Végre sikerült egy remek koncertre eljutnom Londonban, hiszen a napokban járt erre a Finch, hogy megturnéztassa a nem is oly régen jubiláló What It Is To Burn című albumát. Az esemény a brixtoni O2 Academy-ben kapott helyet, ami nagy valószínűséggel színházként funkcionálhatott azelőtt. A rendkívül hangulatos helyet még tovább fokozta a színpad köré épített "szabadtéri feeling", ami csak még tágabbá varázsolta az amúgy sem kis clubot (közel 5000 férőhely), ami egyébként már érkezésemkor csordultig tele volt. Igaz, én késve robbantam be, mert - ahogy az nálam lenni szokott - elnéztem az időt, így az első, 16-17 évesekből összeverbuválódott Cytota ki is maradt. Viszont az őket követő rövid, de velős koncertet adó Mallory Knox eléggé meglepett. Most hallottam a nevüket egyébként először, de a kicsit Young Guns-ra hajazó zenekar mondhatni tökéletes felvezetője lett a Finch-nek.
Nem is kellett hát sokat várni, hamarosan felcsendült a What It Is To Burn nyitóslágere, a New Beginnings, és ahogy az albumon, úgy a koncert kezdőakkordjaként is tökéletesen szólt. És bár a második korongjuk közelebb áll hozzám, és sokkal kiforrottabbnak tartom, azért az első is sokat jelent nekem. Akkoriban kaptam rá pont a zenekar munkásságára, amikor Hollandiában dolgoztam néhány hónapot, és valahogy mindig eszembe jut az az időszak, rengeteg jó emléket kapcsolva a WIITB-höz.
Na de visszatérve a koncerthez, remek show-t csináltak a srácok. Nate elképesztően jól énekelt, mondhatni jobban visszaadta a dalokat, mint az albumon, ez már az első néhány perc alatt átjött. Már a nyitótételt követő kissé pop-punk ízű Letter To You, vagy akár a hamisítatlan Finch hangzást ígérő Post Script elég volt arra, hogy elégedetten konstatáljam; a kissé húzós jegyár minden penny-t megért!
A setlist amúgy nem sok meglepetést ígért, hiszen egy az egyben a What It Is To Burn dalait játszották el, az album szerinti sorrendben. Felejthetetlen élmény volt a slágeres Perfection Through Silence-t, a post hardcore közeli Grey Matter-t, vagy akár az album legkülönösebb és a többitől talán leginkább elütő dalát, a Project Mayhem-et élőben hallani. Egyedül a koncert zárása, illetve utolsó néhány nótája ült le kissé. Az albumba tökéletesen illeszkedő, és amúgy remek Ender itt inkább megszakította a kezdettől tartó lendületet, ami aztán meghalni látszott az azt követő négy meglepetés dal mellett. Persze örültem, hogy az eredeti setlist mellé kaptunk némi pluszt, de jobb lett volna, ha ezeket a későbbi anyagokról válogatják össze, mert a négy nóta közül kettő a Falling Into Place EP-ről (Waiting, New Kid) érkezett, ami az egyetlen Finch anyag, ami sosem volt a szívem csücske. A Nate által előadott akusztikus Once Upon My Nightstand pedig túl unalmas és semmitmondó volt. Még szerencse, hogy a negyedik meglepi dal a Worms Of The Earth volt, aminek viszont már nagyon tudtam örülni. Ahogy a címadó zárótétel is tökéletes befejezést kanyarított az estének.
Ahogy 10 évvel ezelőtt a Finch képes volt új életet lehelni a pop-punk színtérbe (akárcsak később A Day To Remember, igaz ők egészen más oldalról közelítették meg a dolgot...), és valami egészen zseniálisat alkotni a What It Is To Burn-nel, úgy idén bebizonyították, hogy ezek a slágerek, még ma is remekül szólnak. Ezt pedig tökéletesen prezentálta az, hogy gyakorlatilag az összes dalnál túlüvöltötte a tömeg a zenekart. És bár jó lett volna hallani egy két dalt a Say Hello To Sunshine-ról, azért így is egy nagyon jó élménnyel gazdagított a Finch. És azért én még mindig reménykedek, hogy újra összeállnak, ám ezúttal nem csak egy turné erejéig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése