Tron - A Számítógép Lázadása (1982)

Tegnap bekapcsoltam a TV-t, mert éppen vasaltam (my gay habit #1), s lám, a 2010-es Tron: Legacy ment éppen, ami szerintem remek folytatása lett a ’82-es elődjének. Nem is igazán értem a sok negatív kritikát a filmmel kapcsolatban, hiszen jóval összeszedettebb és kerekebb lett elődjénél. Na de akkor nézzük, mitől olyan különleges a Tron, hogy közel harminc év távlatából újra elővették a sztorit az álomgyárban;

A főhősünk, Kevin Flynn (Jeff Bridges), amolyan tipikus nyolcvanas évekbeli laza naplopó, akit Marty McFly-hoz tudnék leginkább hasonlítani. A fiatal programozó, állását vesztve, hacker-ként éli mindennapjait, azon fáradozva, hogy bejusson az egykori munkahelyének, az ENCOM-nak a rendszerébe, melyet a hírhedt Master Control Program felügyel, csakhogy a nagyhatalmú progi nem adja magát olyan könnyen, és száműzi hősünket ebbe a veszélyekkel teli virtuális valóságba. Flynn, a kibertérben összefut a titokzatos Tron-nal, akiről kiderül; arra tervezték, hogy megdöntse az elnyomó hatalmat. Kevin tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy a program teljesíteni tudja célját – hiszen más módot nem lát arra, hogy visszajuthasson a saját világába.

Egyszerre mulatságos és tanulságos mai, 3D látványorgiához szokott szemmel újra nézni a ’82-es Tron-t. Lehet, hogy a film nevetségesnek tűnik, de ez nem feltétlenül a mozi technikai oldalának tekinthető. John Mansbridge és Al Roelofs munkája bizony jó néhány évvel megelőzte a korát. Igaz, az akkori kezdetleges megoldások korlátozott lehetőségei érződnek rajta, de ettől függetlenül ez lett a Tron legerősebb pontja. Minden más alig közelíti meg egy középkategóriás sci-fi legalját – kezdve a borzasztó színészi alakításokkal (itt még Jeff Bridges sem tűnik valami nagy reménységnek), a tántorgó történetvezetésen át, a röhejes zenéig (és akkor még a ruhákról nem is beszéltem).

Ennek ellenére, a számítógépes játékok hajnalán született meg a Tron, amikor mindenki falta az újabbnál-újabb "gémeket" (Space Invaders 4ever!), amik talán nevetségesnek tűnhetnek a mai szemnek fapados külcsínjeikkel, ám vitathatatlanul megalapozták korunk játékpiacát. És ezért fontos megemlítenünk Steven Lisberger sci-fijét, hiszen nem szólt másról, mint minden akkori gyerek, vagy tinédzser álmáról: bekerülni és valódi szereplőjévé válni az akcióknak!

A Tron hibáit tehát könnyű lenne az adott korra fogni, ám valójában, már akkor sem számított egy erős műnek. A történet több helyen is megbicsaklik. Míg a film elején megismerjük Kevint, és megkedveljük, bejön a képbe Tron, aki fokozatosan kezdi kiszorítani hősünket, mígnem ő válik a mű központi figurájává – mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni ki is legyen a főszereplő.

Az effektek úttörő használata ellenére, a film nagyot hasalt a mozi pénztáraknál, ám hamarosan egyre bővülő rajongótáborra tett szert a computer geek-ek körében, míg végül magáénak mondhatta a jól megérdemelt elismerést. Érdekesség, hogy akkoriban az Akadémia nem volt hajlandó a legjobb különleges effektusok díjára jelölni a filmet, mert csalásnak tartották a számítógépes effektusok alkalmazását. Egy biztos, az adott technikai korlátok és a vérszegény kivitelezés miatt képtelen volt olyan kult-státuszt betölteni, mint amilyenre a Star Wars képes volt öt évvel azelőtt.

A Tron legnagyobb értéke viszont mindenképpen az, hogy ez volt az első olyan alkotás a mozgókép történetében, amely olyan fogalmaknak adott látható formát, mint a kibertér. A virtuális világ hajnalán ezek a látványelemek (neonfények fekete alapon) nem kis izgalmat okoztak a PC szerelmeseinek. Meg aztán azt se felejtsük el, hogy a mozi leginkább a gyerekek táborát kívánta elsősorban becélozni, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikert is aratott legtöbbjüknél.

A Tron-ra annak idején is csak a vizuális hatás miatt ültek be, és ez a folytatással sem volt másképp, na nem mintha ezzel bármi baj lenne, kell ilyen is.

6/10