Chi Cheng halála kapcsán úgy gondoltam mindenképp megérdemel egy bejegyzést az utolsó Deftones anyag, amin az egykori basszeros pengeti a négyhúrost. Valahogy mindig mélyen érint, mikor egy régi nagy kedvenc (legyen akár zenész, színész, rendező, író, vagy akárki) távozik a Földi síkról. Hiába nem ismerem személyesen, valahogy mégis közel érzem őket magamhoz. A Deftones munkássága pedig mindig különleges szerepet töltött be az életemben. Gyakorlatilag akármelyik albumukat hozzá tudnám kapcsolni az életem bizonyos fejezeteihez. Persze ez nem csak rájuk igaz, hiszen sok zenész nyújtott már menedéket, ha úgy adódott, de a Deftones mindig azon kevesek közé tartozott (illetve tartozik a mai napig), akiknek dalaival bármikor, bármilyen hangulatban szívesen kényeztetem hallójárataimat, és mindez legfőképp a vitathatatlanul egyedi atmoszférájuknak köszönhető. Chi Cheng halála pedig nem csak engem és az egész metal-szinteret, de magát az underground szférát is mélyen érintette. Nyugodjék békében.
És akkor nézzük, mit rejt a zenekar ötödik stúdióalbuma, ami talán az eddigi legnehezebben emészthető anyaguk. Emlékszem amikor kijött anno az album és nekiestem, kissé értetlenül ültem felette. Később viszont nagyobb odafigyeléssel már rendkívül elvarázsolt a nagyjából 50 perces utazás és igazi kedvenccé nőtte ki magát. Vérbeli Deftones mesterművel állunk szemben, változatos felépítéssel, elszállós énektémákkal, remek gitárszaggatásokkal, Abe Cunningham jellegzetes dobtémáival, valamint mély és elvont szövegekkel. Pont ahogy azt a zenekartól már megszokhattuk.
Nagyon erősen nyit az album a Hole In The Earth slágerével, ami mára már a zenekar egyik himnuszává nőtte ki magát. Majd a lágy dallamokat a Rapture őrülete veszi át, mondhatni az előző dal ellenpólusaként, hogy aztán a kissé pszichedelikus Beware és Cherry Waves ránthassa magával a gyanútlan hallgatót.
Ezt követően a kimondottan koncertre íródott Mein vehemensebb tempói ráznak fel minket álomvilágunkból, melyben Serj Tankian is tiszteletét teszi. Az instrumentális átvezetőn szárnyalva jutunk el végül az egyik kedvenc szerzeményemhez az albumról, a Xerces-hez. Gyakorlatilag már csak emiatt az egy nóta miatt megérte elkészíteniük a Saturday Night Wrist-et. Az a fajta dal, amit legszívesebben azonnal újrahallgatnál, ám legbelül érzed hogy nem szabad megszakítani a sort, ami tökéletesen folytatódik a karcos Rats!Rats!Rats!-vel.
Az Annie Hardy-val felvett trip-hop beütésű Pink Cellphone bizarr és zavarbaejtő szövege és dallamai pedig megkezdik az anyag lezárását, mely az energikusabb Combat, a szívszorító Kimdracula és az egész zenei utazásra pontot feltevő Riviére-vel ér véget.
És én még mindig reménykedem, hogy a Chi-vel összehozott utolsó anyag, az Eros dalai is napvilágot látnak egyszer...
R.I.P. Chi Cheng (1970-2013)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése