Remember Me (2013)

2084-ben járunk (az Orwell-re való utalás nyilván nem véletlen), Neo-Párizsban, ahol egy Memorize nevű cég tartja kezében a várost és annak lakóit. Az emlékek ellenőrizhetőek, módosíthatóak és kitörölhetőek. Hősnőnk, Nilin egy napon Bastille-ban ébred, minden emlék nélkül. Ám feltűnik a színen egy rejtélyes idegen, Edge, aki a segítségére siet, és kimenekíti a különleges erőkkel őrzött börtönből. Nilinnek, az egykori memóriavadásznak minél előbb vissza kell szereznie emlékeit, hogy bosszút állhasson az(ok)on, akik ezt tették vele.

Először is érdemes kiemelni ezt a remek világot, amiben a Remember Me játszódik. Élvezet volt minden apró zegzugát átjárni, és pont ami olyan jó benne, az le is vesz az értékéből, hiszen a statikus környezet nem ad elég teret a játékosnak felfedezni a körülölelő világot.

Persze mindez nem túl zavaró, az atmoszféra így is ámulatba ejtő. A kiváló látványhoz pedig elgondolkodtató és lehetőségekben gazdag alapsztori dukál, amivel minden sci-fi rajongó elégedett lehet. Bár ma még elképzelhetetlennek tűnhet, hogy valaki csak úgy belepiszkáljon a fejünkbe, a játékban mindez rengeteg lehetőséget kínál, többek között a memóriamanipulációt, ami a Remember Me talán legizgalmasabb pontja (szó szerint belepmászhatunk mások emlékeibe). Mert gondoljunk csak bele, mi lenne, ha egy-egy rossz emléket eltörölhetnénk vagy kicserélhetnénk? Egy gyermekkori traumát, egy szerettünk halálát, vagy akár egy súlyos baleset emlékét. Vajon élnénk a lehetőséggel? Erre ad módot a Memorize vállalat úttörő technológiája, a Sensen. Érdekes kérdéseket feszegetnek a fejlesztők, ez kétségtelen. Ám sajnos a történet folytonossága több helyütt is megbicsaklik, persze nem zavaróan, így is remek kikapcsolódást nyújtanak Nilin kalandjai, de valamivel több idő ráfordításával úgy gondolom egy minden tekintetben korszakalkotó játékot adhatott volna ki kezei közül a Capcom.

No persze nem csak az alapszituáció újító szándékú, hanem a harcrendszer is, amiből - a történettel ellentétben - tényleg mindent kihoztak; egyedi és ötletes. A támadástípus egyénileg testreszabható, amihez hasonlóval még nemigen találkoztam egy TPS esetében. Az én kegyetlenül összeállított kombóimmal nem is volt nehéz végigvinnem a játékot, csak tudni kell mikor, melyiket alkalmazza az ember. Egyedül a főellenségekkel gyűlhet meg a baja a játékosnak, ha nem ismerjük fel kellő időben a kiiktatásukhoz szükséges taktikát. 

Kötelező még megemlítenem a zenét és a grafikát. Ezutóbbi lehengerlően szépre és látványosra sikerült, mint azt már említettem. Rengeteg apróságra odafigyeltek az alkotók (anyajegy, sebhely, stb.), amik csak még színesebbé teszik a már amúgy is lélegzetelállítóan magával ragadó disztópiát, melyhez Olivier Deriviere muzsikája tökéletesen passzol. Már a menüben totál megvett, ez pedig csak fokozódott a cselekmény előrehaladtával.

Nilin karaktere jól kidolgozott és szerethető. Mondhatni tökéletesen passzol az egyre nagyobb szerepet kapó akcióhősnők sorába (Lara Croft, Faith, Xian Mei, stb.). De annak ellenére, hogy nem győzöm dicsérni a játékot, az a bizonyos plusz nem volt meg benne. Klasszikussá biztosan nem fog válni (a túlzottan lineáris játékmenetnek és a néhol kidolgozatlan történetnek hála), ám ettől függetlenül az év legjobbjai közé került nálam, amire a címéhez hűen sokáig emlékezni fogok.

8/10