen vasárnapokon) érdemes előtte egy gyors pillantást vetni rá a neten, ám ez valamiért tegnap kimaradt. Természetesen most először az én útvonalamon kellett dolgozniuk, szóval vonatpótló busszal mehettem a reggeli órámra, ahova közel egy óra késéssel sikerült csak berobbannom. Sam, az oktatóm meg is jegyezte, hogy már hívni akart, hátha valami gáz van, mert sosem kések... 

Na de nem ez az érdekessége a sztorinak (csak gondoltam megemlítem, hogy Murphy-törvényei sosem csalnak), hanem az, hogy odafelé és visszafelé is láttam egy elhagyott cipőt a buszmegállóban. A kérdésem pedig a következő volna: Miért mindig csak egy párt hagynak el az emberek? Hová tűnik a másik? Így visszagondolva bizony rengetegszer akadtam már magányosan pihiző lábbelikre, de mindig csak egyre, sosem kettőre. Ugyanez vonatkozik a kesztyűkre is. Látott már valaki kettőt eldobva az utcán? Mindig csak egy van. Miért? Ki viszi el a párjukat? És miért csak az egyik kell neki? Vagy aki elhagyja, miért mindig csak az egyiket hagyja el? Minek akkor már a másik neki? Vagy egy titkos társaság gyűjtené be őket? Esetleg egy ismeretlen dimenzió nyeli el a hiányzó darabokat? Hová tűnnek?!?! :0

Race To Witch Mountain - A Boszorkány-Hegy (2009)

Egy újabb remake, melyet ezúttal a Walt Disney-nek köszönhetünk. Az Alexander Key regénye alapján készült művet többször is vászonra adaptálta már az egeres cég. Először 1975-ben dolgozták fel Escape To Witch Mountain címmel, majd 1995-ben érkezett a következő bőrlehúzás, ám ekkor már csupán TV film formájában.

Mivel a Disneyt tartják a leginkább gyermek központú stúdiónak Hollywoodban, így keveset kockáztathatnak. Nyilván mellőzniük kell az erőszakot műveikből, még ha az alapanyag sokszor azt is kívánja. A Boszorkány-hegy esetében is valami ilyesmiről beszélhetünk, mely a családi mozik már megszokott paneljeiből épül fel;

Jack Bruno (Dwayne „The Rock” Johnson), a keménykötésű Las Vegasi taxis, egy nap furcsa idegenekre lesz figyelmes autója hátsó ülésén. Sara (AnnaSophia Robb) és Seth (Alexander Ludwig) a taxisofőr segítségét kérik, hogy juttassa el őket a Boszorkány-hegyhez. Mint később kiderül, a két fiatal földönkívüli, és az űrhajójukhoz kéne elszállítani őket, különben a Föld sorsa komoly veszélybe kerülhet. A taxisnak gyorsan kell cselekednie, hisz egy rakat kormány-ügynök és néhány rosszarcú gengszter mellett, egy csillagközi fejvadász is üldözőbe veszi őket...

A 2009-es remake nem ragaszkodik eredetiéhez, sőt eléggé rugalmas ilyen tekintetben. A régivel ellentétben az új mű sokkal pergősebb és lendületesebb lett, ami rendben is van, de mellette elfelejtették az alkotók kibontani a karaktereket, és jól kidolgozni a sztorit. Nincs figura a filmben, akit igazán megkedvelnénk, ezért nagyon izgulni sem tudunk értük. Ám hiányosságai sajnos itt még nem merülnek ki. Eleinte engem kifejezetten zavart, hogy a sok akció és lövöldözés közepette senki nem sérül meg, persze egy idő után hozzászokott a szervezetem a dologhoz. Igazából nem tudom, mit is vártam, hisz mint tudjuk, egy Disney moziról van szó. De ami a ’70-es években működött, az nem biztos, hogy ma is működőképes. Biztos vagyok benne, hogy még a gyerekek számára is felejthető lesz az eredeti gondolatokat és ötleteket erősen mellőző mozi. 

A színészekkel nagy gond nincs. A megfelelő személyt megtalálták a főszerepre Dwayne Johnson személyében, aki régi önmagával ellentétben, végre megtalálja helyét a kamera előtt (plusz ki ne imádná, a meme-mé vált arckifejezését). Igaz, ezt már bizonyította a Csak lazán!-ban is.

Végeredményben a Boszorkány-hegy nem olyan vészes; izgalmas kalandfilm, látványos speciális effektusokkal megfűszerezve. Sőt, aki egy könnyed családi szórakozásra vágyik, annak egynek meg is teszi. Ugyan a film, létező űrt tölt be - hisz barátságos idegeneknek mostanában híján vagyunk - de még mindig jobban jár mindenki, ha inkább újra előveszi a megunhatatlan E.T. a földönkívülit.

5/10

The Boat That Rocked - Rockhajó (2009)

Richard Curtis a Négy esküvő és egy temetés, valamint a Sztárom a Párom forgatókönyve után örökre beírta magát a romkomok nagyjai közé. Aztán 2003-ban rendezésre adta a fejét, és megalkotta minden idők egyik legjobb romantikus filmjét, az Igazából Szerelem-et. Hat évet kellett várni a következő munkájáig, ami ugyan elődje szintjét nem éri el - inkább csak olyan ujjgyakorlatnak félének tűnik - mégis szórakoztató kis mozi. 

A film 1966-ba repít minket vissza, mikor a BBC mindössze 2 órányi muzsikát iktathatott be műsorába, ám egy kalózrádió egész álló nap lökte a rockot, pótolva az emberek fülében keletkezett hatalmas űrt. A rádiót a brit lakosságnak több mint a fele hallgatta, így óriási volt a népszerűsége. Vezetőjük, a Báró (Philip Seymour Hoffman), hűséges segédeivel elégítették ki nap mint nap a zene szerelmeseinek hallójáratait. Persze, mint mindig, most is akadtak olyanok, akiknek nem volt ínyükre ez a lázadó életstílus. Dormandy miniszternek (Kenneth Brannagh) egyetlen célja, és feladata az, hogy eltörölje a kalózrádiót a föld színéről. Ám nincs könnyű feladata, hisz mind tudjuk; a rock örök, és elpusztíthatatlan...

Nem semmi érzés lehetett akkoriban, (a TV, a net, valamint a letöltés nyújtotta kényelem előtt) elcsípni a rádióban az egyik kedvenc zenekarod új dalát. Ezt a fajta érzést azt hiszem, mi, a fiatal generáció zajos képviselői, nem igazán tudjuk átérezni. Ehhez a ’60-as, illetve a ’70-es évekbe kellett beleszületni. Ez a fajta nosztalgikus érzés, ami átlengi az egész filmet, rettentő szerethetővé teszi.

Leginkább a Jó reggelt, Vietnam!-ot juttatta eszembe, ám jóval lazábban közelít a témához. Az író-rendező hihetetlenül sokszínű figurákat teremtett meg, ami kimondottan színessé teszi a végeredményt. A színészekre nem lehet panaszunk, csupa nagy ágyú köpi a poénokat az arcunkba. Igaz, ilyen jól megirt szövegekkel, nincs olyan nehéz dolguk.

A Rockhajó egy nagyon jól eső film, ami rámutat a zene határtalan szeretetére és fontosságára, valamint arra, hogy élni nélküle nem lehet!

7,5/10

10 Szerelmi Történet, amit látni kell!

Egy jóbarátom a minap megkért, hogy mondjak neki néhány romantikus filmet, de lehetőleg újabbakat. Így összeválogattam a kedvenceimet az új évezredből, melyet most veletek is megosztok. Tudom, nehéz love story-k terén újat mutatni, hiszen az egyik legnézettebb műfaj, de ki tudja, lehet hogy valaki éppen itt talál rá élete filmjére... :D

1. (500) Days Of Summer (2009)

Ahogy azt a film elején a narrátortól megtudjuk; ez nem egy romantikus történet. Legalábbis nem a megszokott értelemben véve az; Tom Hansen (Joseph Gordon-Levitt) üdvözlőkártya író fiú sorsát követhetjük nyomon, ahogy rátalál Summer-re (Zooey Deschanel), a különc lányra. A film kettejük kapcsolatának 500 napját mutatja be.

Tudom a sztori sablonosnak és lerágottnak tűnhet első olvasatra, de korántsem az. A (500) Days Of Summer egy olyan film, amire huzamosabb idő elteltével is szívesen gondol az ember vissza, idézi fel bizonyos mondatait, jeleneteit. Ritkán látunk példát a zene és látvány ennyire zseniális ötvözetére. Az elsőfilmes Marc Webb, aki ezelőtt kliprendezőként tevékenykedett, remekül kamatoztatja szakmai múltját. A műben felcsendülő dallamok jól illeszkednek az adott jelenetekhez, tökéletesen vannak időzítve és a hangulatot is csak fokozzák. Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel párosa pedig feledhetetlen.

10/10

2. Kimssi Pyoryugi - Számkivetett a Holdon (2009)

A jó alapsztori, a pazar fényképezés, valamint a remek színészek mellett egy tökéletes filmzenével megkomponált mű a Kimssi Pyoryugi, mely a maga erős szimbolikájával a tökéletesség határát súrolja. Alig mertem pislogni alatta, mert féltem, hogy lemaradok valamiről. Nagyon ritkán találkozok olyan alkotásokkal, amit fülig érő mosollyal nézek végig, de a Castaway on the Moon pont ilyen!

Kim (Jeong Jae-yeong) élete romokban hever; nem elég, hogy barátnője elhagyta, még teljesen el is adósodott. Kiutat nem látva a helyzetből a Han-folyóba veti magát, ám balszerencséjére még az öngyilkosság sem jön össze neki. Reggel a folyó közepén lévő lakatlan szigeten ébred, és mivel úszni nem tud, ott is ragad. Miközben hősünk szép lassan hozzászokik újdonsült, nomád életéhez, egy magányos lány figyel fel a furcsa férfira...

10/10

3. Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain - Amélie csodálatos élete (2001)

Valamiért az Amélie csodálatos élete kimaradt nekem, és mindössze néhány éve néztem csak meg, amit persze egyáltalán nem bántam meg; Amélie (Audrey Tautou) egy Párizsi étteremben felszolgáló. Magányos napjai egyhangúan és szürkén telnek. Ám egy nap váratlan fordulat történik: lakásának egy rejtett zugában egy kis dobozra lel, mely az előző lakó gyermekkori emléktárgyait rejti. Elhatározza, hogy visszajuttatja a dobozt egykori tulajdonosának. Ettől kezdve az élete gyökeresen megváltozik, rájön hogy képes környezetét boldogabbá tenni...

Audrey Tautou játéka hihetetlen élettel tölti meg Amélie karakterét, ami aztán a nézőre is kihat; akárhányszor nézem meg (azóta már jópárszor kedvet kaptam hozzá), mindig jobb kedvem lesz tőle, egyfajta terápiaként hat rám. Az Amélie csodálatos élete pontosan az a film, amiben minden klappol; a zene, a karakterek, a sztori, a hangulat... minden!

10/10

4. Yeopgijeogin Geunyeo (2001)

A Yeopgijeogin Geunyeo (a magyar címben nem vagyok biztos, mert több verzióval is találkoztam már...) kétségtelenül az egyik legjobb romantikus film, amit valaha láttam! Persze annak, aki mindössze néhány keleti mozit látott csak, lehet kissé furcsának fog hatni a film humora és felépítése, viszont mindenképpen érdemes neki ülni, mert a koreai pár története nem olyan, amit egy hamar elfelejt a néző.

A főiskolás Kyun-Woo-t (Cha Tae-hyun) egy nap összehozza a sors egy részeg lánnyal a metrón, mely esemény végül teljesen felborítja addigi életét.

10/10

5. Love Actually - Igazából szerelem (2003)

A film lényegében néhány történetet emel ki a tömegből, melyekben egy dolog közös, a szerelem. Bár nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom Richard Curtis remekművét, ám akinek esetleg kimaradt, sürgősen pótolja, mert a műfaj egyik alapköve.

A több szálon futó filmekben általában mindig akad egy-egy gyengébb darab, ami lehúzza az összképet, ám a Love Actually talán az egyetlen számomra, ahol minden egyes epizód a helyén van, és válik az egésznek szerves részévé. Mindemellett az arányok is tökéletesen el vannak találva; épp annyira humoros, amennyire szomorkás, úgy hogy közben a ló túloldalára sem esik át, és válik olcsó giccsparádévá (gondoljunk csak Mark és Juliet keserédes történetére). Ez a mozi bizony bármikor jól tud esni!

10/10

6. Eternal Sunshine Of The Spotless Mind - Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Mindenidők egyik legjobb szerelemről szóló filmje az Egy makulátlan elme örök ragyogása, ami Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) történetét tárja elénk; Miután a férfi tudomást szerez arról, hogy a szakítást követően Clementine kitöröltette minden emlékét kettejükről, dühében ő is hasonlóan cselekszik. Ám a folyamat közepén Joel ráébred, hogy ezek az emlékek képezik életének egyik legfontosabb időszakát, és mennyire sokat jelentenek neki...

A hihetetlenül kreatív vizuális megoldások (mely a rendező, Michael Gondry védjegyének is tekinthető) és a pazarul összekevert idő és cselekmény még színesebbé varázsolják a már eleve ötletes és fogós alapsztorit, melyet Kate Winslet koronáz meg karrierje egyik legjobb alakításával.

10/10

7. Before Sunset - Mielőtt lemegy a Nap (2004)

Mivel a 2000-es évektől gyűjtöttem össze a kedvenceimet, így a zseniális, 1995-ös első rész, a Mielőtt felkel a Nap nem fért be a sorba, ám a hasonlóan jól sikerült folytatásnak minden kétséget kizárólag itt a helye. Viszont ha valaki kedvet kap hozzá, mindenképpen nézze meg előbb az előzményt is, mert csak úgy nyújt teljes élményt a Mielőtt lemegy a Nap. 

Alapvetően ritka amikor egy folytatás felér az elődjéhez (különösen ebben a műfajban), de Richard Linklater remekül folytatta az amúgy kerek egésznek tekinthető első részt. 

Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) első találkozása óta kilenc év telt el, ám a sors újra összehozza őket Párizsban, ahol ismét együtt tölthetnek néhány órát. 

Richard Linklater mesterműve pedig idén trilógiává bővül, hiszen érkezik a harmadik rész, a Before Midnight.

10/10

8. Like Crazy - Őrülten hiányzol (2011)

Kevés film mutatja be ennyire hitelesen és megindítóan a "se veled-se nélküled" típusú párkapcsolatokat. Lehet, hogy kissé felértékeltem a filmet, mert nagyon beleláttam magam, de engem eléggé földhöz vágott. 

Felicity Jones-ról pedig nem értem eddig hogyan nem hallottam, amikor már pusztán az ő személye is képes lenne elvinni a hátán az egész filmet, annyira emlékezetes alakítást nyújt Anna szerepében. Anton Yelchin sem rossz, bár ő inkább csak a kötelező minimumot hozza. A hangulat és a rendezés viszont páratlan. Nálam ez bizony egy örök kedvenc.

Egy angol lány (Felicity Jones) Los Angeles-be megy tanulni, és beleszeret egy amerikai fiúba (Anton Yelchin). Minden szépen és jól alakul, mígnem a lánynak lejár a vízuma, és kitoloncolják az országból...

10/10

9. Flipped - Változó szerelem (2006)

Ahogy azt már korábban is írtam a filmről: "A film nagyon jól építkezik a romantika, a humor és a dráma elemeiből, mindenbe csak bele-bele kóstolva, mely aztán egy olyan elegyet alkot, aminek köszönhetően a Változó Szerelem odatapaszt maga elé. Pedig közel sem tökéletes, ám mégis annyira bájos, hogy azonnal elfelejtjük minden hibáját. 
A zene, és a gyönyörű képek, mind-mind kifogástalanok, ahogy az alakítások is nagyon erősek, különösen Madeline Carroll brillírozik szerepében (igaz, az ő karaktere is messze a legizgalmasabb)."

Amikor a mindössze másodikos Juli Baker (Madeline Carroll) először megismerkedik Bryce Loskival (Callan McAuliffe), rögtön beleszeret a fiúba. Bryce azonban nem viszonozza a lány érzelmeit, sőt, mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa magától a lányt. Persze a talpraesett Julit ez az apróság nem tudja eltántorítani céljától…

9/10

10. The Notebook - Szerelmünk lapjai (2004)

A film, ami Ryan Gosling-ot férfiszexszimbólummá és A-listás sztárrá emelte kicsit kilóg a listámból, hiszen a fentiektől némileg eltérően, ezúttal egy klasszikus értelemben vett szerelmi történetről beszélünk. És bár itt-ott talán giccsesnek hat, van benne valami plusz, ami miatt túljutok ezen, és minden zavaró tényezőn, mert a Szerelmünk Lapjai bizony egy különösen élvezetes filmélményt nyújt.

Allie (Rachel McAdams) és Noah (Ryan Gosling) tizenévesek voltak, amikor először találkoztak. A kettejük közt kialakult szenvedélyes kapcsolat viszont hamar megszakadt, mivel a lány befolyásos szülei ellenezték a dolgot. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, Allie-nek választania kell a társadalmi rangja és a férfi között...

9/10

Scarface - A Sebhelyesarcú (1983)

Szívesen lettem volna a nyolcvanas években Al Pacino, hisz volt producer, aki több projectet is kizárólag az ő számára készített elő. Akárcsak Marty Bregman, akit igen foglalkoztatott egy gengsztermozi a főhős felemelkedéséről és annak bukásáról. Épp nem akadt semmi ötlete, így egy nagy kedvence, a Howard Hawks alkotta 1932-es Sebhelyesarcú újragondolása mellett döntött. Miután megmutatta a tervet Pacinónak, a színész rögtön részt akart venni a munkálatokban. A forgatókönyv írásához egy régi cimborája, Oliver Stone csatlakozott. Sidney Lumet-et pedig a rendezői posztra szánták, de ő visszadobta a lehetőséget, mivel túl erőszakosnak találta. Brian De Palma viszont hamar rábólintott, ragaszkodva hozzá, hogy a láncfűrészes jelenet a film elején legyen, így a nézők már felkészülhetnek az azt követő erőszak-orgiára.

Tony Montana (Al Pacino), a börtönviselt kubai frissen érkezik az Egyesült Államokba, barátjával Mannyvel. Elégedetlenek az ottani körülményekkel, és a mosogató fiú szerepével, így beszállnak a drog-bizniszbe. Tony rámenősségének köszönhetően, hamarosan a helyi drogbáró, Frank legfontosabb embereként találja magát. Majd szép lassacskán megkezdi átvenni az üzletet, és a főnök barátnőjét. Mikor Frank besokall, megpróbálja Tonyt eltávolítani, de ekkor már nem is olyan könnyű ejteni az újfiút a szakmából...

Mivel a film egy gengszter felemelkedését és bukását mutatja be, leginkább a harmincas években felállított gengszterfilmes szabályokhoz ragaszkodik, mégis merőben eltér ’32-es elődjétől, önálló filmként is megállja a helyét. A mozi híres jelenetei és szövegei olyan alkotásokban köszönnek vissza, mint a New Jack City, vagy akár az Amerikai Gengszter.

A gyártási költséget és az akkori viszonyokat tekintve, kasszasikernek tudható be a Sebhelyesarcú a maga 45 milkós bevételével. Meglepő, de ahhoz képest, hogy mekkora kultusz övezi ezt a remekművet, bemutatásakor kétes, fanyalgó kritikák fogatták. Márpedig kétségtelenül az egyik legnagyobb gengszter-movie, ami valaha született.

10/10

Forever Odd - A Lélekgyűjtő (2005)

A megjelenést követően viszonylag hamar lecsaptam a könyvre, lévén nagy rajongója vagyok Dean R. Koontz munkásságának, ám csak később figyeltem fel rá, hogy ez bizony az egyik nagy kedvencem, a Halottlátó-nak a folytatása;

Egy napon Odd Thomas éjszakai nyugalmát egy szellem zavarja meg, akinek fiát, Danny-t elrabolták. A fiú Odd gyermekkori jóbarátja és egy különleges betegségben szenved. Hősünk nem tétlenkedik, azonnal elindul megkeresni, ám útja során nem csak a holt lelkekkel, hanem egy ravasz és gonosz ellenféllel is összeakad, aki a kezdetektől fogva Odd-ra pályázik...

A felfedezés öröme után egyből neki is ugrottam a könyvnek, de meg kell valljam csalódást okozott. Az izgalmas és lebilincselő Halottlátó után a Lélekgyűjtő csak egy gyenge kikacsintása lehet Odd Thomas első történetének. Személy szerint kissé összecsapottnak éreztem. Mintha húzta volna a határidő az írót, és rá nem jellemző módon, gyorsan kirázta volna a kisujjából az egészet. 

Ettől függetlenül megvannak a maga szépségei; a karakterek ezúttal is egytől-egyig szerethetőek és érdekesek (különösen Odd ellenfele), a stílus még mindig megkapó, a finálé pedig most sem hagy kivetnivalót maga után.

Tehát semmiképp sem mondanám, hogy rossz volna a Lélekgyűjtő, pusztán csak csalódás az előző epizód után. Egyébként annak ismerete nélkül is "teljes" élményt nyújt, bár bizonyos szereplők kétdimenziósnak hathatnak, hiszen előzőleg ismerjük meg őket igazán. De aztán az is lehet, hogy én vártam túl sokat a műtől, vagy egyszerűen csak nem voltam a megfelelő hangulatban, hiszen a széria sikere töretlen, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy közeleg a sorozat hetedik kötete, a Saint Odd (és akkor a képregényeket és egyéb különlegességeket még nem is említettem).

6/10

Deftones - Saturday Night Wrist (2006)

Chi Cheng halála kapcsán úgy gondoltam mindenképp megérdemel egy bejegyzést az utolsó Deftones anyag, amin az egykori basszeros pengeti a négyhúrost. Valahogy mindig mélyen érint, mikor egy régi nagy kedvenc (legyen akár zenész, színész, rendező, író, vagy akárki) távozik a Földi síkról. Hiába nem ismerem személyesen, valahogy mégis közel érzem őket magamhoz. A Deftones munkássága pedig mindig különleges szerepet töltött be az életemben. Gyakorlatilag akármelyik albumukat hozzá tudnám kapcsolni az életem bizonyos fejezeteihez. Persze ez nem csak rájuk igaz, hiszen sok zenész nyújtott már menedéket, ha úgy adódott, de a Deftones mindig azon kevesek közé tartozott (illetve tartozik a mai napig), akiknek dalaival bármikor, bármilyen hangulatban szívesen kényeztetem hallójárataimat, és mindez legfőképp a vitathatatlanul egyedi atmoszférájuknak köszönhető. Chi Cheng halála pedig nem csak engem és az egész metal-szinteret, de magát az underground szférát is mélyen érintette. Nyugodjék békében.

És akkor nézzük, mit rejt a zenekar ötödik stúdióalbuma, ami talán az eddigi legnehezebben emészthető anyaguk. Emlékszem amikor kijött anno az album és nekiestem, kissé értetlenül ültem felette. Később viszont nagyobb odafigyeléssel már rendkívül elvarázsolt a nagyjából 50 perces utazás és igazi kedvenccé nőtte ki magát. Vérbeli Deftones mesterművel állunk szemben, változatos felépítéssel, elszállós énektémákkal, remek gitárszaggatásokkal, Abe Cunningham jellegzetes dobtémáival, valamint mély és elvont szövegekkel. Pont ahogy azt a zenekartól már megszokhattuk. 

Nagyon erősen nyit az album a Hole In The Earth slágerével, ami mára már a zenekar egyik himnuszává nőtte ki magát. Majd a lágy dallamokat a Rapture őrülete veszi át, mondhatni az előző dal ellenpólusaként, hogy aztán a kissé pszichedelikus Beware és Cherry Waves ránthassa magával a gyanútlan hallgatót.

Ezt követően a kimondottan koncertre íródott Mein vehemensebb tempói ráznak fel minket álomvilágunkból, melyben Serj Tankian is tiszteletét teszi. Az instrumentális átvezetőn szárnyalva jutunk el végül az egyik kedvenc szerzeményemhez az albumról, a Xerces-hez. Gyakorlatilag már csak emiatt az egy nóta miatt megérte elkészíteniük a Saturday Night Wrist-et. Az a fajta dal, amit legszívesebben azonnal újrahallgatnál, ám legbelül érzed hogy nem szabad megszakítani a sort, ami tökéletesen folytatódik a karcos Rats!Rats!Rats!-vel.

Az Annie Hardy-val felvett trip-hop beütésű Pink Cellphone bizarr és zavarbaejtő szövege és dallamai pedig megkezdik az anyag lezárását, mely az energikusabb Combat, a szívszorító Kimdracula és az egész zenei utazásra pontot feltevő Riviére-vel ér véget.

Úgy vélem a White Pony magasságáig azóta sem tudott eljutni a zenekar (bár a legutóbbi Koi No Yokan-nal már nagyon közel jártak), ám a Saturday Night Wrist is egy kész remekmű lett, akárcsak az összes többi anyaguk. Persze butaság is lenne összehasonlítani a korongjaikat, hiszen mindegyik más-más szempontból kiemelkedő, mégis végig megőrizve a hamisítatlan Deftones-ízt. Igazából így újrahallgatva még jobbnak találom az albumot. Lehet egy év múlva már a tízest is kiérdemelné nálam. 
És én még mindig reménykedem, hogy a Chi-vel összehozott utolsó anyag, az Eros dalai is napvilágot látnak egyszer... 

9/10

R.I.P. Chi Cheng (1970-2013)