Bár sokan fanyalogva fogadták az A Day To Remember 2010-es albumát, a What Seperates Me From You-t, nekem rövid időn belül nagy kedvencemmé vált. Akárcsak az azt megelőző Homesick-et, úgy azt az albumot is szénné hallgattam, így szinte biztosra vettem, hogy az idei Common Courtesy-vel is az év egyik legjobbját adják majd ki a kezeik közül. Milyen kár, hogy ezúttal csalódnom kellett...
A hangzás maradt a régi, többségében most is vérbeli pop-punk dalokat kapunk metalcore-os fűszerezéssel. Ezzel nem is volna probléma, hiszen pont ezért rajonganak több millióan a zenekarért. Csakhogy ezúttal közel sem olyan színes az anyag, mint lenni szokott. A dalok hasonló sémákra épülnek, mindenféle sajátosságot mellőzve. Miközben hallgattam többször is olyan érzésem támadt, mintha a What Separates Me From You B-oldalas dalait hallgatnám.
A szövegek nem sokat változtak, ezúttal sem bonyolították túl a dolgokat, de ez az ADTR esetében nem is baj. A breakdown-ok többsége ötlettelen, és mintha kicsit túlzásba is vitték volna a dolgot. Persze most is akadnak felejthetetlen szerzemények (személyes kedvenceim az elsőként napvilágot látó Violence (Enough is Enough), vagy a kőkemény Sometimes You're The Hammer, Sometimes You're The Nail). Ez is jól mutatja, hogy azért még ott van bennük a lendület és az erő, nem véletlen az egyre növekvő érdeklődés a koncertjeik iránt. Az már más kérdés, hogy az élő koncerteket tekintve még mindig van hova fejlődni.
Ahogy azt már hónapokkal ezelőtt is írtam, azok okoznak idén csalódást, akiktől valami ütősre számítok (Paramore, Killswitch Engage), míg az igazán jó anyagokkal azok lepnek meg, akiktől nem várom (Bring Me The Horizon, Letlive). Valószínűleg debütalbumként többre értékelném a Common Courtesy-t, mert azért még így is hallgatható kategória, ám az előző korongok fényében ez nem több egy erős közepesnél.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése