Marilyn Monroe személye szex-szimbólumnak számít,
mind a mai napig. Ha a színésznő nevét, egy mozihoz kéne kötni, biztos vagyok
benne, hogy a Kallódó Emberek
mellett, ez az alkotás lenne az, ami először beugrana az embernek. Nem
véletlen, hisz Billy Wilder klasszikusa – ha nem is olyan pikáns és szexuálisan
túlfűtött, mint korában – mit sem vesztett humorából az évek során.
Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) állástalan
zenészként járják a húszas évek Chicagóját. Miután sikerül nekik az utolsó
centjeiket is szerencsejátékon elherdálniuk, a két muzsikus szemtanúja lesz egy
véres gengszter-leszámolásnak. Balszerencséjükre, az egyetlen menekülési
lehetőségük, ha női ruhákba öltözve, beállnak egy Miamiba tartó női zenekarba.
Tervük sikerességét némileg bonyolítja, hogy Joe szerelmes lesz az együttes
énekes pacsirtájába, a gyönyörű Sugar-ba (Marilyn Monroe).
Kevesen tudják, de a film bizony egy remake. Méghozzá az
1951-es, német Fanfaren der Liebe
újragondolása. Persze közel sem véletlen, hogy az osztrák származású rendező
épp egy német vígjátékot adaptált a tengerentúlon. Sokak kedvencének a
forgatása azonban korántsem zajlott olyan vidám hangulatban; Monroe állítólag
kezelhetetlen volt a felvételek alatt, és hírhedté vált folytonos hisztijeiről.
Wilder ki is szerette volna dobni a produkcióból, ám a United Artists stúdió
ragaszkodott az akkoriban oly felkapott színésznőhöz. Így a rendezőnek le
kellett nyelnie a békát, és elviselnie, hogy Monroe rendszeresen elkésik a
forgatásokról, és csak súgótáblák segítségével képes elmondani a szövegét.
Billy Wilder a filmet fekete-fehérben forgatta, pedig ekkor
már a legtöbb mozit színesben vették fel. A rendező arra hivatkozott, hogy a
két főszereplő végtelenül rusnyán néz ki a színes vásznon (ez egyébként egy
újabb konfliktust szült a színésznő és a direktor között).
Na de elég ennyi a film hátteréről. Nézzük, mit nyújthat
nekünk ez az időtálló alkotás: A nőnek öltöző férfi klasszikus komikai elem
volt az akkori színházi életben, így várható volt a téma filmre adaptálása. És
ha nem is a Curtis-Lemmon féle páros volt az első ilyen duó, kétségtelenül ők a
legemlékezetesebbek. A komikai érzéke mindkét „nőcsábásznak” hatalmas, és
emellett hitelesen is hozzák figurájukat. A rendezőnek a könnyedebb munkái
közé sorolható a mozi, ahhoz képes, hogy milyen sötét noirokkal indította
a karrierjét. A film sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a rendező ez után
szinte csak komédiákat készített, egészen a nyolcvanas évekig.
Lehet, hogy a film nem minden idők legjobb mozija, de kétségtelenül az
egyik legszórakoztatóbb. A Van, aki
forrón szereti egy egyszerű film, felemelő alakításokkal, amit még ma is
vihogva néz végig az ember, és bármikor elővehet, újra, meg újra, meg újra…
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése