Nagyon ritkán van részem
ennyire erősen magával ragadó filmes élményben. A Mary and Max mind a világát tekintve, mind a történetét,
teljesen elvarázsolt. Persze azt most leszögezném, hogy a gyerekét senki ne
ültesse le a film elé, mert nem az ő korosztályuknak szól! Abszolút egy elgondolkodtató felnőtteknek szánt mese, egyedülállóan bíró mélységekkel.
A történet elején egy magányos nyolc éves lánnyal
ismerkedünk meg, aki Ausztráliában él, és Marynek (Toni Collette) hívják. Eközben megismerjük
Maxet (Philip Seymour Hoffman) is, aki 44 éves, New York-ban él, és szintén nagyon magányos. Egy
véletlen folytán útjaik keresztezik egymást, és rájönnek, hogy több közös van
bennük, mint gondolnák.
A mű igaz történeten alapszik, ami egy animációs film
esetében különösen szokatlan. Persze ez nem baj, hisz így sokkal jobban átjön a
depresszió, a magány, vagy éppen maga a groteszk látványvilág. Ugyan nem egy vidám
alkotásról van szó, az itt-ott okosan, tökéletes időben elhelyezett poénok képesek mosolyra húzni a szánkat, ami csak méginkább feldobja ezt a már amúgy is remek mozit. A filmben két fő szín dominál; Mary
esetében a barna, míg Max nagyvárosi környezetére a szürke szín a jellemző. A
barna és szürke mellett még a piros jelenik meg itt-ott (rúzs, hajcsat, pompon), mely
összeköti e két teljesen különböző világot.
Mary hangját Toni Colette, Maxét pedig Philip Seymour
Hoffman kölcsönzi a filmhez. Mindketten tökéletesen végzik el a rájuk szabott
feladatot, különösen Max megtört hangja, és monológjai válnak igazán
feledhetetlenné. A film amúgy öt évig készült, és azt kell, hogy mondjam minden
egyes pillanata megérte a belé fektetett időt és energiát.
A Mary and Max egy gyönyörű történet a barátságról, ami
nélkül nem lehet élni. Egy őszinte barátságról, ami bebizonyítja; ahhoz,
hogy képesek legyünk másokat elfogadni olyannak, amilyenek, előbb saját magunkat kell elfogadnunk.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése