Ahol a szerzői és a műfaji film határai összemosódnak, és a
ponyva eggyé válik a művészettel, ott születnek meg a remek holland
rendező, Paul Verhoeven legjobb munkái. A Robotzsaru, mindamellett hogy egy kiváló
mozi, egyben hű korkép is. Hiszen ami a Reagan-éra éveiben célpontként
szolgálhatott, azt a fémpáncélba bújtatott igazságosztó célba is vette (lsd. a
nagyvállalatok előretörése, a cinikus média, vagy akár az erőszaktól duzzadó
rendfenntartó erők).
A film, a nem is oly távoli jövőben játszódik, ahol Detroit
városa már a bűnözés melegágyává vált. Az országot különböző szervezetek
tartják kézben; a túlnépesedett társadalom fogyasztói idiotizmusát fenntartva, a
televízió segítségével. A vezető kereskedelmi szervezet, az OCP, egy új és
radikális igazságszolgáltatási koncepciót hoz létre, a Robotzsaru-programot.
Ennek keretein belül születik meg az elhunyt rendőrtisztből, Alex Murphy-ből (Peter Weller), a
robotikus testrészekkel működésben tartott szuperkopó, más néven a Robotzsaru.
Persze ő nem csak a fémpáncél miatt lesz a rendszer tökéletes része; a detroiti
rendőrséget felvásárló multinak a legnagyobb haszna benne, hogy nincs neve, csak
programot hajt végre – ergo nem más, mint egy lélektelen termék. Így a
Robotzsaru csak a kishalakra vadászik, a nagyokat békén hagyva, hiszen őket
program védi, ellenük ő mit sem tehet. Ám a fellázadt gépektől való félelem itt
új értelmet nyer (Terminator) - ezúttal az emberek a korruptak, a robot a
tisztességes.
Bár a
filmben megjelennek a hagyományos bosszúfilmekre és a kor stílusára jellemző
elemek, mégis jóval túlmutat önmagán. Az erőszakos szatíra, egy programjától
függő gép és az érzelmeitől sarokban tartott ember harcát mutatja be. És bár az
ember kontra gép harca előrevetíti a kilencvenes évek fő műfaji irányzatát, itt
még képes újdonságként hatni – igaz, egy név a film végén, rámutat melyik az
erősebbik fél. A Videodrome mellett, talán a Robotzsaru volt a nyolcvanas évek
legelőretekintőbb alkotása.
A kékes-szürkés képi világ, Verhoeven operatőr társának,
Jost Vacano-nak a keze munkáját dicséri. Külön piros pont az alkotógárdának
azért, amiért képesek voltak elrugaszkodni az akkoriban oly divatos
apokalipszis-filmek káoszától (ami a Mad Max-en kívül nem sok produkcióban
működött). A viszonylag alacsony költségvetés pedig egyáltalán nem látszik meg
rajta, a trükkök egész jól sikerültek, néhol ugyan megmosolyogtatják az embert
(leginkább a stop-motion technika miatt).
A zenei főtéma Basil Pouledouris legjobb munkája. Az
epikus hangszerelés, és a hősi induló tökéletes elegye lett - mely ha jól
emlékszem hónapokig még a csengőhangom is volt… :)
Érdekesség, hogy a Dredd Bíró és a Vasember ihlette figura főszerepére Arnold Schwarzenegger neve is szóba jött, ám a rendező semmiképp sem szerette volna,
hogy egy másodrangú Terminator filmnek könyveljék el filmjét még a megjelenés
előtt, így inkább Rutger Hauer-t kívánta megnyerni a szerepre. A szintén
holland származású aktor azonban nem jött ki túl jól a rendezővel, így került
Peter Weller-höz a szerep, akit leginkább az Elhagyott Bolygóból, vagy a
zseniális Meztelen Ebédből ismerhetünk – bár nem is olyan régen találkozhattunk vele a
Dexter 5. évadjában is, a tenyérbemászó Liddy karakterébe bújva.
A
franchise még 2 epizódot élt meg, bár ezek közül a harmadik már hatalmas bukta
lett. Még utolsó bőrlehúzásként megpróbáltak egy tévésorozatot kihozni az alapanyagból,
de a várt nézettség hiányában, csak egy évadot élt meg. 2014-re ígérik a
legújabb remake-t, amit José Padilha fog
levezényelni.
Az elejétől a végéig lebilincselő filmben Verhoeven újraértelmezi a
képregény-alapanyagot, megalkotva a műfaj egyik örökérvényű klasszikusát, ami
túl jó ahhoz, hogy egyszerű kommerszfilmként leírjuk.
8/10
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése