Az 1998-ban, a két Leto testvér közreműködésével családi projectként megalakított 30 Seconds To Mars mára már korunk egyik lejelentősebb mainstream rockzenekarává nőtte ki magát. Az érdekes névválasztás egy professzor cikke kapcsán született meg, ami a tudomány gyorsuló fejlődésére utal. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a név maga tökéletesen passzol hozzájuk, hiszen kevesen használják ki ily módon az internet adta lehetőségeket.
A Jared Leto vezette csapat pontosan azon a vonalon halad tovább, amit a 2009-es This Is War-ral már megkezdett. Ám míg az egy élvezetes dalcsokrot volt képes felmutatni - a csordultig tömött klisék ellenére is -, addig a Love Lust Faith + Dreams esetében már csak a hatásvadászat maradt. Persze itt is akadnak azért jó dalok, de egységében nézve már közel sem olyan maradandó mint elődje(i), sőt kimondottan felejthetőre sikeredett.
A kinézetükben kiadványonként óriási változásokon átmenő zenekar már a korongot megelőző Up In The Air című szerzeményükkel kellően rám ijesztett, hiszen a világűrt is megjáró dalból gyakorlatilag minden hiányzott, amiért a 30 Seonds To Mars-ot igazán szeretni tudtam. Való igaz, nekem már a This Is War is kicsit sok volt, de itt aztán már tényleg csak az olcsó hatásvadászatra építettek mindent. Persze aki ezért szerette meg a zenekart az most sem fog csalódni. Sőt, igazság szerint még most is akadnak jó dalok; A nyitó (kissé Muse hatású) Conquistador, vagy a minden ripacskodás ellenére mégis jól működő End Of All Days mindenképp kiemelkedő pontjai a lemeznek. Ám a Pyres Of Varanasi-hoz hasonló üres pátoszok nem engedik, hogy igazán emlékezetes maradjon a végeredmény.
A korong négy részre bontása amúgy egy jó ötlet lenne, hiszen a címadó négy szócska mind-mind egy olyan dolog, amihez mindenkit fűznek személyes élmények, vonatkozások vagy emlékek. Ám Jared-ék ezt sem igazán használták ki, mert sem tartalmi, sem stílusbeli különbséget nem igazán érzek a négy felvonás között. És bár a Love Lust Faith + Dreams-et nem valószínű hogy valaha is megint előfogom venni (esetleg néhány dalt róla) azért sz@rnak sem mondanám. Ha valaki képes túl jutni azon, hogy gyakorlatilag minden perce tömény giccs és hatásvadászat, akkor akár szerethető is lehet (vagy lehet valakinek pont emiatt fog bejönni). Mindezek ellenére azt még mindig példaértékűnek tartom, ahogy a zenekar a rajongókhoz viszonyul és amennyi zsetont képesek beleölni egy-egy koncertbe. Így a sok negatívum ellenére is egy közepes nálam az új 30 Seconds To Mars korong.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése