Persona (1966)

Nehéz kedvencet kiválasztani Ingmar Bergman életművéből az egyszer biztos. Bár legismertebb művét, A Hetedik Pecsétet én személy szerint nem igazán kedvelem, zsenialitását kétségbevonhatatlannak tartom, hála az olyan műveknek, mint az első képkockától az utolsóig hibátlan A nap vége, a mély és elgondolkodtató Úrvacsora, vagy a személyes kedvencem, a Persona.

Egyértelműen ez a rendező egyik legőszintébb és legszemélyesebb műve, hiszen még több mint fél évszázadnyi távlatból is olyan erővel képes bemutatni a segítő-páciens kapcsolat érzelmi komplexitását, hogy a néző szabályosan odaszegeződik a képernyő elé. Az 1966-os év egyébként különösen fontos dátum a modern film történetében, hiszen Bergman mesterműve mellett Antonioni Nagyítása is ebben az évben látott napvilágot (érdekes, hogy a két mű, hasonló kérdéseket feszeget a magány témakörére reflektálva).

A történet szerint adott Elizabeth Vogler, az ünnepelt díva, aki egyik előadása után elnémul és nem hajlandó senkivel sem kommunikálni. Idegklinikán kezelik, ahol mind testileg, mind pedig lelkileg teljesen egészségesnek tűnik. Majd egy Alma nevezetű hölgyet rendelnek mellé ápolónőnek. Hamarosan a két nő igen közel kerül egymáshoz. Elizabeth olyannyira elfogadja az fiatal és életvidám nővérkét, hogy a terápia folytatásaként a pszichiáter tengerparti nyaralójába költöznek. Teljes elszigeteltségben töltik napjaikat, ám Elizabeth továbbra sem hajlandó megszólalni...

A film nyitójelenete egymásba vágott képkockák szürreális sorozata. A különös és bizarr prológus képei nem logikusan következnek egymás után, hanem szabad asszociációs folyamatban zúdulnak a gyanútlan néző szemei elé, hasonlóan ahhoz, ahogy egy álomban is lenni szokott. Majd egy fiú felül az ágyban és megérint egy hatalmas női arcképet. A be-bevillanó tudattalan tartalmakban Bergman korábbi műveinek töredékeire ismerhetünk rá.

A nyitóképsorokat követően a néző egy kórházban találja magát, ahonnan a már fent említett főbb cselekményszál indul útnak (melyeknek képsorait maga a rendező narrálja).

"Azt hiszed, én nem értem? A reménytelen álmot a létezésről: nem látszani, hanem lenni."

Bergman legismertebb figurái általában testi és lelki fájdalmaktól szenvedő, krízisben lévő, magányos alakok. Elizabeth a nárcisztikus személyiség jellegzetes jegyeit hordozza magán, bár a film végén sem válik világossá, hogy tudattalan vágya volna lerombolni Almát és jelentéktelenné tenni kapcsolatukat. A színésznő valahogy nem része az őt körülvevő világnak. Nincsenek érzelmei, nem kötődik senkihez, egyedül önmagához. Pusztán csak szerepet játszik – erre utalást is kapunk, elvégre egy színésznőről beszélünk -, hideg és tartózkodó. Ha belegondolunk abba, mekkora elhatározást jelent a hallgatása, kiderül mennyire erős személyiség ő valójában. Liv Ulmann tökéletes választás volt a szerepre.

Alma azonban egy jóval őszintébb, érzelemgazdagabb és egyszerűbb karakter, illetve személyiség. A színésznő szinte teljesen átveszi az uralmat Alma felett, bábként képes irányítani őt. Mindezt pedig könnyen eléri pusztán a csend erejével. De valahogy ilyenkor is érződik Elizabeth távolságtartása és elzárkózása, ahogy a férjével való viszonya is hasonlóképp nyilvánul meg. Bibi Andersson pedig élete alakítását nyújtja, ez kétségtelen.

Érdekes, hogy a film egyik legelterjedtebb értelmezésében, a néma színésznő a pszichológus alakját formálja meg terápia közben. De sokak szerint a két nő egy és ugyanaz a személy, bár ez az értelmezés távolinak tűnik nekem. Nyilván – mint a legtöbb művészfilm esetében – a Persona is többféleképpen definiálható, ám én úgy érzem Bergman önmagára és saját, mély lelki problémájára reflektál rá. Érezteti a skizoid vonásait, mely miatt maszkot, „persona”-t, kényszerül viselni, hogy képes legyen élni, mozogni a világban, illetőleg hogy képes legyen felismerni az érzelmeket. Szembesül a saját kudarcaival, a családjával szembeni elidegenedésével.

Különlegesség, hogy a film premierjét követően (még ha egy adóhivatali felelősségre vonása kapcsán is, de) Bergman valóban összeomlik lelkileg, és akárcsak a film főszereplője, hosszabb időre kórházi kezelésre szorul „depressziója” miatt.

Rendkívül összetett az üzenet, amit nyújtani képes a film. Egyfelől tisztán kivehető a művészet és az ember viszonya, másfelől a sérült és torz emberek identitáskrízise, a magány, a kiszolgáltatottság, a tartózkodás, vagy éppen az elviselhetetlenségig fokozódó lelki zavarodottság. Mindezt pedig áthatja egyfajta fojtott, perverz erotika. A finálé felé közeledve több dolog is elgondolkoztatott. Az „összemosódott arc” és a dialógusok némely része - „én nem te vagyok!” – skizofréniára engedne következtetni, de a film többi része ezt cáfolni látszik, és az ellenkezőjét erősíti meg bennem. Pont ezek miatt nem könnyű értelmezni a látottakat, de talán arra kapunk utalást mindvégig, hogy az ember bárkivé átformálódhat. 

A Persona egy hagyományos értelemben vett művészfilm, mely néhol olyan érzést kelt az emberben, mintha egy műtőasztalon próbálná szétszedni az emberi érzelmeket. Zavarbaejtő és többféleképp is értelmezhető. Mondanivalója nem válik soha konkréttá, teljesen egyértelművé. A fény-árnyék játék mellett – melyet úgy gondolom a rendező ebben a filmjében vitt tökélyre -, remek, szürreális képi világ és különös perverzió lengi körül a filmet. Egyszerűen kötelező!

10/10