A KÖNYV:
Mint ahogy azt már két bejegyzéssel ezelőtt is megírtam, eljött az ideje, hogy egy kedvenc olvasmányomat is górcső alá vegyem végre. Gondolkodtam miről is írhatnék elsőnek, hiszen rengeteg favorit sorakozik elmém képzeletbeli könyvespolcán. Végül a választásom Takami Kósun időtlen remekművére esett, a Battle Royal-ra.
A cselekmény egy alternatív jelenben játszódik; a diktatórikus Japánban egy kilencedikes osztályt (21 lányt és 21 fiút) egy szigetre szállítanak a tudtuk nélkül, hogy egy „hadi szimulációban” vegyenek részt. Ahol aztán arra kényszerítik őket, hogy mészárolják le egymást, mígnem csak egy marad közülük életben, a Győztes. Ellátják őket a legkülönfélébb fegyverekkel; a lőfegyverektől, egészen a teljesen hétköznapi villáig. Persze mindez zsákbamacska szerűen történik, a játék kezdete előtt még senki nem tudja milyen fegyvert is kapott. Továbbá "megajándékozzák" még őket egy nyakra erősített robbanószerkezettel is, melyet ha megpróbálnak eltávolítani, aktiválódik. A "játékban" részt venni kötelező: ha egy napig nem hal meg senki, akkor a robbanó nyakörvek végeznek mindnyájukkal...
A Battle Royale Takami Kósun egyetlen regénye. Igaz, nem is volt rá szükség, hogy másikat írjon, mivel a mű minden előzetes várakozást felülmúlva, óriási világsiker lett. Mindehhez persze hozzátartozott egyedi belső tervezése a remek illusztrációival, a gondos tipográfiájával és térképmellékletével. Plusz az oldalak szélén folyamatosan követhetjük, hogy a 42 fős osztály tanulóiból hányan vannak még életben és ezek az apró dolgok irgalmatlanul felhúzzák a már amúgy is rettentő erős összképet.
Na de hogy mitől is olyan jó a BR? A remek karakterrajzok, a leírások és jó alapötlet mellett a könyv az első oldaltól az utolsóig képes fenntartani egy olyasfajta izgalmat, amivel ritkán találkozik az ember. Legalábbis nálam nagyon működött a dolog. Arról nem is beszélve, hogy az érdekfeszítő alapszituációból aztán olyan komoly erkölcsi dilemmák közé löki Takami Kósun a gyanútlan olvasót, melyen még az olvasás végeztével is jó darabig lehet rágódni.
Mivel a mű több szálon indul el, és halad előre (persze az író folyamatosan varrja el őket, a könyv vége felé egyre gyorsuló ütemben), így könnyű megtalálni azt, akivel (vagy akikkel) igazán azonosulni tud az olvasó.
Persze a negatív figurák háttér motivációit is körültekintően kidolgozta az író, így ha nem is szimpatizálunk olykor velük, valahol teljesen megértjük őket.
A cselekmény végig odatapaszt a könyv elé, a mű végi dupla csavar pedig egyszerűen zseniális lett!
A cselekmény végig odatapaszt a könyv elé, a mű végi dupla csavar pedig egyszerűen zseniális lett!
Összességében nem látok hibát a Battle Royale-ban, de ha van is, annyira jól összegyúrta Takami Kósun minden apró részletét, hogy ezek felett könnyedén szemet hunyunk.
A regényt a gyerek szereplők közötti véres konfliktusok miatt gyakran nevezik napjaink Legyek urának William Golding regénye után, de a két mű azon túl, hogy egy csapat kiszolgáltatott gyerek tragikus sorsát kíséri végig, túl sok közös vonást nem tud felmutatni. Számomra a két könyv teljesen más kérdéseket feszeget. Egyszerűen más gondolatokat ültetett el a fejemben. De azért itt megjegyezném, hogy bár a Legyek Ura egy hallhatatlan klasszikus, nekem valahogy a Battle Royale sokkal többet "adott". De hát kinek a pap, kinek a papné...
A 18-as karika nem véletlen a könyv borítóján! Aki nem kedveli a kegyetlen, túlzott naturalista ábrázolásmódot, talán jobban jár ha nem ugrik neki. Bár, ismerek olyan embert, aki kimondottan irtózik a nagyon durva daraboktól, a BR mégis a szíve csücske. Szóval lehet, hogy egy próbát mégiscsak megér mindenkinek… ;)
10/10
A könyv annyira a hatása alá kerített miután végeztem vele, hogy azonnal meg kellett néznem a filmet és el kellett olvasnom a belőle készült mangát. Bár ne tettem volna egyiket se! A következőkben kifejtem miért;
A regényt a gyerek szereplők közötti véres konfliktusok miatt gyakran nevezik napjaink Legyek urának William Golding regénye után, de a két mű azon túl, hogy egy csapat kiszolgáltatott gyerek tragikus sorsát kíséri végig, túl sok közös vonást nem tud felmutatni. Számomra a két könyv teljesen más kérdéseket feszeget. Egyszerűen más gondolatokat ültetett el a fejemben. De azért itt megjegyezném, hogy bár a Legyek Ura egy hallhatatlan klasszikus, nekem valahogy a Battle Royale sokkal többet "adott". De hát kinek a pap, kinek a papné...
A 18-as karika nem véletlen a könyv borítóján! Aki nem kedveli a kegyetlen, túlzott naturalista ábrázolásmódot, talán jobban jár ha nem ugrik neki. Bár, ismerek olyan embert, aki kimondottan irtózik a nagyon durva daraboktól, a BR mégis a szíve csücske. Szóval lehet, hogy egy próbát mégiscsak megér mindenkinek… ;)
10/10
A könyv annyira a hatása alá kerített miután végeztem vele, hogy azonnal meg kellett néznem a filmet és el kellett olvasnom a belőle készült mangát. Bár ne tettem volna egyiket se! A következőkben kifejtem miért;
A Battle Royale manga tizenöt kötetből áll. A könyv szerzője Takami Kósun, Tagucsi Maszajukival közösen készítette el.
Pozitívuma, hogy sokkal inkább építkezik a könyvben olvasottakra, mintsem a filmben látottakra. Meg ha nem is a legszebbek, de viszonylag korrektek a rajzok. Ám a pozitívumai ezzel ki is fújtak...
A legfőbb gond vele az, hogy túlzott mértékben magán viseli a mangák jellegzetes motívumait, melyek egy idő után elmondhatatlanul zavaróak tudnak lenni. Oké, hogy véresebb, groteszkebb és kegyetlenebb az eredetiénél, de olyan mértékben ezekre az elemekre helyeztek minden hangsúlyt, hogy elvesztette a sztori a valódi értékét. Mert bizony a BR ereje nem az erőszakosságában vagy a brutalitásában rejlett. Sokkal inkább szólt az emberi kapcsolatokról. Remekül képes volt adagolni a feszültséget azzal a bizonytalansággal ami a szereplőket is átjárta. Hibába ismerik egymást az osztály tagjai évek óta, nem tudhatják egy ilyen helyzet mit hoz elő a társukból. Többek között a különböző jellemek belső vívódásai miatt emelkedik ki ez a könyv a tucat-ponyvák közül.
És akkor a Japánokra oly jellemző, beteges perverzióról még nem is beszéltem. Micukó figurája teljesen elveszíti annak mélységeit, a manga csupán a hentai elemek bevonására használja őt, ami nagyon elszomorító, lévén egy amúgy érdekes karakterről van szó, akit bűn volt megfosztani eredeti vonásaitól.
A legfőbb gond vele az, hogy túlzott mértékben magán viseli a mangák jellegzetes motívumait, melyek egy idő után elmondhatatlanul zavaróak tudnak lenni. Oké, hogy véresebb, groteszkebb és kegyetlenebb az eredetiénél, de olyan mértékben ezekre az elemekre helyeztek minden hangsúlyt, hogy elvesztette a sztori a valódi értékét. Mert bizony a BR ereje nem az erőszakosságában vagy a brutalitásában rejlett. Sokkal inkább szólt az emberi kapcsolatokról. Remekül képes volt adagolni a feszültséget azzal a bizonytalansággal ami a szereplőket is átjárta. Hibába ismerik egymást az osztály tagjai évek óta, nem tudhatják egy ilyen helyzet mit hoz elő a társukból. Többek között a különböző jellemek belső vívódásai miatt emelkedik ki ez a könyv a tucat-ponyvák közül.
És akkor a Japánokra oly jellemző, beteges perverzióról még nem is beszéltem. Micukó figurája teljesen elveszíti annak mélységeit, a manga csupán a hentai elemek bevonására használja őt, ami nagyon elszomorító, lévén egy amúgy érdekes karakterről van szó, akit bűn volt megfosztani eredeti vonásaitól.
Összességében a mangák kedvelői biztos remek délutáni szórakozásnak fogják találni, de ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy legtöbbjüknek felejthető marad, és még csak versenybe sem szállhat majd az olyan nagyágyúk mellett, mint mondjuk a Death Note volt. Mindenesetre ha rám hallgattok kihagyjátok a "képregény" változatot. Teljesen felesleges neki ülni, egyszerűen nem éri meg. Inkább olvastam volna el még egyszer a könyvet...
4/10
4/10
Na igen. már eleve számítottam rá, hogy a könyvnek a közelébe sem ér majd, na de hogy ekkora hulladék legyen, az nagyon meglepett. Egy ennyire jól kivitelezett alapanyag mellett egyszerűen nem értem ezt a ZS-kategóriás borzalmat.
Először is; az alakítások egytől-egyig borzasztóak. Sok japán művet láttam már, és tisztában vagyok vele, mennyire más az ottani színművészet, de ez minden téren nézve nevetséges volt (bár valószínűleg hozzájárult mindehhez a szörnyű szinkron is).
Már eleve azt nem értettem mi szükség volt a játékszabályok ennyire elbagatelizált ismertetésére?? És egyáltalán minek kellett kiírni Szagamocsi karakterét, mikor a könyvnek egy igen fontos elemét képezi. Aztán ott van még rengeteg karakter, akik annyira halványra sikerültek (Szugimura, Mimura), hogy rossz rájuk nézni.
És akkor nézzük a főbb karaktereket; Kirijama egy eszement mészáros lett, holott a könyvben egy hidegvérű, kimért és megfontolt gyilkológép volt mindenféle érzelem nélkül (itt már a második gyilkosságánál mosolyogni láthatjuk...). Nanahara és Noriko mintha csak összekötné a cselekményeket, de sosem válnak a film igazi főszereplőivé (Súja apja pedig egy teljesen céltalan elem, felesleges volt beleírni a filmbe). Micukó átverései megintcsak nagyon hiányoztak nekem. Ő volt az, aki mindig mások érzelmeivel manipulált, és a lehető legkiszámíthatatlanabbul intézte el áldozatait... meg, hogy ő veszélyesebbnek van beállítva Kirijamánál?!? Na meg a finálé! Az mi volt? De tényleg? Magyarázatot követelek!!! :D
A múví csupán csak egy lebutított árnyéka lehet a zseniális alapműnek (és félreértés ne essék, A KULT-STÁTUSZT NEM A FILM, HANEM A KÖNYV BIRTOKOLJA!)! Ez bizony minden tekintetben egy nézhetetlen szemét! Kár érte. :(
0/10
Végeredményben annyit szeretnék leszögezni, hogy ne hagyjátok ki semmiképp se a könyvet, mert ritkán talál az ember ennyire remek alkotást! Aki pedig a mangával vagy a filmmel találkozott volna előbb, ne írja le az eredeti művet, hanem adjon neki egy esélyt, mert tényleg nagyon megéri!
0/10
Végeredményben annyit szeretnék leszögezni, hogy ne hagyjátok ki semmiképp se a könyvet, mert ritkán talál az ember ennyire remek alkotást! Aki pedig a mangával vagy a filmmel találkozott volna előbb, ne írja le az eredeti művet, hanem adjon neki egy esélyt, mert tényleg nagyon megéri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése